Lena kinyitotta a szemét, és valamilyen fehér vásznat látott maga fölött. Nagyon fájt neki a fejét elfordítani, de a kislány mégis jobbra nézett, és meglátott egy bevetett ágyat, egy éjjeliszekrényt, és egy kicsit közelebb az ajtóhoz – egy mosdókagylót.
„Kórházban vagyok – jött rá –, de hogy kerültem ide? A városba mentünk Szveta nénitől, és utána mi történt?” – gondolta, és abban a pillanatban eszébe jutott az a nagy autó, amely őrült sebességgel száguldott feléjük, és az anyja sikolya.
– Magadhoz tértél? – hajolt fölé egy fiatal nő, aki egyszerű otthoni köntöst viselt.
– Ön nem orvos? – kérdezte a kislány.
– Nem, én a kislányommal vagyok itt bent, Katjával. Hároméves. Tegnap este hoztak be téged a műtét után. Hívom a nővért.
A nő felemelte a karjában a bekötözött kezű kislányt, és kiment a kórteremből. Néhány perc múlva visszajött egy idősebb nővérrel.
– Magadhoz tértél? Helyes. Épp itt az ideje az új kötésnek.
– Nagyon fáj a fejem, meg a kezem és a lábam is. Mi történt velem? – kérdezte a kislány.
– Tegnap hozott be a mentő. A jobb lábad eltört – látod, be van gipszelve. A bal kezedet pedig mélyen megvágták az üvegdarabok, de az orvosok már szépen összevarrták, meg fog gyógyulni, alig fog látszani. A többit majd megkérdezed az orvostól. Most hozom a tolószéket, és megyünk kötözésre. Hívhatsz Valya néninek.
– És anya meg apa hol vannak? – kérdezte Lena.
– Nem tudom, ez gyerekkórház, téged egyedül hoztak ide – válaszolta a nővér, és sietve elfordult.
Amit Valentina felsorolt, azon kívül Lenának agyrázkódása is volt, és két bordája eltört. Erről beszélt épp az orvos Szvetlánának – Lena apjának a nővérének.
– A kislány magához tért – mondta az orvos –, bemehet hozzá.
A nő felállt, elindult az ajtó felé, de aztán megtorpant:
– Nem, nem tudok. Ha most bemegyek, el kell mondanom neki… Nem, mondja meg inkább Rája.
– Ahogy gondolja, de azért jobb lenne, ha a kislány mellett lenne valaki, aki közel áll hozzá. És még valami: Lena nálunk marad két-három hétig, utána pedig el kell dönteni, hová engedjük ki. Ha egyetlen rokon sem vállalja a gyámságot, akkor a gyámhatóság fog dönteni a további sorsáról – mondta az orvos.
A rokonok Lena szüleinek kétszobás lakásában gyűltek össze, hogy eldöntsék, ki vállalja a gyámságot a kislány felett.
A családi tanácsra öten jöttek el, és mindannyian egyetértettek abban, hogy nem lehet Véra és Sása lányát állami otthonba adni.
Véra nővére, Raisza, férj nélkül jött. A nyugodt, kissé flegmatikus Mihail úgysem döntött semmiről a családban.
– Mit néztek rám? – kezdte Raisza. – Azt hiszitek, ha mi itt a városban élünk, akkor nekünk kell Lenát magunkhoz venni? De nekünk van két fiunk – Vova tizenhat éves, a főiskoláért fizetnünk kell, és két év múlva Vityát is el kell helyezni – ő tizennégy. Három szobánk van. Most költöztessem vissza a fiúkat egy szobába, hogy legyen helye Lenának? Ő még csak tizenegy, még hét évig kell nevelni! Nem, mi nem tudjuk vállalni.
Sándor – Lena apja – rokonai a város közelében lévő településen éltek: a nővére, Szvetlana, és az öccse, Anton.
Szvetlana családjában mindent a férje irányított, és ő már előre kijelentette a feleségének, hogy neki a felesége unokahúgára nincs szüksége a házban.
– Három gyerekünk van. Hová vegyem még a negyediket? Így is úgy pörgök, mint egy mókuskerékben: mosok, főzök, takarítok. És még dolgozom is! Egyetlen férj fizetéséből ekkora családot nem lehet etetni. Talán mégis inkább intézetbe kellene adni? Majd a szünetekre felváltva elhoznánk hozzánk – javasolta Szvetlana.
– Nekem aztán mindegy! – vágta rá Raisza. – De nálatok a faluban majd mindenki az orrotok alá dörgöli, hogy az unokahúgot állami otthonba adtátok. Ti döntsetek.
– Hát ez szép! – szólalt meg Ajsza, Anton felesége. – Nem valami krumpliszsákról van itt szó, sőt még csak nem is egy kóbor kiskutyáról! Ez a saját rokonotok! A testvéretek gyereke! És ha veletek történne valami – ne történjen –, ti szeretnétek, hogy így dobálják a gyerekeiteket?
– Figyelj ide, Ajsza – vágott közbe Raisza –, te még alig vagy a családban, úgyhogy ne te osztogasd itt az utasításokat, mit hogy csináljunk.
Valóban, Ajsza és Anton kevesebb mint egy éve házasodtak össze. Ők is a településen laktak: Anton villamosmérnök volt, Ajsza – teljes nevén Anasztaszija Sándorné – pedig angolt tanított az iskolában. Tényleg fiatal volt – huszonhét éves.
– Ha ilyen okos vagy, akkor vedd magatokhoz Antonnal – mondta Szvetlana. – Csak hát szerintem a férjed úgysem fog beleegyezni.
– Miért ne egyeznék bele? Beleegyezem – mondta Anton. – Szerintem Ajszának igaza van.
– És eddig miért hallgattál? – csodálkozott Raisza. – Miért nem mondtad azonnal?
– Csak megvártam, míg ti, úgy mond, rangidősek, elmondjátok a véleményeteket. Egyébként mi Ajszával már tegnap eldöntöttük, hogy ha ti mindannyian elutasítjátok, mi magunkhoz vesszük Lenát. Már azt is megnéztük az interneten, milyen papírokat kell intézni.
Másnap Ajsza bement a kórházba. Félt: mielőtt elmondaná Lenának, hogy ezentúl náluk fog lakni Antonnal, előbb azt kell közölnie vele, hogy már nincsenek szülei.
De nem kellett elmondania: előző nap a kórházi szobatársa elé kint a folyosón odaállt egy nő, és megkérdezte, itt van-e az a kislány, aki autóbaleset után került be.
– Elképesztő – mondta együttérzően –, egyetlen pillanat, és vége mindennek. A gyereknek se apja, se anyja nem maradt.
A kórterem ajtaja félig nyitva volt, Lena pedig ezt meghallotta. A kislánynál hisztéria tört ki, alig lehetett megnyugtatni, és most a plafont bámulva feküdt, nem volt hajlandó senkivel beszélni.
Ajsza belépett a kórterembe, és leült az ágy mellé egy székre. Nem szólt semmit, nem próbálta vigasztalni, csak ült mellette, és simogatta a kislány kezét. Néha a másik kezével letörölte a saját arcán lecsorgó könnyeket.
– Holnap is jövök – mondta Lenának, mielőtt elment volna. – Anton is kérdezte, hogy eljöhet-e velem?
– Igen – válaszolta Lena.
A papírok elintézésével nem volt gond, Lena a településen, Anton és Ajsza házában kezdett új életet. Szeptemberben a hatodik osztályba ment. Most már szinte mindig együtt jártak iskolába és haza Ajszával.
Lena már korábban is jól tanult, és Ajsza támogatásával most sem ütközött komolyabb nehézségekbe.
Természetesen nem felejtette el a szüleit, és hiányoztak is neki, de Ajsza és Anton mindent megtettek, hogy a kislány élete hasznos tevékenységekkel és örömteli eseményekkel teljen meg.
Úgy tűnhetne, hogy most már minden rendben van. De az élet sosem ilyen egyszerű.
Egyszer Szvetlana meglátogatta Ajszát.
– Ajsza, ma hívott engem Rája – mondta –, azt mondta, hogy ti kiadjátok Vera és Sása lakását. Tegnap elment a házuk előtt, és látta, hogy ég a villany. Megkérdezte a szomszédot, aki elárulta neki.
– Igen, kiadjuk – erősítette meg Ajsza. – Miért, ez meglep téged?
– És nem akartok megosztozni a rokonsággal? – kérdezte Szvetlana. – Rája is így gondolja.
– Szveta, nem is értem – miért kellene veletek megosztanunk? Talán ez a ti lakásotok? Más lenne a helyzet, ha Vera vagy Sása szülei élnének, és nyugdíjasok lennének – akkor természetesen lenne joguk egy részhez. De így a lakás Lena nevén van.
– Most már világos, miért vettétek magatokhoz Lenát! – kiáltott fel Szvetlana. – Előre kiszámoltatok mindent: kaptok a gyámságért pénzt, meg a nyugdíjat is kettő helyett, és még a lakást is kiadjátok! Így nem is kell dolgozni!
– Szveta, de mi dolgozunk – válaszolta nyugodtan Ajsza. – És a saját pénzünkből élünk, nem a tiétekből.
Eltelt négy év.
Lena minden tantárgyból jelesre tette le a kilencedik osztályos vizsgáit. Ma azt akarta elmondani Ajszának és Antonnak, hogy egészségügyi szakközépiskolába szeretne menni.
– Várj csak, Lena, hiszen mindig arról álmodtál, hogy gyerekorvos leszel. Meggondoltad magad? – kérdezte Ajsza.
– Nem. De ahhoz még két évig iskolába kell járnom, aztán hat évig egyetemre. Nem akarok nektek a nyakatokon maradni ilyen sokáig – válaszolta Lena.
– És mégis honnan veszed, hogy te a nyakunkon vagy? Nem egy család vagyunk talán? Te, én, Anton, Nikitka – ekkorra Ajszának és Antonnak már volt egy kétéves kisfiuk. Ráadásul – kiváló bizonyítványod van. Minek neked a szakközép?
– Rája néni mondta, hogy ideje lenne már szakmát szerezni, és magamnak keresni a kenyeret – magyarázta Lena. – Orvosnak meg nem tudok tanulni – ki tartana el?
– Hát Lena, micsoda zűrzavar van a fejedben! Figyelj rám: mi Antonnal ezekben az években úgynevezett gyámsági támogatást kapunk az államtól – ez a pénz a családi költségvetés része. Emellett te árvaellátást kapsz – méghozzá emelt összeget, mert mindkét szülődet elvesztetted. Ez a pénz a saját számládra érkezik, és nem költjük el. A lakásodat pedig – a gyámhatóság engedélyével – bérbe adjuk, és az abból befolyt pénz is a te számládra megy. Csak az adót vonjuk le belőle, mivel hivatalosan bejegyzett bérleti szerződésről van szó. Szóval nyugodtan tanulhatsz hat évig is, nem lesz gond. Holnap bemegyünk az iskolaigazgatóhoz, és beiratkozunk a tizedik osztályba. Neked csak egy dolgod lesz: jelesre letenni az érettségit. Ne mondj le az álmaidról. Rája nénire pedig ne hallgass – a felnőttek sem mindig mondanak igazat vagy helyeset.
Utóirat: Minden úgy is lett: két év múlva Lena sikeresen leérettségizett, Anton és Ajsza segítségével felújította a városi lakását, és szeptemberben megkezdte tanulmányait az orvosi egyetem első évfolyamán.
