Viktor tántorogva lépett ki a műtőből. A lába remegett a feszültségtől.
Annyira kimerült volt, hogy szinte örömöt sem érzett amiatt, hogy visszahozta a fiatal férfit a túlvilág kapujából — kétszer is megállt a szíve.
Legszívesebben ott helyben lefeküdt volna a folyosón, a kopott linóleumra.
Hátát a hűvös falnak vetette, lehunyta a szemét. Úgy tűnt, képtelen lesz megmozdulni.
De néhány perc múlva rákényszerítette magát, hogy elváljon a támasztól, és elmenjen az orvosi szobáig.
Pár órával később kilépett a kórház területének kapuján. Két csésze erős kávé után a fáradtság enyhült.
A kaputól egy kis fasor vezetett a főútig. A napsugarak áttörtek a lombokon, reszkető, mozgó mintázatot rajzolva az aszfaltra.
Nem emlékezett, hogy valaha is sétált volna itt — mindig autóval jött a kórházba.
Most viszont hirtelen kedve támadt végigmenni ezen a fénylő, remegő foltokból szőtt mintán, hunyorogva a napfényben. Úgyis senki sem várja otthon…
Lassan lépdelt, élvezte a napot, a már elcsendesedett nyárfapelyhek viharának emlékét. A nyár túlhaladt a felén, és előtte állt a szabadság.
Ma győzött — kiharcolta a kaszás öregasszonytól a beteg életét.
Az egyik padon egy fiatal lány ült világos ruhában. Könyv fölé hajolt. Vörös hajtincsei eltakarták Viktor elől az arcát.
Hirtelen elviselhetetlenül kíváncsi lett, hogy lássa azt az arcot. Viktor odalépett a padhoz és megállt.
A lány lapozott, és tovább olvasott, észre sem véve őt.
— Érdekes könyv? — kérdezte Viktor.
A lány még egy darabig olvasott, majd becsukta a könyvet, ujjával közé fogva a lapot, hogy a borítót lássa.
— „Drága férjem” — olvasta Viktor fejjel lefelé a címet.
A lány felemelte a fejét. Szeplős arca egyáltalán nem rontotta a szépségét — sőt, inkább pajkosságot és bájt adott neki. Kifejező fekete szemek, telt ajkak. Friss és kedves.
„Aranyos” — gondolta, nézve a napsugarakban izzó hajtincseket.
— Az orvostudomány érdekli, vagy a szerzőt szereti? — kérdezte Viktor.
— Beadtam a papírjaimat az orvosira.
— Akkor majdnem kollégák vagyunk. — Viktor elismerően elmosolyodott és leült mellé.
— Maga orvos? — a fekete szemek tekintete felélénkült.
— Sebész.
— Maga? — kérdezte hitetlenkedve a lány.
— Mi lep meg ennyire? Nem úgy nézek ki? Vagy az ön képzeletében minden sebész ősz és szűkszavú?
A lány telt ajkai mosolyra húzódtak.
— Milyen sebész pontosan?
— Dicséretes, hogy ismeri a szakma árnyalatait. Szívesen mondanám, hogy plasztikai. Az rangosabban és romantikusabban hangzik.
De sajnos egyszerű sebész vagyok. Valakinek ki kell venni a vakbeleket és az epeköveket is.
A lány felnevetett. A nevetése dallamos és kellemes volt.
Valamiért Viktor kedvet érzett, hogy felvágjon előtte, hogy tapasztalt, sokat látott sebésznek mutassa magát.
Mesélni kezdte, hogy a szakma hétköznapjai nélkülözik a könyvekben megénekelt romantikát. A felelősség hatalmas.
Hiszen a sebész kezében emberélet van, és a műtőasztal egyfajta csatatér, a maga taktikájával és stratégiájával.
A mai esetről is beszélt, történetét kiszínezve a beteg feleségéről és gyerekeiről szóló gondolatokkal, akik a műtét eredményére vártak és aggódtak.
A lány eleinte óvatosan nézett rá, aztán leplezetlen csodálattal. Tekintete alatt Viktor majdnem hősnek érezte magát, a betegek sorsának alakítójának.
Érezte, hogy túlzásokba esik, de nem tudott magával mit kezdeni. Nagyon meg akart tetszeni ennek a kedves lánynak.
— Megmentette egy ember életét, és ilyen egyszerűen beszél róla? — kérdezte komolyan.
— Ez mindennap megesik. Minden műtét kockázat. Egy első pillantásra egyszerű eset is végződhet tragédiával. És maga milyen orvos szeretne lenni? — kérdezte viszont.
— Még nem döntöttem el. Előbb fel kell venniük. — A lány rápillantott a karórájára, és felpattant a padról.
— Jaj, elkések. — félelem villant a szemében.
— A kórház mellett áll az autóm. — Viktor is felállt. — Jöjjön, elviszem, ahová mondja.
Hazafelé menet a lány elmesélte, hogy Tonya nénivel, az édesanyja nővérével él. Van egy kutyájuk is — Vermut, az öreg spániel.
Így nevezte el a nagynéni férje még életében. A nagynéni lába fáj, ezért Katjának kell sétáltatnia Vermutot.
A kutya már öreg, nem tud sokáig tűrni, és ha nem viszik ki időben, baj történik. Akkor neki kell utána takarítania.
— Szeszélyes? — kérdezte Viktor.
— Tonya néni? Nem, dehogy. Ő kedves. Magához vett, pedig fáj a lába és magas a vérnyomása.
— És honnan jött felvételizni az egyetemre?
— Egész életemben itt éltem. Amikor ötödikes voltam, anya meghalt. Néhány napig fájt a hasa, de csak halogatta, nem ment kórházba.
Hazajöttem az iskolából, és a földön feküdt eszméletlenül. Kihívtam a mentőket. Kilyukadt a vakbele, és hashártyagyulladás kezdődött.
Apa anya halála után gyakran a pohárhoz nyúlt. Hogy véletlenül vagy szándékosan, nem tudni, de egy busz kerekei alá került és meghalt. Ezért élek Tonya nénivel.
Katya kiszállt a kocsiból, és a bejárat felé futott. Az ajtónál még visszanézett.
Viktor búcsúzóul intett neki, és a következő pillanatban már el is tűnt az ajtó mögött.
Amikor egyedül maradt az autóban, a férfi azonnal megszűnt hősnek érezni magát — ismét csak egy fáradt és magányos sebész volt.
Sajnálta a lányt. Jó lány, tisztességes, céltudatos. Még egészen fiatal, és máris mennyi megpróbáltatás jutott neki az életben.
Egy hónappal később, a szabadság után Viktor Gennagyijevics az osztály folyosóján ment végig. Egy fiatal takarítólány mosta a padlót. Egy vörös hajtincs kibújt a sapkája alól.
Valami ismerősnek tűnt benne. Valami, ami megállásra késztette a sebészt. Egy volt beteg? Valakinek a lánya?
A lány felemelte a fejét.
— Maga az? Jó napot. — fekete szemében öröm és lelkesedés villant; Viktor felismerte, bár a nevét elfelejtette.
— Szia. Úgy emlékszem, tanulni készültél, nem dolgozni? — kérdezte, és valamiért rögtön tegezésre váltott. — Vagy valamelyik rokonod fekszik itt? — eszébe jutott, hogy mintha nem lennének szülei.
— Felvettek. Úgy döntöttem, a tanulás kezdete előtt dolgozom egy kicsit, — válaszolta egyszerűen.
— Nos, helyes. Az orvoslást belülről kell megismerni. Lehet, hogy mindent látva még meggondolod magad, és nem akarsz orvos lenni. És milyen orvos szeretnél lenni? Csak nem sebész?
— Majd meglátjuk. — a lány vállat vont, Viktor pedig eszébe juttatta a nevét — Katya.
— Örülök, hogy találkoztunk. — Viktor továbbindult a folyosón, biztos benne, hogy a lány utána néz.
A járása rugalmasabb lett, kissé hanyag.
Valahányszor végigment az osztályon, remélte, hogy meglátja a vörös hajú lányt. És amikor meglátta, mindig megállt, és mondott valami jelentéktelent.
Egyszer az orvosi szoba közelében látta meg. Rögtön megértette, hogy rá vár.
— Ma dolgozom utoljára. Néhány nap múlva kezdődik a tanítás, — mondta, és elpirult; a szeplők ettől sötétebbnek, feltűnőbbnek látszottak.
— Tehát mégsem gondoltad meg magad a tanulással kapcsolatban? Ünnepeljük meg az utolsó munkanapodat. Egyúttal azt is, hogy felvettek az egyetemre. Várj meg, ne menj el. Rendben?
Katya bólintott, mosolyogva és még jobban elpirulva.
Két órával később, amikor Viktor lejött az osztályról a kórház előcsarnokába, Katya várta. Azonnal felpattant a székről, és ismét elpirult.
Együtt mentek ki az épületből. Nem számított, ha valaki meglátja őket. Ő már nem takarítónő, hanem diák, leendő orvos.
Először egy kávézóban vacsoráztak, aztán sétáltak a rakparton.
— Nem sietsz? És a nagynénéd? — kérdezte Viktor.
— A nagynéném elutazott a barátnőjéhez. Vermut pedig sajnos egy hete elpusztult. Nagyon öreg volt.
A nagynéném azért ment el, mert már nem bírta tovább gyászolni. Állandóan a ugatását hallotta képzelődni — sóhajtott Katya.
— Akkor menjünk hozzám. Őszintén szólva zúg a lábam. Kóstoltál már kvikot? Nem? Ezt orvosolni kell — mondta Viktor, hirtelen nyugtalanná válva és félve a visszautasítástól.
De Katya beleegyezett.
— Bocsáss meg, nem számítottam vendégre, nincs rend nálam — figyelmeztette Viktor, amikor beléptek a lakásba. — Nézz körül addig, én kimegyek a konyhába, kitalálok valamit harapnivalónak.
Viktor kivette a hűtőből a tegnap étteremből rendelt kész hús maradékát, salátához való zöldségeket és egy üveg kvikot szép címkével.
— És a felesége hol van? Elutazott szabadságra? — kérdezte Katya kissé csipkelődve, amikor bement a konyhába.
Viktor a salátához mosta a zöldségeket.
— Nem, a feleségem elhagyott. Megunta, hogy soha nem vagyok otthon, még hétvégén sem. Éjszaka felhívta az osztályt, nem hitte el, hogy ügyeletben vagyok.
Mostanában gyakran veszekedtünk. Eleinte megviselt. Nem akartam hazamenni, napokig ki sem jöttem a kórházból, az orvosi szobában aludtam.
Aztán hozzászoktam. Igaz, még nem váltunk el. Segítesz? Egyáltalán nem tudok főzni.
— És a hús? — Katya a pulton álló doboz felé bökött.
— Étteremből — vallotta be Viktor, bár először azt akarta mondani, hogy ő készítette.
Gyorsan felszeletelték a salátát, a kolbászt, megterítettek, közben hozzá-hozzáértek egymáshoz, és nevetéssel leplezték zavarukat.
Aztán ettek, és egymás szavába vágva meséltek valamit, félve a kínos csendtől.
Amikor megszólalt a mobil csengőhangja, mindketten egyszerre hallgattak el. Viktor kiment a szobába telefonálni.
Néhány perc múlva visszatért a konyhába, és azt mondta, sürgősen hívják a kórházba.
— Feküdj le aludni. Az ágyneműt a szekrényben találod. Várj meg — mondta Katyának, miközben elment.
Több embert hoztak be baleset után. Minden sebészt berendeltek. Viktor egész éjjel operált.
Reggel sietett haza — hónapok óta először. Otthon Katya várta.
Már elképzelte, hogyan nyitja ki óvatosan az ajtót, hogyan talál rá az alvó Katyára, látja a párnán szétterülő vörös haját. Hogyan csókolja meg őt, melegen, az alvás illatával…
És a szíve elállt a mellkasában a boldogság előérzetétől.
Sietve rohant fel a lépcsőn, kettesével véve a fokokat, nem akarta az időt vesztegetni a liftre várva.
Óvatosan kinyitotta az ajtót. A konyhából csobogó víz zaja és edénycsörgés hallatszott.
Viktor gyorsan lerúgta a cipőjét, és a konyha felé ment, azt gondolva, hogy Katya reggelit készít.
Az ajtóban megállt, mert megpillantotta a felesége hátát a rózsaszín köntösben, vállaira omló világos haját.
Az asszony megfordult és rámosolygott.
— Szia — mondta Vika hétköznapi hangon, mintha vele csak néhány órája vált volna el, nem pedig Katyától.
— Szia. Mit keresel itt? — bukott ki Viktor száján.
Ennél ostobább kérdést aligha tehetett volna fel.
— Palacsintát sütök. Biztos éhes vagy. Mi történt? Miért hívtak be éjszaka a kórházba?
— Honnan tudod? — kérdezte, miközben kinézett a konyhából, próbálva Katyára utaló nyomokat találni a lakásban.
— Valakit keresel? — kérdezte ártatlanul a felesége.
— Nem, csak…
— Elment — mondta Vika, egyenesen Viktor szemébe nézve. — Ne félj, nem bántottam. Nem túl fiatal ő neked?
— Miért jöttél ide? — Viktor alig tudta visszatartani magát, hogy ne kiabáljon.
— Hazajöttem. Házasok vagyunk, elfelejtetted? Hiányoztál. Rájöttem, hogy nem tudok nélküled élni. Egész idő alatt nem volt senkim, őszintén.
— Aztán a gyereknek apára van szüksége. Próbáljuk meg elölről kezdeni.
— Kinek a gyereke? Miről beszélsz? — Viktor érezte, ahogy hideg fut végig a gerincén, és megakad a lapockái között.
— A te gyerekedet hordom. — Vika figyelmesen nézett a férjére, próbálva kitalálni a reakcióját.
— Igazat mondasz? A gyerekről? Miért nem jöttél rögtön? Három hónapig nem voltál itt.
Hirtelen elviselhetetlenül nehéznek érezte magát, mintha olyan terhet tettek volna a vállára, amit nem tud lerázni, és soha nem is fog.
— Először azt hittem, a késés idegességtől van. Féltem reménykedni, tévedni. Aztán féltem, nehogy elmenjen. Most viszont eljöttem. Nem örülsz?
— És a rosszullétek? — Viktor megpróbálta rajtakapni a feleségét a hazugságon, nem hitt neki. Négy évig nem sikerült semmi. — Nem úgy nézel ki, mint aki rosszul van a terhességtől.
— Az elején nagyon émelyegtem, most már kevésbé. — Mintha mentegetőzött volna. — Annyira siettem, hogy elmondjam neked…
Indulás előtt felhívtam az osztályt, azt mondták, nincs ügyeleted…
— Semmi sem változott, Vika. Ugyanúgy sebész vagyok, ugyanúgy ügyelek, ugyanúgy késő estig dolgozom. Ma egész éjjel operáltam.
Egy hét múlva nem bírod majd, és hisztizni kezdesz, botrányokat csinálsz, hogy tönkretettem az életed…
— És ő? Az a lány? — vágott közbe Vika. — Ő nem rendez jeleneteket? Vagy még nem tudja, milyen egy sebésszel élni?
Amikor a munkájának él, más embereknek, és téged észre sem vesz? — hangja megremegett, elárulva bizonytalanságát és félelmét.
— Tiszta van nálad. Ő takarított? Hiszen te még felmosni sem tudsz — mondta Vika már nyugodtabban.
— Nehéz éjszakám volt. Lefekszem egy kicsit.
Viktor bement a szobába, leült a kanapéra.
A sarokban egy összegyűrt pléd hevert. Felvette, hogy lefeküdjön és betakarózzon.
Megérezte Katya parfümjének alig észrevehető illatát, belefúrta az arcát a plédbe, és mozdulatlanná dermedt.
Gyereket akart, annyi éven át várt rá. És most Vika visszatért, közölte a régóta várt hírt — mégsem örül neki.
Tőle nem követeltek semmiféle döntést. A döntés már megszületett. Gyerekük lesz. Nem fogja elhagyni. Orvos ő, Vika aligha hazudna neki. Ezt könnyű ellenőrizni.
És Katya? Arany lány, beteljesületlen álom. Valóban nem illik hozzá korban. Házas. És mégis… kár érte.
Viktor még egyszer látta Katyát. Az ügyelete alatt a mentő egy nőt hozott be.
A nő a hordágyon nyögött. Viktor megvizsgálta, és azonnal megértette — kizáródott sérv.
Amikor kijött a műtőből, egy vörös hajú lány szaladt oda hozzá. A szíve felugrott egészen a torkáig, elfojtva benne az örömkiáltást.
Aztán valahová lezuhant. Viktor rémisztő ürességet érzett a mellkasában.
— Maga? — mondta Katya. Szándékosan, vagy elfelejtette, hogy tegeződtek. — Hogy van Tonya néni?
A sápadt arcon még a szeplők is elhalványultak. A fekete szemek élesebben rajzolódtak ki, forró parázsként égették át őt.
— Minden rendben. Most viszik majd a kórterembe. Bemehet hozzá. Mondja, hogy én engedtem.
Lassan ment végig a folyosón, érezve a hátán a lány tekintetét.
Egy óra múlva elviszi a feleségét ultrahangra. Ma megtudja, ki lesz — fia vagy lánya.
És ennél semmi sem lehet fontosabb, legfeljebb a siker a műtőben.
„Az orvosnak természeténél fogva józan eszű embernek kell lennie, szépnek, jóságosnak és emberszeretőnek…
Szükséges, hogy az orvos keze tiszta maradjon, lelkiismerete pedig makulátlan.”
Hippokratész
