Csakhogy az apja elhagyta őket, amint megtudta, hogy a felesége gyermeket vár. Semmi újdonság, semmi szokatlan vagy tragikus. Milliók jártak már így. És mégis…
Mégis, az anyja inni és kicsapongani kezdett. A fiú gyakran egyedül maradt otthon, éhesen, nedves pelenkában. A női alkoholizmus, hölgyeim és uraim, sokkal ijesztőbb dolog, mint a férfiak iszákossága.
A szomszédok századszorra is kihívták a rendőrséget, miután az anya megint összeverekedett az új élettársával. A kétéves gyermeket elvitték az árvaházba. A legkisebbek részlegébe, ahol kiderült, hogy a fiú sem beszélni, sem járni nem tud…
Mindent értett, de válaszolni nem tudott. A lábai… Nos, egyszerűen nem járt. Sok orvos megvizsgálta, de senki sem tudta pontosan megmondani, mi az oka, így a kezelés sem volt igazán hatásos.
Végül kapott egy kis tolószéket, amellyel járta az árvaház hosszú folyosóit. A gyerekek féltek tőle, senki sem beszélt vele. Kinek kellene egy néma, tolószékes rokkant?
Kigurult az udvarra, és nézte, ahogy a kortársai fociznak vagy röplabdáznak. És a könnyei csendesen végiggördültek az arcán. Sírni kezdett. Mit tehetett volna egy hatéves gyerek a saját helyzetére reagálva?
Néha felnőttek jöttek az árvaházba, és elvittek magukkal egy-egy gyereket. A többiek utána néztek. Ő pedig…
Ő még álmodni sem mert róla. Ki vinne haza egy ilyen gyereket? Kinek kellene egy néma, mozgássérült kisfiú? Ki vállalná ezt a terhet, és adna neki egy csepp szeretetet és reményt?
Senki. Hiszen annyi más gyerek van – problémák nélkül.
Ő csak nézte az elmenőket, akik új otthonba kerültek, és csendesen, hangtalanul sírt. Hiszen beszélni sem tudott…
És akkor jött az a nővér…
Az árvaházakban, hölgyeim és uraim, különleges emberek dolgoznak. Higgyék el, nagyon különlegesek. Mert elviselni nap mint nap több száz gyermeki szempárt, amely rád szegeződik – nem mindenki képes erre.
Talán épp ezért mindig kevés a személyzet. És ezért azoknak, akik ott dolgoznak, soha nincs elég idejük. Nem tudnak minden gyerekre egyenként figyelni. Leülni, átölelni, beszélgetni.
Pedig igyekeznek. Nagyon is igyekeznek, de – figyelni kell mindenkire.
Ez a nővér azonban nem tudott csak úgy elsétálni a kisfiú mellett. Látta a könnyteli szemét, és a szíve összeszorult a sajnálattól és félelemtől.
Elkezdte kivinni őt a tolószékében az árvaház mögötti kis parkba. Ott nagyon szép volt. Madarak csiripeltek, a szél susogott. A kisfiú nem érezte magát feleslegesnek.
Egy volt a természettel. A madarak leszálltak a székére, és kenyérmorzsákat csipegettek a kezéből. És ő még mosolygott is.
A nővérre nézett – könnytelen szemekkel. A szeme mosolygott, és azt mondta: „köszönöm”. A nővér pedig… elfordult és halkan sírt. Aztán elszaladt a dolgára, és csak akkor tért vissza, amikor ebédelni vagy lefeküdni kellett.
Egy nap látta, hogy egy kis vörös kiscica kuporodik a fiú ölébe. Dörgölőzött hozzá, ő pedig simogatta a cicát, és boldogan dünnyögött valamit a maga módján.
A nővér megállt, nem mert odalépni. Csak nézte őket egy darabig, majd odébb ment. Amikor visszajött, felkiáltott – és a szíve megállt egy pillanatra.
A vörös cica leugrott az öléből, és vidáman szaladgált a tolószék körül, nyávogva. Mintha játszani hívta volna a fiút.
A gyerek először kiabálni próbált, a kezeivel hadonászott, aztán hirtelen megkapaszkodott a szék karfáiban – és megpróbált felállni!
Elvágódott a fűben, arccal lefelé. A nővér felsikoltott és már rohant volna oda, de a cica odaugrott a fiúhoz, felmászott a hátára, nyávogott egyet, majd elszaladt.
A gyerek utána fordult, és próbált felkelni. Elesett. Aztán újra próbálta. Megint elesett. És aztán…
Elkezdett mászni. A vörös kis barátja felé.
Talán azt kérdezik, miért nem sietett oda segíteni neki? Miért állt ott, és csak nézte őket?
Nem tudom a választ. És neki sem volt. Valami visszatartotta. Nem akarta megzavarni a szívek e különleges találkozását. A cicáét és a gyermekét. És elsétált, egyedül hagyva őket…
Mikor fél óra múlva visszatért, a fiú a tolószékben ült, a cica pedig az ölében pihent. A nővér belenézett a gyermeki szemekbe – és boldogságot látott bennük. Igen, igazi boldogságot.
Egy néma gyermek boldogságát, aki nem tudott járni. Ez volt az ő életének legnagyobb jutalma a munkájáért…
Ettől kezdve mindig kivitte őt a parkba. A cicát pedig etette.
Néhány hónap múlva odahívta a főorvost is. Csak tíz percet kért tőle. A főorvos beleegyezett.
A fiú már játszott a megnőtt cicával, és a szájából tisztán érthető szavak hallatszottak.
– Ó – mondta a főorvos. – Miért nem szóltak erről korábban?
– Mit is mondhattam volna, hogyan magyarázzam el? – felelte a nővér.
Ekkor a cica leugrott a fiú öléből, és elszaladt, ő pedig megkapaszkodott a tolószék karfáiban – és felállt! Igen, felállt! Megpróbált egy lépést tenni – és elesett.
Főorvos felkiáltott, és már indult volna, hogy odasiessen és segítsen a gyereknek, de az ápolónő megragadta a köpenyét, és a fülébe súgta:
– Ne menjen oda, kérem. Csak figyelje.
A férfi megtorpant, és csodálkozva nézett rá.
– Ha történik vele valami, kirúgom magát – mondta.
– Áll az alku – válaszolta az ápolónő.
A főorvos csak állt, és nézte, ahogy a kisfiú a földre támaszkodva próbál talpra állni, majd újra elesik… de aztán újra próbálkozik.
A kismacska körülötte ugrándozott és vidáman nyávogott.
– Maga sír? – kérdezte az ápolónő a főorvost.
– Nem – felelte az, elfordulva. – Csak valami ment a szemembe…
– Talán a szeretet? – kérdezte az ápolónő.
– Miféle szeretet, a fene egye meg? – morrant fel a főorvos. – Én vagyok a főorvos. Az az „öreg bak”, ahogy maguk hívnak a hátam mögött, ugye? Ez a munkám: kiosztani az embereket, parancsolgatni, kirúgni és mindig szigorúnak lenni.
Az ápolónő lábujjhegyre állt, és puszit adott az arcára.
– Hagyjuk ezt az érzelgősséget – mondta a főorvos, miközben a köpenye ujjával megtörölte a szemét. – És senkinek egy szót se arról, hogy sírtam, különben repül. Világos?
– Világos – felelte az ápolónő.
– Holnap reggel a parkolóban találkozunk. Átadom magának az etetőt, kaját, itatót és az alomtálcát. A macska mostantól vele lakik egy szobában. Azzal, hogy a direktorral én beszélek. Világos? – kérdezte szigorúan.
– Nagyon is – válaszolta az ápolónő, és ismét puszit nyomott a főorvos arcára.
Néha, hölgyeim és uraim, még a főorvosok is lehetnek nagyon jó emberek. Minden kötelességük ellenére…
A vörös cicus hamarosan mindenki kedvencévé vált, de sosem távolodott el messzire a fiútól, aki hamarosan…
Beszélni kezdett.
És nem sokkal később járni is. A tolókocsiját, mivel már nem volt rá szükség, egy másik gyermekotthonnak adták tovább.
És ekkor derült ki, hogy a fiú nemcsak hogy mindent megjegyzett, amit az első osztályos órákon hallott, hanem sokkal élesebb eszű volt a kortársainál.
Hiszen a tanárok sosem mentek hozzá közel. Azt hitték, hogy egy gyerek, aki nem tud beszélni és járni, nem képes lépést tartani a többiekkel. Hogy ne bántsák meg, inkább elkerülték.
Kiderült, hogy a fiú akár tíz oldalt is képes volt megjegyezni egy könyvből, és szó szerint visszamondani. Ráadásul nemcsak visszamondta – meg is értette, amit olvasott.
A számolási képessége pedig teljesen letaglózta a matektanárt. Az egyszerűen nem tudta követni a fiút. Így az intézet támogatást kért a patrónusoktól, és külön tanárokat alkalmazott neki…
Ötödik osztályra már egyetemi szintű feladatokat oldott meg matematikából és fizikából.
Egy napon pedig egy csillagászatprofesszor – aki az egyeteméről jött, ahonnan az egyik tanár is járt hozzá – úgy döntött, megnézi ezt a gyereket. És akkor hirtelen észrevette…
Azt vette észre, hogy a fiú milyen kicsi, vézna, és soha nem mosolyog. Ekkor beszélt a feleségével, és együtt látogattak el a gyermekotthonba.
Hosszasan beszélgettek a fiúval, aki elmesélte nekik az életét. A professzor felesége – tudós asszony, szigorú, komoly ember – hirtelen felszisszent, kezét a szája elé kapta, és kiszaladt a folyosóra, ahonnan elfojtott zokogás hallatszott.
– Mi történt vele? – kérdezte a fiú a professzort.
– Ööö… azt hiszem – felelte a professzor –, megfázott.
Egy hét múlva ismét visszatértek, és a fiút behívták az igazgatói irodába.
– Hát, az a helyzet… – kezdte tétován az igazgató.
– Eljönnél hozzánk lakni? – vágott a szavába a professzor felesége.
A fiú döbbenten nézett a párra:
– De hát én mozgássérült vagyok – mondta. – Minek maguknak egy ilyen gyerek? Vannak ott kint teljesen egészségesek is.
A professzor felesége újra a szájára szorította a kezét, és kiszaladt a folyosóra.
– Megint a megfázás? – kérdezte a fiú a professzort. Az csak bólintott.
– A cicámat elhozhatom? – kérdezte a gyerek.
És a professzor felesége, aki eközben visszatért az irodába, a férjével egyszerre válaszolta:
– És kutyát is, ha szeretnél.
Nem vártak a papírok elintézésére. Az igazgatónak nem volt ellenvetése. Azonnal hazavitték a fiút és a vörös cicáját.
És amikor végigmentek a hosszú folyosón a gyermekotthonban, száz gyerekszempár nézett utánuk. És azokban a szemekben könnyek voltak. És remény…
A professzor és a komoly felesége a legkevésbé komoly szülőkké váltak. Mindent megengedtek a fiuknak, óvták, dédelgették, és örültek minden együtt töltött napnak.
És a fiú elfelejtett mindent. Mindent elfelejtett. Mert szerették. Úgy szerették, mint még senkit ezen a világon.
A professzor és a felesége minden megmaradt szeretetüket és gyengédségüket neki adták. És nagyon jó embert neveltek belőle. Ő pedig mindig így nevezi őket: apu és anyuci.
És a cica? – kérdezhetik most önök, hölgyeim és uraim. És én válaszolok.
A cicának menyasszonyt találtak. Egy másik vörös cicát. És most már egy egész csapat vörös szépség rohangál a hatalmas professzori lakásban.
És a fiú?
Ő most asztrofizika professzor. Nagyon híres az egész világon. Számos tudományos munka szerzője. És higgye el nekem, az önök fülébe is eljutott már a neve.
A professzornak családja van – felesége és két kislánya. És a feleségével együtt gyakran hagyják az unokákat a nagyszülőknél. Mert ők ketten reggeltől estig dolgoznak.
És a kislányok…
Kitalálták, ugye? Úgy van. Vörösek. Valószínűleg attól a cicától örökölték.
A macskákkal versenyt futnak a professzori lakásban. És a nagyszülők boldogabbak, mint valaha.
Ja, és még valami.
A felnőtt fiú soha nem mondta el a feleségének, hogy örökbe fogadott gyerek. Egyszerűen eszébe sem jutott. Hiszen ők az ő szülei. Az igaziak. A legigazibbak a világon.
Szóval, ha egyszer vendégségbe mennek hozzájuk, vigyázzanak, el ne árulják ezt a titkot.
Csak nézzenek rájuk, erre a boldog családra, és emlékezzenek arra a kisfiúra a tolószékben.
És vajon hányan vannak még, akik olyanok, mint ő?
Magányosak, hajléktalanok, és semmiben sem reménykednek?
Hányan?
