– Válással teszlek tönkre! – gondolta a férfi.
Nem tudta, hogy én már két éve készültem erre a beszélgetésre.
Marina letette a telefont, és az órára nézett. Fél kilenc volt – a műszak véget ért. A szomszéd kasszánál egy vásárló már harmadszor számolta újra a visszajárót.
– Elnézést, a blokk biztos jó? Valami nem stimmel.
– Minden rendben van. Ha szeretné, még egyszer leüthetjük.
Marina gépiesen elmosolyodott. Két év munka után ebben a bevásárlóközpontban megtanult mosolyogni akkor is, amikor a fáradtságtól legszívesebben ordított volna.
Andrij azt hitte, hogy ő egész nap otthon hever a kanapén, a távirányítóval a kezében.
– El tudod képzelni, milyen nehéz nekem egyedül mindent cipelnem? – mondogatta minden reggel, miközben begombolta az ingét. – Neked jó, fekszel, tévét nézel.
– Igen, nekem jó – válaszolta Marina, és elé tette a reggelit.
Fél óra múlva pedig felszállt a marsrutkára, és elindult dolgozni leánykori nevén – Marina Szergejeva.
Itt elvált nőként ismerték, aki egy egyetemista fiát neveli.
Egy fiút, aki nem létezett.
Egy férjet, aki nem létezett.
Ehelyett volt egy cél.
Esténként Andrij a munkahőstetteiről mesélt, miközben villájával hadonászott a pelmenyivel teli tányér fölött. Marina bólintott, és magában számolt: még ezer hrivnya a titkos tartalékba, még egy nap a szabadságig.
– Ja, holnap későn jövök. Fontos tárgyalások lesznek.
– Kivel tárgyalsz?
– Mit számít az?! – Andrij a szokásosnál hangosabban tette le a tányért. – Nem mindenki ül ám otthon tétlenül.
Régen Marina magyarázkodni kezdett, bizonygatta, hogy ő is elfárad, hogy a háztartás is munka.
Most hallgatott.
Azóta, hogy két évvel ezelőtt, vendégek előtt „a nyakamon lógó ballasztnak” nevezte, valami benne örökre bezárult.
Közben a város másik végén, egy bérelt szobában egyre nőtt a dokumentumkupac.
Munkáltatói igazolás.
Bankszámlakivonat.
Bérleti szerződés.
Ügyvédi konzultációk.
Marina apránként építette az új életét, miközben Andrij az ő megalázásának terveit szövögette.
– Hallod, miért lett ilyen titokzatos a feleséged? – kérdezte egyszer a szomszéd, Igor, amikor összefutott Andrijjal a lépcsőházban.
– Milyen értelemben?
– Hát, régen beszédes volt, most meg csak köszön–elköszön, és kész. Mintha idegen lenne.
Andrij vállat vont. Tetszett neki, hogy Marina abbahagyta a „csacsogást” a szomszédokkal. Kevesebb szégyen a családra nézve.
Marina pedig közben minden hétvégén, amíg ő délig aludt vagy a barátaival találkozott, áthordta a holmijait az új lakásba. Egyszerre csak két-három dolgot. A kedvenc könyveit. A szülei fényképeit. A nagymamája ládikóját. A tanulmányi okmányait.
A szoba tulajdonosa, a nyugdíjas tanárnő, Vira Petrovna azt hitte róla, hogy levelező tagozatos egyetemista, aki a diplomavédésre készül.
– Hamarosan a védés? – kérdezte, miközben teával kínálta.
– Nagyon hamar – felelte Marina. – Csak a megfelelő pillanatra várok.
Az a csütörtök is a szokásos módon indult. Andrij jókedvűen ment dolgozni – fütyörészett a zuhany alatt, sokáig válogatta a nyakkendőt. De a megszokottnál korábban tért haza, annak az embernek az arcával, aki sorsdöntő döntést hozott.
– Marina, ülj le. Beszélnünk kell.
Letette a könyvet, és ránézett. Andrij járkálni kezdett a szobában – szerette állva bejelenteni a fontos döntéseit.
– Sok mindent átgondoltam a családunkról. Arról, ami köztünk történik.
– És mire jutottál?
– Arra, hogy ideje véget vetni ennek a színjátéknak – Andrij megállt vele szemben, összefonta a karját a mellkasán. – Van egy nő az életemben. Egy igazi nő, aki tudja értékelni a férfit.
Marina bólintott. Végre.
– Te meg bútorrá váltál. Hallgatsz, jársz-kelsz, de mintha ott sem lennél. Semmi érzelem, semmi érdeklődés az élet iránt.
– Értem.
– Pontosan! Még most sincs semmi reakció! – Andrij széttárta a karját. – Egy normális feleség sírna, ordítana, féltékenykedne. Te meg itt ülsz, mint… mint egy kirakati bábu.
– Ezért döntöttem úgy – folytatta ünnepélyesen –, hogy elválunk. Jövő héten beadom a papírokat.
Marina felállt, odalépett az ablakhoz.
– És a lakás?
– A lakás az enyém. A jelzálog rajtam van, én fizetem. Találsz majd munkát, bérelsz valamit. Még fiatal vagy, megoldod.
– Tartásdíj?
Andrij felhorkant:
– Milyen tartásdíj? Nincsenek gyerekek, tudsz dolgozni. Tartsd el magad.
Sírásra, hisztériára, könyörgésre számított. Készen állt elmagyarázni, hogy a döntés végleges, hogy az új szerelem megváltoztatta az életét. Még egy sablonmondata is volt arról, hogy „jobb barátként elválni”.
Marina azonban elfordult az ablaktól, és csak ennyit mondott:
– Rendben.
– Micsoda?
– A válás. Egyetértek.
Andrij megzavarodott. Ez nem szerepelt a forgatókönyvében.
– Hogyhogy egyetértesz? Fel fogod egyáltalán, milyen helyzetbe kerülsz?
Marina levette a komódról a táskáját, belenézett.
– Fel.
– Állj! – Andrij elállta az útját. – Te ezt komolyan gondolod? Semmid sincs! Se pénzed, se munkád, se lakásod!
– Mindenem megvan, amire szükségem van.
– Tessék? – Andrij felemelte a hangját. – Mégis mid lehetne? Két évig otthon ültél!
Marina enyhe mosollyal nézett rá:
– Két évig erre a beszélgetésre készültem, Andrij. Köszönöm, hogy végre te kezdted el.
Az ajtó halkan becsukódott. Andrij egyedül maradt a nappali közepén, ahol az asztalon egy nyitva felejtett könyv hevert, mellette egy félig megivott bögre tea.
Az ablakhoz lépett. Marina nyugodt léptekkel kelt át az úton, hátra sem nézve. A kezében egy kis táska volt – semmi más.
– Halló, Katyus? – Andrij remegő ujjakkal tárcsázta a számot.
– Minden… igen, szabad vagyok… Mi? Nem, semmi jelenet nem volt. Beleegyezett, és elment… Holnap találkozunk.
Letette a telefont, és hirtelen nem megkönnyebbülést, hanem valami üres nyugtalanságot érzett. Mintha megnyert volna egy játszmát, amelynek a szabályait nem értette.
Másnap Katya eljött megnézni a lakást. Csodálta a felújítást, szelfiket készített a panorámaablaknál, tervezgette, hová kerüljenek a holmijai.
– És a volt feleséged ruhái hol vannak? A szekrény szinte üres.
Andrij kinyitotta az ajtót, és megdermedt. Csak az ő öltönyei és ingei voltak ott. Marina ruhái, blúzai, cipői – semmi.
– Biztos elvitte.
– De mikor? Hiszen tegnap csak beszélgettetek.
Andrij bement a fürdőszobába – a polcok fele üres volt. A konyhában nem volt meg a kedvenc bögréje, a „A legjobb tanárnőnek” felirattal. A nappaliból eltűntek a könyvek, a fényképek, még a szobanövények is.
– Furcsa – mondta Katya. – Mintha soha nem is lakott volna itt.
Este Andrij telefonálni kezdett. Marina mobilja nem volt elérhető. A közösségi oldalakon – a fiók törölve. Megpróbálta felidézni, hol dolgoztak a barátnői, hogy hívták a kollégáit a korábbi munkahelyéről. Nem jutott eszébe senki.
Felhívta a szomszédot, Olena nénit:
– Hová tűnt a mi Marinánk?
– Hát mondta ő már egy hónapja, hogy rokonokhoz megy. Másik városba. Azt mondta, itt már mindene elege van.
– Egy hónapja?
– Igen. Én is csodálkoztam – mindig olyan csendes volt, aztán hirtelen ilyen határozott lett.
Andrij lassan letette a kagylót. Rokonok egy másik városban? Úgy tűnt, Marinának senkije sincs… Vagy csak ő nem tudott róla?
Két hét múlva levél érkezett az ügyvédi irodától. Keresetlevél a házasság felbontására. Marina aláírása – rendezett, ismerős. A felperes címe – egy utca, amelyről Andrij még soha nem hallott.
A bíróságon egy idős ügyvéd várta egy dossziéval.
– És maga Marina hol van?
– Az ügyfelem nem kívánt megjelenni. Nincsenek vagyoni követelései, beleegyezik a válásba.
– De én beszélni akarok vele!
– Miért? Minden a törvénynek megfelelően van elintézve.
Pecsét. A bíró aláírása. A házasság felbontva.
Andrij kilépett a bíróság épületéből, és először egy hónap után őszintén megpróbált válaszolni magának a kérdésre: mikor nézett utoljára igazán figyelmesen a feleségére?
Nem csak futólag pillantott rá, hanem valóban nézett – a szemébe, próbálta megérteni, mire gondol? Nem emlékezett.
A buszmegállónál meglátott egy nőt hasonló járással. Utána sietett.
– Marina?
Az idegen meglepetten fordult meg.
– Téved, uram.
Otthon Katya ünnepi asztalt terített. Gyertyák, száraz vörösbor, a specialitásnak számító saláta.
– Ünnepeljük a szabadságodat! Most már együtt élhetünk!
Andrij ránézett – fiatal volt, szép, szerelmes –, és arra gondolt, hogy még tegnap okos embernek tartotta magát.
– Katyus, tudtad, hogy Marina dolgozott?
– A volt feleséged? Hol?
– Nem tudom, hol. De dolgozott. És pénzt tett félre. És mindent megtervezett.
Katya elkomorult:
– Andrij, most már mindegy. Felejtsd el őt.
– Azt hittem, otthon ül. Közben két évig készült.
– Mire készült?
– Arra, hogy én kimondjam azt, amit kimondtam.
Éjszaka, a mellette alvó Katya mellett fekve Andrij felidézte az utolsó évét Marinával. Hogy már nem kérdezte, hol tűnik el esténként.
Hogy közömbösen bólintott a munkáról szóló történeteire. Hogy minden döntésébe belement, vita nélkül.
Ő ezt engedelmességnek hitte. Pedig ez a szabadságra való felkészülés volt.
Amíg ő próbálgatta a szakításról szóló beszédét, addig ő új életet épített. Amíg ő azon gondolkodott, hogyan alázhatná meg minél fájdalmasabban, ő nyugodtan gyűjtötte a váláshoz szükséges iratokat.
– Két évig készültem erre a beszélgetésre – mondta Marina.
Vagyis két évvel korábban, azon az estén, amikor „ballasztnak” nevezte, valami örökre megváltozott. Ő azt hitte, megtörte őt. Valójában csak az illúzióit törte össze.
Andrij az ablak felé fordult, ahol idegen lakások fényei világítottak. Az egyikben most Marina ül. Teát iszik egy új bögréből, és a holnapi napot tervezi. Nyugodt, szabad, végre őszinte önmagához.
Ő pedig ott fekszik egy nő mellett, akit még egy hónapja élete legnagyobb győzelmének tartott, és először nem tudja, mi lesz holnap.
– Válással teszlek tönkre – gondolta akkor.
Nem tudta, hogy ő már mindent elpusztított, amit el lehetett pusztítani. Csak Marina maradt meg – az a Marina, akit ő soha nem ismert.
És aki erősebbnek bizonyult nála…
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok erről! Tegyetek lájkot!
