– Ljosá, ülj már le Misával legalább pár órára – nézett Polina elégedetlenül a férjére. – Orvoshoz kell mennem.
– Nem tudok – Olekszij hirtelen felpattant a kanapéról. – Találkozóm van a fiúkkal! Mindjárt indulnom kell.
– Ljosá, komolyan mondom. Nem múlik a fejfájásom, és a hátammal sincs minden rendben. A szülés után annyi minden kijött, hogy…
– Polina, megismételjem? – Olekszij ingerülten pillantott a feleségére. – Nem tudok! Tedd át másnapra. Már megbeszéltem.
Olekszij már a kabátját húzta, ellenőrizte a zsebeit.
– Nem tudom áttenni. Három héttel előre kell időpontot kérni.
– Akkor kibírod még három hétig – vont vállat, mintha valami jelentéktelen dologról lenne szó. – Nem lesz semmi bajod.
Az ajtó becsapódott. A gyerekszobából halk sírás hallatszott – Misa felébredt. Megint.
Polina fáradtan felsóhajtott, és elővette a telefonját. Tárcsázta a rendelő számát, hallgatta a csengőhang helyett bejátszott dallamokat. Végül sorra került.
– Jó napot, szeretném lemondani a mai időpontomat…
Lehuppant a kanapéra. A baba érkezése óta az egészsége valami furcsa lottóvá vált. Hol úgy beállt a háta, hogy kiegyenesedni sem tudott, hol a feje hasogatott, mintha belülről kalapáccsal ütötték volna.
Az orvosok csak széttárták a kezüket: ki kellene vizsgálni, ahhoz pedig idő kell. És valaki, aki közben vigyáz a gyerekre.
Olekszijt azonban ez egyáltalán nem érdekelte. Az utóbbi két évben mintha kicserélték volna…
…Amikor Polina várandós volt, Olekszij szó szerint a tenyerén hordozta. Cipekedett, főzött, lefekvés előtt még a lábát is megmasszírozta.
Azt mondogatta, hogy ő a legszebb, hogy végtelenül boldog. Polina hitt minden szavának. Azt gondolta, mesés szerencséje van a férjével.
Aztán megszületett Misa. És minden összeomlott, darabokra hullott…
A kiabálás, a végtelen pelenkázás, az álmatlan éjszakák letépték Olekszijről azt a maszkot, amely mögött egy egészen más ember rejtőzött.
Ordított Polinával, amikor nem készült el időben a lakással. Ordított Misával, amikor az éjjel sírt. Dobálta a tárgyakat, csapkodta az ajtókat, elment a barátaihoz, és csak éjfél után tért haza.
– Nézz csak magadra! – kiabálta, az ujjával a feleségére mutatva. – Egyáltalán belenézel a tükörbe? Hová lett a szép feleségem? Víziló!
Polina nézett. Látta a sötét karikákat a szeme alatt, a kócos haját, a régi otthoni pólót, amelyet bébiétel-foltok borítottak.
A pluszkilókat, amelyek sehogy sem akartak eltűnni, hiába evett legfeljebb naponta kétszer. De mikor lett volna ideje magára, ha Misa hol belázasodott, hol a foga jött, hol a hasa fájt?
– Te csak a gyerekkel foglalkozol, ő neked a világ közepe – vágta oda Olekszij, miközben felhúzta a cipőjét. – Egyáltalán kellek én neked?
Polina hallgatott. Nem tudta, mit válaszoljon. Igen, Misára gondolt. Hogyne gondolt volna a fiára? Hiszen a gyereke volt!
Polina elfáradt. Elérte azt a határt, amikor csak lefeküdni akart, és nem felkelni többé. Négy fal közé volt zárva egy síró gyerekkel és egy férjjel, aki magát tartotta a család legfőbb áldozatának.
Ráadásul munkája sem volt kilátásban. A cég, ahol korábban dolgozott, bezárt. A tulajdonos eltűnt az adósságokkal, az irodát lepecsételték, az alkalmazottakat elküldték.
Polina ugyan gyesen volt, így őt ez közvetlenül nem érintette. De Misa hamarosan betölti a hármat. Polina tudta, hogy új munkahelyet kell majd keresnie. És ez nehéz lesz. Három év kihagyás az önéletrajzban, egy kisgyerek – az ilyesmit a munkáltatók nem szerették.
Mégis erről álmodott. Arról, hogy elviszi Misát az óvodába, kilép otthonról, felszáll a metróra, eljut az irodába.
Hogy élő emberekkel beszélget, nem csak egy totyogóval, akit csak a mesék érdekelnek. Polina nem akart csak a háznak és a fiának élni. Emlékezni akart arra, ki is volt valaha.
Mihály harmadik születésnapját Polina maga szervezte meg. A fia az új kezeslábasában rohangált a lakásban, vidáman, piros pozsgás arccal.
Olekszij viszont nem volt ott.
– Polina, hol van Ljosá? – Olekszij anyja, Szvetlana Ivanovna ide-oda nézett, mintha azt várná, hogy a fia kinéz a függöny mögül.
– Nem tudom – mosolygott Polina erőltetetten. – Valószínűleg késik.
– Hogyhogy késik? – Olekszij apja, Igor Petrovics összeráncolta a homlokát. – Hiszen a fiának van a születésnapja!
Polina csak megvonta a vállát. Tízszer is hívta Olekszijt, írt neki, de nem válaszolt.
A vendégek csodálkoztak, de hangosan senki nem szólt semmit. Polina anyja, Vera Nyikolajevna az asztal alatt megszorította a kezét – csendes támogatás volt ez, ami semmin sem változtatott.
Az ünnep feszült hangulatban telt. Misa boldog volt, a többiek pedig úgy tettek, mintha minden rendben lenne.
Polina szeletelte a tortát, teát töltött, mosolygott a vendégekre. Belül azonban valami lassan darabokra tört. Apró szilánkokra és morzsákra, amelyeket már nem lehetett összeszedni.
A vendégek éjfélhez közeledve elszállingóztak. Misa azonnal elaludt, még azt sem várta meg, hogy átöltöztessék.
Polina lefektette a kiságyba, megigazította a takarót, majd visszament a nappaliba. Ott káosz uralkodott: koszos edények, csomagolópapír-foszlányok, leeresztett lufik.
Takarítani kezdett. Gépiessé vált minden mozdulata, nem gondolt semmire. Összeszedte a tányérokat, a mosogatóba rakta őket, letörölte az asztalt.
A kulcs csörgése a zárban megdermesztette. Polina az órára nézett. Éjfél. Kikukucskált az előszobába.
Olekszij az ajtóban állt, kissé ingadozva. A szeme vörös volt, az inge gyűrött. És a szag – olcsó, émelyítő női parfüm. Az arcán élénkpiros rúzsnyom.
Amikor meglátta Polinát, megállt.
– Polina, ez nem az, aminek gondolod – rekedt meg a férfi hangja. – A pia a fejembe szállt. Megkísértett az ördög… Egyszer volt… Többé nem fordul elő, esküszöm!
Polina lassan kifújta a levegőt. Belül minden kihűlt, mintha jéggel öntötték volna le belülről.
– Hol voltál? – suttogta.
– Én… a fiúkkal találkoztam. Beugrottunk egy bárba, voltak ott lányok, és az egyik…
– A fiad születésnapján – szakította félbe. – Egy nővel voltál, miközben a fiad betöltötte a három évet!
– Polina, bocsáss meg! – Olekszij előrelépett. – Nem akartam! Csak így alakult!
– Csak így alakult? – Polina hangja megremegett. – Áruló vagy! Ezerszázalékosan bíztam benned! Családunk van! Gyerekünk van! Azt hittem, nem süllyedsz le a megcsalásig!
– Te magad tehetsz róla! – robbant ki hirtelen Olekszij. – Nézz csak magadra! Tele van a világ szép lányokkal, én meg hazajövök, és téged látlak! Persze hogy odanézek! Fiatal férfi vagyok! Szükségem van a szerelemre!
Polina megfordult, és a gyerekszobába ment. Olekszij utánakiáltott, de ő nem fordult vissza. Bezárkózott Misa szobájába, lefeküdt mellé a keskeny ágyra, és csak feküdt, a sötétséget nézve.
Reggel összepakolt: a saját és a fia holmiját. Olekszij próbálta megállítani, megragadta a karját, beszélt megbocsátásról és második esélyről. Polina azonban nem engedett. Taxit hívott, berakta a táskákat, és elment az anyjához.
Az első hetek nehezek voltak. Misa nem értette, miért élnek most a nagymamánál, sírt, az apját hívta. Polina átölelte, megcsókolta a feje búbját, és azt suttogta, hogy minden rendben lesz. Bár maga sem hitt benne.
De lassan az élet kezdett rendeződni. Vera Nyikolajevna segített Misával, vigyázott rá, amíg Polina munkát keresett.
Egy hónap múlva talált is – nem álommunka volt, de biztos fizetés és normális vezetőség. Elintézte a válást. Olekszij nem ellenkezett, csak azt kérte, hogy láthassa a fiát.
Polina beleegyezett. Misa szerette az apját.
Néhány hónappal később Polina kibérelt egy lakást. Egyszobás volt, de a sajátjuk. Csak a legszükségesebbekkel rendezte be, mégis ez lett az ő és Misa helye. Az otthonuk.
Olekszij elkezdett látogatóba járni. Eleinte ritkán, aztán egyre gyakrabban. Segített megjavítani a csapot, összeszerelni a bútorokat, sétálni Misával.
Polina engedte. Nem magáért – a fia kedvéért. Misa örült az apjának, nevetett, a nyakába ugrott. És Polina ezt nem tudta megtiltani.
…Fél évvel a válás után Olekszij megnősült. Polina véletlenül tudta meg – meglátta őt az új feleségével egy bevásárlóközpontban. Szép volt, karcsú, ápolt. Hosszú haj, smink, rövid ruha.
Olekszij azonban továbbra is járt hozzájuk. Sőt, még gyakrabban, mint korábban. És minden alkalommal áradozott az új feleségéről.
– Vika annyira házias – mondogatta. – Otthon mindig rend van, a vacsora kész. És mindig remekül néz ki. Mint egy modell.
Polina csak bólintott, bár belül forrt benne a düh. Még a válás után is képes volt Olekszij sebeket ejteni rajta.
Aztán Polinát hirtelen megvilágosodás érte. Rájött, hogyan állhat bosszút rajta. Kicsinyesen, aljasul, de igazságosan.
Polina elkezdte hívogatni Olekszijt. Gyakran és mindenféle ürüggyel.
– Ljosá, szia. Misa sétálni akar, át tudnál jönni?
– Olekszij, csöpög a konyhai csap, segítenél?
– Ljosó, Misa hiányol, mikor jössz?
Olekszij minden alkalommal jött. Kiderült, hogy elég volt hagyni, hogy elvigye a fiát – és máris beleszeretett újra. Sétáltak Misával, beszélgettek, teáztak.
Polina és Olekszij beszélgetései néha egy-két órára is elnyúltak. Mesélt Misáról az óvodában, nevetett, kérdezett. Olekszij készségesen válaszolt, mintha hiányzott volna neki ez a fajta kapcsolat.
És hamarosan a háttérben megjelent Vika felháborodott hangja:
– Ljosá, már megint vele csevegsz? Fejezzétek már be!
Olekszij csak legyintett, de Polina hallotta a feleség hangjában a bosszúságot. És ettől neki könnyebb lett.
Eltelt még néhány hónap. Olekszij egy este előzetes bejelentés nélkül jelent meg. Polina ajtót nyitott, és meglátta az arcát: gyűrött volt, megviselt.
– Elválunk – mondta, miközben bement.
– Kik? – Polina becsukta az ajtót, és nekidőlt.
– Vika elment. Nem bírta tovább.
– Mit nem bírt?
– Minket – Olekszij ránézett. – A kapcsolatunkat.
Polina elmosolyodott. Cinikusan, hidegen.
– Milyen kapcsolatot, Ljosá?
– Polina, hiszen tudod. Annyi időt töltünk együtt. Azt hittem, hogy te… hogy mi…
– Hogy újra együtt vagyunk? – Karba fonta a mellkasán a kezét. – Nem, Ljosá. Már egy hónapja kapcsolatban vagyok. És boldog vagyok.
Olekszij megdermedt, az arca eltorzult.
– Tessék? Te… kivel?
– Nem számít, kivel. Az a fontos, hogy nem veled.
– Polina, de én azt hittem…
– Azt hitted, hogy várni fogok rád? – felnevetett. – Komolyan?
– Akkor a gyerektartásomból majd valami idegen pasast etetsz?! – Olekszij hangja kiabálásba csapott át. – Az orromnál fogva vezettél! Jártam hozzád, segítettem, mint egy hülye, te meg…
– Semmit sem ígértem neked – maradt Polina nyugodt. – Te képzeltél bele mindent. Te próbáltál újra a család része lenni.
– De nincs rád szükségem. És a gyerektartásodból még egy macskát sem lehetne eltartani, nemhogy egy egészséges férfit.
– Te… te…
– Én mi? – Odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. – Menj, Ljosá. Többé ne gyere bejelentés nélkül.
– Te nem is vagy nő! – Felkapta a kabátját, és kiviharzott. – Apró, bosszúálló kígyó!
– Lehet – vont vállat Polina. – De te magad tettél ilyenné.
Az ajtó becsukódott. Polina nekidőlt, lehunyta a szemét. Belül nem volt sem öröm, sem megkönnyebbülés. Csak üresség.
Polina tudta, hogy rosszul cselekedett. De Olekszij egykor tönkretette őt. Sárba tiporta a méltóságát, a hitét, a szerelmét. Ő pedig csak ugyanazzal a pénzzel fizetett vissza.
Polina odament Misához. A kisfiú aludt, széttárt karokkal. Leült mellé, megsimogatta a fejét.
Ez az életszakasz véget ért. Végleg. Igen, találkoznia kell majd Olekszijjel. Misa imádja az apját, és Polina nem akarja akadályozni a kapcsolatukat.
De most már győztesként tud majd ránézni. Nézni, és felidézni, hogyan állt bosszút. Vajon megnyugodott a lelke? Igen! Talán alattomos volt – de igazságos! Önök nem így gondolják?
Írják meg kommentben, mit gondolnak erről! Tegyenek egy lájkot!
