– Hívja, aminek akarja!
– És mit akar tőlem?
– Tényleg nem érti? Állapotos vagyok. A gyereknek apára van szüksége.
– Elég volt! Takarodjon a kölykével tudja hova!
– Andrij, kelj fel! Elkésel! – Mása ismét benézett a hálószobába, hogy felébressze a férjét.
– Mindjárt, mindjárt… Már felkeltem – válaszolta álmos hangon Andrij.
– Mostanában szinte egyáltalán nem látlak. Este tizenegy körül jössz haza, alszol, felkelsz, és megint mész dolgozni. Ez valami ördögi kör.
– A hétvégék is csak üzleti utakból állnak. Hamarosan már azt is elfelejtem, hogy nézel ki! – kezdte Mária azt a témát, amely mostanában a lakásukban az egyik legfájóbb volt.
– Hát mit tegyek, drágám, munka… A főnök nemcsak engem hajt, hanem mindenkit. Nekem pedig olyan a beosztásom, ami kötelez… – válaszolta Andrij, miközben bement a konyhába.
– Persze… A munka mellett azért feleséged is van, ha esetleg elfelejtenéd! Gyere, ülj le reggelizni, mert mindjárt kihűl minden.
– Tudom, hogy van feleségem. Mondtam már, hogy eladhatnánk ezt a lakást, és vehetnénk egy kisebbet, de a belvárosban. Így gyorsabban hazaérnék – folytatta Andrij.
– Hát persze, eladni… Ez a lakás anyám emléke. És különben sem tudom elképzelni az életemet egy másik kerületben.
– Itt nőttem fel, minden ismerős, minden a szívemhez nőtt. Még csak meg sem fordul a fejemben, hogy eladjam – húzta el a száját Mása, mintha fogfájása lenne.
Andrij sietve megreggelizett, majd elindult dolgozni. Mása egyedül maradt, és mielőtt nekilátott volna a teendőknek, úgy döntött, felhívja a szalont, és időpontot kér manikűrre.
…Mását az édesanyja egyedül nevelte. Az apját a lány soha nem látta, az anya pedig soha nem mesélt róla semmit. Az egyetlen dolog, amit az apjától kapott, egy szép apai név volt: Szergejevna.
Amikor Marijának tizenkilenc éves volt, tragédia történt: az anyja súlyosan megbetegedett, és váratlanul elhunyt. Mária még ma is könnyes szemmel gondolt vissza arra az időszakra. Rendkívül nehéz volt.
Az édesanyja volt az единetlen igazán közeli és szeretett embere – és ilyen korán elveszítette. A lány teljesen egyedül maradt a háromszobás lakásban. Eleinte még kissé félelmetes volt, de idővel megszokta.
Mása levelező tagozatra iratkozott át, és munkát vállalt. Ott ismerkedett meg későbbi férjével, Andrijjal.
Először csak jártak, majd úgy döntöttek, összeházasodnak. Andrij megkérte a kezét, Mása pedig igent mondott, mert valóban megszerette őt.
Csak az esküvő után érezte magát ismét boldognak és szeretettnek. Megjelent mellette egy közeli ember, akivel új életet tervezett kezdeni.
Addigra már megkapta a diplomáját, ezért azt tervezte, hogy minél hamarabb anya lesz.
Ám három év házasság után sem született gyermekük. Mária kivizsgálásokra járt, rengeteg vizsgálatot végzett el, és feszülten várta az eredményeket. Ekkor azonban újabb csapás érte. A meddőség diagnózisa úgy hangzott, mint egy ítélet.
Mása sokáig nem merte elmondani a történteket a férjének. Andrij annyira vágyott egy kisfiúra – arról álmodott, hogy majd focizni viszi, horgászni járnak együtt. És most… most minden álma összeomlott.
A lány teljesen összetört a fájdalomtól.
– Mása, mi történt? Mostanában teljesen önmagadon kívül vagy – kérdezte újra és újra Andrij.
– Beszélnünk kell – szánta rá magát végül Mária.
– Beszéljünk, persze. Látom, hogy valami nincs rendben. Gond van a munkahelyeden? – kérdezte Andrij.
– Nem, nem a munkával van baj. Andrij… nekünk soha nem lesznek gyerekeink. Kivizsgáltattam magam, és az orvosok megerősítették a diagnózist – mondta Mása rekedt, idegennek tűnő hangon.
Andrij néhány másodpercig hallgatott, majd felsóhajtott.
– Hát akkor gyerekek nélkül fogunk élni. Nem mi vagyunk az egyetlenek. A legfontosabb, hogy szeretjük egymást, a gyerekek hiánya pedig még nem a világ vége.
– Utazgatni fogunk, pihenni járunk, élvezni a nyugalmat és a csendet – mondta mosolyogva Andrij, és átölelte a feleségét.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte bizonytalanul Mása.
– Hát persze. Ott van például nálunk a munkahelyen Smeljov, ők is gyerek nélkül élnek. Már negyvenöt évesek. A felesége olyan, mint az uborka, ki sem jönnek a üdülőhelyekről.
– Ne szomorkodj. És ha fáradt vagy, azt javaslom, menj el egy szanatóriumba. Kipihened magad, ellazulsz.
– Nem, a munkahelyem nem engedne el – rázta meg tiltakozva a fejét Mária.
– Figyelj, mi lenne, ha felmondanál? Legalább rendesen kipihennéd magad. Aztán, ha akarsz, találsz majd új munkát. Ha meg nem – Smeljov felesége is háztartásbeli.
– A ház rendjére is figyelni kell, meg vacsorát főzni a szeretett férjnek. Egyébként ma eszünk valamit, vagy sem? – kérdezte Andrij tréfásan, oldalba csípve őt.
– Igen, persze, mindjárt megmelegítem – válaszolta Mária, miközben letörölte a könnyeit.
Attól kezdve a lány sokkal jobban érezte magát. Mintha egy nehéz kő esett volna le a szívéről…
Mária úgy tett, ahogy Andrij tanácsolta. Először felmondott a nem szeretett munkahelyén. Miután ledolgozta a két hetet, elutazott egy szanatóriumba.
Andrij a munkahelyi elfoglaltságai miatt nem tudott vele tartani. Mása azonban úgy gondolta, így talán még jobb is lesz. Szüksége volt arra, hogy egyedül legyen…
Nagyszerűen töltötte az időt az új környezetben, átgondolta mindazt, ami az utóbbi időben történt vele. Természetesen továbbra is álmodott gyerekekről és egy nagy családról.
De Andrij szavaiban is volt igazság. Nem minden családban vannak gyerekek. És ezek az emberek boldogan élnek, élvezik a mindennapokat, és máshol találják meg a boldogságot.
Ezután a lány ismét úgy döntött, követi a férje tanácsát. Egyelőre nem állt munkába. A lakásban kisebb kozmetikai felújításba kezdett, részben lecserélte a bútorokat, és rengeteg apró, kellemes dolgot vásárolt.
Ezután a külsejével és a ruhatárával foglalkozott: bejelentkezett kozmetikushoz, végigjárta az üzleteket. Az élete valóban megváltozott – és nem a rosszabb irányba.
Másának tetszett gondoskodni Andrijról. Minden nap finom vacsorát főzött, igyekezett kulináris különlegességekkel meglepni a férjét. Andrij pedig viszonozta a törődést.
Több pihenésre biztatta, dicsérte a főztjét, igyekezett bókokkal elhalmozni. Időről időre moziba és étterembe hívta Mását. Minden nagyon jól alakult. Talán túlságosan is jól…
…Miután elkísérte a férjét munkába, Mária elindult a szépségszalonba. A lépcsőház előtt egy ismeretlen nő állította meg.
– Mária, vártam magára. Ugye ön Mária? – kérdezte félénk mosollyal a lány.
– Igen, és ön…? – Mása figyelmesen végigmérte az ismeretlen nőt.
Az asszony várandós volt. A gömbölyödő hasa alapján az ötödik–hatodik hónapban járhatott.
– Én szeretem Andrijt. És ő is szeret engem, értse meg… Már két éve együtt vagyunk. Minden rendben van köztünk – kezdte mesélni az idegen.
Mária eleinte fel sem fogta igazán a hallottak jelentését. Csak később kezdett el derengeni számára, hogy nem valamiféle másik Andrijról van szó, hanem a saját férjéről – arról az emberről, akit alig két órával korábban megcsókolt az arcán, és munkába indított.
– Várjon csak! Tehát azt akarja mondani, hogy ön és a férjem szeretők? – kérdezte vissza Mása, miközben érezte, hogy a hangja remeg az idegfeszültségtől.
– Hívja, aminek akarja! De mi szeretjük egymást. Két éve együtt vagyunk, és ez nem valami futó kaland…
– És mit akar tőlem? – kérdezte Mária most már határozottabban.
– Hát nem érti? Várandós vagyok. A gyereknek apára van szüksége. De ezt maga úgysem értheti, hiszen nem lehet gyereke, szóval… – az idegen nem fejezhette be a mondatot, mert Mária félbeszakította.
– Elég volt! Menjen a kölykével oda, ahova gondolom!
Visszament a lakásba, egy hajtásra megivott egy pohár vizet. Az érzelmek elárasztották. Először fel akarta hívni a férjét, de egyszerűen képtelen volt megszólalni – elment a hangja…
Arról, hogy meddő, Mása mindössze egyetlen embernek beszélt: Andrijnak. Ez azt jelentette, hogy ez a nő tőle kapta az információt.
…Estére Mária valamelyest megnyugodott. Aznap nem főzött vacsorát, hanem összepakolta a férje holmiját. A csomag tetejére odatette azokat a játékokat is, amelyeket még akkor vásárolt, amikor nem tudott a szörnyű diagnózisról. Andrij hazajött a munkából, és a bejáratnál meglátta a csomagot.
– Mi ez a bőrönd? És ezek a játékok? Mária, ezt kidobjam? – kérdezte, amikor belépett az előszobába.
– Ha akarod, kidobhatod. A te dolgaid. Rajtad áll, mit kezdesz velük. A játékokra pedig valószínűleg néhány hónap múlva szükségetek lesz a barátnőddel.
– Szóval Katyusa nálad járt… Nos, így még jobb is. Elmegyek – mondta Andrij nyugodtan, még csak nem is próbált magyarázkodni.
– Isten veled. Add vissza a lakás kulcsait.
– Mása, ha őszinték és igazságosak akarunk lenni, a lakást fel kellene osztani. Én is fektettem bele pénzt: bútorok, például, meg a szaniterek…
– Ráadásul Katjának albérlete van, és hamarosan gyerekünk lesz. Meg kell értened. És különben is, minek neked ekkora lakás…
– Micsoda? Felosztani? Az én lakásomat? Teljesen elment az eszed? Komolyan?! Én már nem tudok semmit az igazságosságról, mert hazugságban éltem. Ez a lakás az enyém, és csakis az enyém, ébredj fel! Add át üdvözletem Katjának, és légy boldog!
Ezekkel a szavakkal Mása becsapta előtte az ajtót… Amikor a lépcsőházban elhaltak a – most már volt – férje léptei, hirtelen eszébe jutott, milyen kitartóan javasolta Andrij, hogy adják el a lakást, és vegyenek egy másikat.
Mária hálát adott Istennek, hogy nem ment bele ebbe. Különben ott maradt volna semmi nélkül – ráadásul ez a lakás különösen kedves volt számára, mint édesanyja emléke.
…Az első időszakban kissé bizonytalannak érezte magát. Aztán az élet lassan helyreállt. Mása elhelyezkedett egy utazási irodában, sokat kezdett utazni, bérletet vett egy fitneszklubba.
Ma már egészen másképp él. A munkahelyén megbecsülik és tisztelik, új barátai és ismerősei lettek. Mása boldognak és önállónak érzi magát.
És a gyerekek – valóban nem a legfontosabbak az életben. Lehet boldogan élni nélkülük is, mert az igazi könnyek és csalódások a szeretett ember árulásával érkeznek. A gyerekek hiánya vagy megléte ehhez egyáltalán nem kapcsolódik…
És ön mit gondol erről? Írja meg véleményét a kommentekben. Tegyen egy lájkot.
