Azon a napon Anna öt év után először vett fel egy hátul kivágott ruhát. A betegség, amely hosszan és kimerítően emésztette a testét, végre visszavonult. Az orvos a legutóbbi vizsgálaton elmosolyodott, és kimondta a megváltó szavakat: „Teljesen meggyógyultál, Anikó. Mostantól szabad vagy.”
Úgy repült haza, mintha szárnyai lennének. A nappaliban már égtek a gyertyák, az asztalon a kedvenc éttermükből rendelt vacsora hűlt. Márk a fotelben ült. Nem mosolygott, amikor belépett. Nem ölelte át, nem pörgette meg a szobában, mint régen, a ritka, jó közérzetű napjain.
Sápadtnak tűnt, a szeme alatt mély árnyékok húzódtak. Anna ezt a fáradtságnak tulajdonította – Márk az utóbbi időben nagyon sok időt töltött a munkahelyén.
– Anya, beszélnünk kell – hangzott a a hangja meglepően szárazon.
– Márk, nézz rám! – Anna megpördült, mire a ruha alja libbenve megperdült. – Kedvesem, az orvos azt mondta, hogy a leletek jók lettek. Szabad vagyok! Teljesen meggyógyultam! Oly boldog vagyok!
Márk nem emelte fel a tekintetét. A térdén pihenő kezeit bámulta. A csend félelmetesnek tűnt a nő számára. Óvatosvá vált, de nem hagyta abba a mosolygást, sugárzott a boldog hírektől.
– Ez jó – mondta halkan. – Örülök, hogy meggyógyultál. Mert én elmegyek. Ez a vacsora… a búcsúajándékom neked.
A szobában a levegő azonnal túl nehézzé vált. Anna megdermedt, azt hiszve, hogy ez egy ostoba, kegyetlen vicc. De az ajtónál csak most vette észre a nagy utazóbőröndöt.
– Mit? Hova? Márk, mi történik?
Felállt. A mozdulatai valahogy szögletesek, természetellenesen óvatosak voltak. Hideg, idegen tekintettel nézett rá, amelyben semmi sem maradt abban a gyengédségből, amellyel ezt a kínkeserves öt évet melegítette.
– Fáradt vagyok, Anya – mondta ki minden egyes szót, mintha előre betanulta volna ezt a monológot. – Túl régóta vagy beteg. Az életem öt éve gyógyszertárak, kórházak, a te könnyeid és a gyógyszerszag végtelen sorozatává változott. Csak normálisan akarok élni. Örülni, bulizni, utazni. Találtam egy egészséges nőt. Fiatal, vidám, akivel nem kell ápolónőnek lennem. Bocsáss meg. A válási papírokat a jogászom küldi el.
Felkapta a bőröndöt, és az ajtó felé indult. Anna úgy állt, mint akit megbénítottak. Kiáltani akart, az útjába venni, magyarázatot követelni. Az az ember, aki karjában vitte ki a friss levegőre, amikor ereje sem volt járni, az az ember, aki minden prémiumát a méregdrága gyógyszereire költötte, most egyszerűen elhagyja?..
Az ajtó becsapódott. A lakás csendjében csak a leégő gyertya kanócának sercegése hallatszott. Anna lassan a kanapéra rogyott. A árulás félelmetesebbnek bizonyult, mint bármilyen fizikai betegség. Azon az éjszakán benne meghalt a régi, hiszékeny Anya. Egy másik született – sértett, büszke és kétségbeesetten bizonyítani vágyó, hogy túl fogja élni. Dacolva az árulóval, aki a legnehezebb időszakban vele volt, de elhagyta, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá.
Egy év telt el. Anna minden ki nem aknázott energiáját a munkába fektette. A sápadt, betegségtől meggyötört nőből sikeres marketingosztály-vezető lett. Megváltoztatta a frizuráját, frissítette a ruhatárát, és újra megtanult nevetni. De belül, a siker páncélja alatt ott lakozott egy tompa, múlhatatlan sérelem.
Márk teljesen eltűnt az életéből. A válási per távolról zajlott – az érdekeit ügyvéd képviselte. Anna elvi okokból nem kereste a találkozást. Csak párszor látta távolról a városközpontban. Furcsának tűnt neki, hogy meleg időben széldzsekit visel, a homlokába húzott baseballsapkát, és valahogy furcsán – lassan, a jobb lábát kissé húzva – jár. „Persze – gondolta epésen Anna –, egész éjjel az egészséges szeretőjével bulizik, azért fáradt el.”
Meggyőzte magát, hogy elfelejtette. Addig, amíg egy szokásos szombati szupermarketes bevásárlás fel nem borított mindent.
Anna gyümölcsöket válogatott, amikor egy fiatal nő véletlenül meglökte a bevásárlókocsijával. Egyszerű melegítőruha volt rajta, a haja hanyag kontyba tűzve, az arca szürkének tűnt a krónikus alváshiánytól.
– Bocsásson meg, elmerengtem – mondta halkan a lány.
Anna ránézett, és meghűlt benne a vért. Ezt az arcot azon a fényképen látta, amelyet egykor a „jóakarók” dobtak át neki a közösségi oldalakon közvetlenül a válás után. Ez Alina volt. Ugyanaz az „egészséges, fiatal alternatíva”, aki miatt Márk porba tiporta a házasságukat.
A harag feltört Anna mellkasában. Ki akarta mondani ennek a nőnek az egészet, de a büszkesége győzedelmeskedett. Kihúzta magát, és hidegen így szólt:
– Semmi baj. Nem fest túl jól… Valóban nem hagyja éjszaka aludni a volt férjem? – Anna nem tudta megállni az élcelődést.
A lány megrezzent. Szélesre nyílt szemmel meredt Annára, akinek a tekintetében a diadal vagy a düh helyett hirtelen őszinte iszonyat villant fel. Keze ujjai lecsúsztak a kocsikarról.
– Ön… Anna? – súgta Alina. Az ajkai remegtek. – Istenem, ön az…
– Igen, én vagyok. Csalódott? – Anna megfordult, hogy elmenjen, de Alina hirtelen a kabátja ujjánál fogva elkapta.
– Anna, kérem, várjon! – Alina körülnézett, és mélyen felsóhajtott. – Már nem tudom tovább őrizni ezt a titkot. Megígértem a férjének, hogy hallgatni fogok, de nem bírom tovább nézni, hogy szenved. Teljesen feladta, mert napról napra hiányzik neki. Szüksége van rád, Anna! Szüksége van rád!
– Micsoda baromságot beszél? – Anna megvetően kirántotta a karját. – Szüksége van rám? Ha szükségem lett volna rá, nem cserélt volna le egy fiatalabbra és egészségesebbre, ahogy akkor mondta. Bár magam vagyok a hibás – nem kellett volna beszélgetnem magával.
– Nem vagyunk együtt! – kiáltotta Alina az egész osztályon, mire több vásárló is hátrafordult. A lány halkan bocsánatot kért, majd feszülten Annára nézett: – Én vagyok a rehabilitációs szakembere. A cég bérelt fel, ahol a férjed dolgozott. Ha… ha adsz nekem egy kis időt, mindent el tudok magyarázni, de nem itt. Kérlek, adj egy esélyt, hogy elmesélhessek mindent. Azt hitte, jobbat tesz neked, de közben saját magát pusztítja el…
Anna már alig emlékezett rá, hogyan is jutottak el a kávézóba. Hallgatta Alinát, és a világa körülinek tűnő valóság apró, éles szilánkokra hullott szét.
– Három évvel ezelőtt, amikor te még beteg voltál, baleset történt Márk építkezésén – mondta halkan Alina, miközben egy reszkető kézzel kavargatta a cukrot. – Összeomlottak az állványok. Márk még idejében ki tudott lökni egy fiatal gyakornokot egy zuhanó vasszerkezet alól. Maga már nem tudott teljesen kitéruki, és súlyos gerincsérülést szenvedett.
Anna felidézte. Pontosan abban az évben történt, amikor a legsúlyosabb krízisét élte át. Márk akkor sápadtan, az arcán egy horzsolással ment haza. Azt mondta, csak megbotlott az építkezésen, semmi különös. A kérdezősködésére csak legyintett, és a beszélgetést az ő egészségi állapotára terelte.
– Akkor még megúszták, de teljes nyugalmat írtak elő neki. A férjed azonban visszautasította a szabadságot, azzal érvelt, hogy többet kell keresnie, hogy remekül érzi magát, és az ő feladata a feleségéről gondoskodni, nem a saját kezelésével foglalkozni – folytatta Alina. – Végül a sérülésnek lettek későbbi következményei is. Egy évvel ezelőtt, éppen amikor te már gyógyulófélben voltál, borzalmas fájdalmai kezdték gyötörni. Bénulni kezdtek a lábai. Az orvosok vizsgálatokat végeztek, és kimondták a ítéletet: rendkívül bonyolult műtétre van szükség, az esély arra, hogy járni fog, ötven-ötven százalék. Az alsótest teljes bénulásának a kockázata hatalmas volt. Hónapokig, talán évekig tartó, rendkívül nehéz rehabilitációra lett volna szükség, mindenféle garancia nélkül.
Anna hallgatta, miközben érezte, hogy egy fojtogató gombóc emelkedik a torkában.
– Márk eljött hozzám konzultációra – emelte rácsapódó tekintetét Alina Annára. – Kétségbe volt esve. De nem önmaga miatt. Ezt mondta: „A feleségem épp most küzdötte ki magát a pokolból. Öt évet töltött kórházakban. Ha most megtudja, hogy rokkant leszek, ha újra négy fal közé zárja magát, és ápolni kezd – a stressz megöli őt. A betegség visszatér. Nem hagyom, hogy miattam tegye tönkre az életét.”
A kávézóban halkan szólalt meg egy dallam, de Anna csak a saját szívének a dobogását hallotta.
– Mindent kiszámolt, Anna – törölte meg a könnyeit Alina. – Ismerte a jellemedet. Tudta, hogy ha elmondja az igazat, akár a fogaidat is beveted, de nem hagyod el. Ezért határozott úgy, hogy egy szörnyeteggé válik a szemedben. Esélyt akart adni neked egy szabad, egészséges életre. Anélkül, hogy egy rokkant ápolásával kellene kínlódnod.
– Hol van? – rekedt meg Anna hangja suttogássá. – Hol van most, Alina?
– Egy városon kívüli rehabilitációs központban. A műtét részben sikerült, bénulás nincsen, de az idegvégződések megsérültek. Újra tanul járni. Ez pokoli fizikai fájdalom. De ami még rosszabb, depresszióba esett. Látja, hogy a fejlődés lassú. Úgy tűnik, már nem akar küzdeni, mert nem lát benne értelmét, hiszen elveszítette az egyetlen embert, akiért élni akart.
A vidéki központ csenddel és fenyőillattal fogadta Annát. A hosszú, világos folyosón lépkedve minden egyes lépés nehezére esett. A lelkében az érzelmek vihara dúlt: a düh a férfi ostoba, büszke nemessége miatt összekeveredett a szívbemarkoló gyengédséggel és a bűntudattal. Hogyan is hihette el? Hogyan nem érezte meg a fájdalmát?
– A folyosó végén van, a korlátoknál – mondta halkan Alina, aki kísérte. – Csellel vettem rá, hogy kijöjjön edzeni. Azt mondtam, új professzor érkezett. Menj csak.
Anna befordult a sarkon, és megállt.
Egy tágas terim volt, nagy ablakokkal. A közepén hosszú fém kapaszkodók húzódtak. Közöttük, két kezével a korlátokba kapaszkodva állt Márk. Szürke melegítőnadrág és egy kissé nagynak tűnő póló volt rajta – nagyon lefogyott. Az arca izzadt volt, a fogait annyira összeharpította, hogy az állkapcsa megfeszült.
Megpróbált egyet lépni a jobb lábával. A lába remegett, nem engedelmeskedett, a térde megroggyant. Márk egy tompa, kétségbeesett hörgést hallatott, majd tehetetlenül ránehezedett a kezeire, mélyen lélegezve, a homlokát a hideg fémkorlátnak támasztva.
– És meddig szándékozol itt lógni? – kérdezte halkan Anna.
Márk megrezzent. Ezt a hangot ezrek közül is felismerte volna. Lassan, mintha csak attól félne, hogy hallucináció, elfordította a fejét. A szeme, amely egykor magabiztos és élénk volt, most rémülettel és mély, csupasz fájdalommal nézett rá.
– Anya?.. – suttogta. – Mit keresel itt… hogy jöttél ide… Menj el. Alina! Alina, vidd el innen!
Megpróbált elfordulni, elrejteni az arcát, szégyenelve a gyengeségét, a tehetetlenségét az előtt a nő előtt, akit mindig védelmezett. A hirtelen mozdulattól a kezei lecsúsztak a korlátról, és hátrafelé kezdett zuhanni.
Anna nem gondolkodott. Öt év betegség arra tanította, hogy azonnal reagáljon. Odaugrott, a karjai alá nyúlt, magára véve a teste súlyát. Együtt billegtek egy darabig, de sikerült megtartaniuk az egyensúlyt. Márk nehezen támaszkodott a vállára, a lehelete forrón érintette a nyakát.
– Menj el, Anya, kérlek – könyörgött rekedten, miközben megpróbált elhúzódni, de nem maradt erő a karjaiban. – Miért jöttél? Hiszen mindent elrontottam… Boldognak kellene lenned. Egészséges vagy…
– Igen, egészséges vagyok – törtek elő a könnyek Anna szeméből, de a hangja meglepően szilárd maradt. Szorosabban átölelte a derekát, segítve neki az egyensúlyozásban. – Egészséges vagyok, Márk, de csak neked és a te áldozatodnak köszönhetően. És van elég erőm mindkettónk helyett is.
Arra kényszerítette a férfit, hogy a szemébe nézzen.
– Micsoda egy bolond vagy, Márk – mosolygott át a könáin keresztül. – A legnemesebb és legostobább bolond a földön. Öt éven át fogtad a kezem. Nem hagytad, hogy feladjam, amikor az orvosokat kértem, hogy fejezzék be a kezelést. Tényleg azt hitted, hogy egyedül haglak itt félúton? Tényleg azt hitted, hogy a hazugságod miatt abbahagyom a szerelmedet?
Márk a volt feleségére nézett, és a szemében, ahol egy teljes éven át áthatolhatatlan sötétség uralkodott, hirtelen megvillant a remény halvány, alig észrevehető lángja.
– Nehéz lesz neked, Anya… Lehet, hogy sánta maradok. Már sosem leszek az az erős és sikeres férfi, akihez egykor feleségül mentél.
– Nem érdekel – hajtotta a homlokát Márkéhoz Anna. – A férjemre van szükségem. Élve. És járni fogunk. Hallod, amit mondok? Először ezen a folyosón. Aztán a parkban. Aztán elutazunk a hegyekbe, ahogy mindig is szeretted volna. De csakis ketten.
Márk hallgatott. Egyszerűen lehunyta a szemét, és Anna érezte, hogy a vállai, amelyek egész évben viselték a magányos fájdalom elviselhetetlen terhét, végre ellazulnak. Oly erősen, amennyire csak bírt, magához ölelte.
Az üvegajtón keresztül Alina figyelte őket. Mosolygott, miközben a könnyeit törölte. Pontosan tudta: a legjobb rehabilitáció Márk számára most vette kezdetét. És ez a szerelem általi „terápia” sokkal hatásosabbnak bizonyul majd bármilyen edzőgépnél.
Előttük állt még egy hosszú, nehéz esztendő a munka, az edzések terén, minden akadály és sérelem legyőzésében. De most Márk és Anna újra kéz a kézben jártak, és minden betegség semmisnek tűnt a szerelem erejéhez képest, amelyet még a legmélyebb sérelem sem tudott sem elrontani, sem megsemmisíteni.
