Viktor nem tudott nemet mondani az anyjának. Soha nem tudott. December huszonkettedikén revízióra érkezett…
…Antonina Petrovna már ötödször hívott. Néztem, ahogy a telefon kijelzője világít az asztalon, én pedig meg sem mozdultam. Odakint, a kapunál, egy második autó parkolt le. Hallottam a hangokat, az ajtók csapódását, a meglepett morajt. A lányom mellettem ült, takaróba burkolózva a kandallónál, és egy magazint lapozgatott.
— Anya, apa hamarosan megérkezik? — kérdezte.
— Hamarosan — feleltem, és belekortyoltam a forró kakaóba.
Háromórányi autóútra voltunk otthonról. Egy meleg, fából épült házikóban, egy üdülőtelepen, ahol fenyő- és füstszag terjengett. Eközben a mi házunknál éppen huszonkét éhes vendég gyülekezett, akik engem vártak a tűzhely mellett.
A telefon újra megszólalt. Kikapcsoltam, és elmosolyodtam.
Egy évvel korábban minden más volt. Akkor még nem tudtam azt mondani: „nem”. Viktorral tizenkét évig éltünk egy kollégiumban, míg végül rám nem szállt a nagyapám háza. Egy külvárosi házikó, cserépkályhával és nagy nappalival. Márciusban költöztünk be. Viktor boldogan járt-kelt, a lányunk először kapott saját szobát.
Áprilisban aztán felhívott Antonina Petrovna. Addig évente egyszer jutottunk eszébe, akkor is csak egy SMS erejéig. Most a hangja lágy lett, gondoskodó.
— Vitja, hogy vagytok ott? Újévre össze kellene gyűlnie az egész családnak, hiszen most már olyan körülményeitek vannak…
Viktor nem tudott nemet mondani az anyjának. Soha nem tudott. December huszonkettedikén revízióra érkezett. Éppen a függönyöket akasztottam, amikor meghallottam a hangját az előszobában.
— Vitja, a családi tanács úgy döntött — nálatok ünneplünk. Huszonketten leszünk.
Bement a nappaliba, végigtapogatta a kanapé háttámláját.
— Vera cukrászként dolgozik, neki megteríteni az asztalt gyerekjáték, igaz?
A létrán álltam, a kezemben a karnissal. Azt akartam mondani, hogy napi tizenkét órát dolgozom, hogy az élelmiszerárak a fizetésem felét teszik ki. De a szavak valahol a torkomban akadtak.
— Majd elszámolunk később — tette hozzá az anyósom, és Viktor felé fordult. — Ugye érted, milyen fontos, hogy a család együtt legyen?
Viktor bólintott. Pénzt persze senki sem adott…
December harmincegyedikén reggel hatkor keltem. Másfél vödör krumpli, öt kiló csirke, hering bundában öt tálban. Délre égett a tenyerem a késtől, sajgott a hátam. Viktor a járdákat takarította a hótól. A lányom a karácsonyfát díszítette.
Egyedül maradtam a mosatlan edények hegyével és azzal a gondolattal, hogy néhány óra múlva huszonkét ember zúdul ide, akiket alig ismerek.
Este hétkor csengettek az első vendégek. Nem volt időm átöltözni. Antonina Petrovna hangos nevetéssel lépett be, csillogó ruhában, frizurával, mintha most jött volna a szalonból.
— Vera, hol vannak a falatok? Gyorsabban, drágám, a vendégek már várnak!
Cipeltem a tányérokat, töltöttem, melegítettem, pakoltam. Senki sem hívott az asztalhoz. Viktor az anyja mellett ült, koccintott. Egyszer elkaptam a tekintetét — lesütötte a szemét.
Éjfél körül leültem a kanapéra a hátsó szobában. Csak egy percre. De a testem magától kikapcsolt — mély, ájulásszerű álomba zuhantam.
Reggel hatkor a hidegre ébredtem. A nappaliban emberek horkoltak, valaki a szőnyegen aludt. Az asztalon ételmaradékok, felborult poharak, vörös száraz bor foltjai. A nagyapám családi készlete — három tányér a régi szervizből — darabokban hevert a földön.
A romok közepén álltam, és nem sírtam. Könnyek egyszerűen nem voltak.
Az egész következő napot mosással, törléssel, szemétkihordással töltöttem. Antonina Petrovna ebéd felé ébredt, és kávét követelt.
— És mikor lesz a bankett folytatása? — kérdezte ásítva.
Viktor hallgatott.
Január harmadikán az anyósom átnyújtott nekem egy zacskót.
— Ez a tiéd. A munkádért.
Odabent egy darab szappan volt, gyűrött csomagolásban. Olcsó, mosószappanszagú.
Átvettem, és némán bólintottam.
Eltelt egy év. December huszonkettedikén Antonina Petrovna ismét felhívott.
— Vitja, úgy döntöttünk, hogy megint nálatok gyűlünk össze. Ugyanannyian leszünk, talán egy kicsit többen. Vera már tudja, mit kell főzni, ugye? Tavaly minden csodálatos volt.
Viktor bűnbánóan rám nézett. Botrányra számított.
— Rendben — feleltem nyugodtan. — Jöjjenek.
Meglepődve felvonta a szemöldökét, én pedig egyszerűen folytattam az edénymosást.
Másnap három üdülőjegyet vettem egy turistaszállóra. Az erdőben, háromórányi útra, kandallós faházakkal.
Viktor egész decemberben késő estig dolgozott, ezért észre sem vette, hogyan pakolom össze a holmikat.
December harmincadikán este Antonina Petrovna felhívott.
— Vera, emlékszel, hogy holnap indulunk? Készíts mindent úgy, mint legutóbb, csak több franciasalátát. És a meleg ételről se feledkezz meg, kevés volt a csirke.
— Minden meglesz — mondtam.
Elégedetten letette. December harmincegyedikén reggel tízkor pedig a lányommal taxiba ültünk.
Viktor nem volt otthon — kora reggel elment dolgozni, azt ígérte, háromra visszajön. A házat tisztán, üresen hagytam, minden zárra bezárva.
— Anya, apa tudja, hogy elutazunk? — kérdezte a lányom az autóban.
— Majd megtudja — válaszoltam.
Délután egy órára már a meleg faházban ültünk, kakaót ittunk, és az ablakon át néztük a hóval borított fenyőket. A telefonomat azonnal kikapcsoltam.
Viktor háromkor ért haza. A kapunál már autók álltak. Antonina Petrovna pezsgős dobozzal lépett ki, hangosan nevetett, hívogatta a rokonokat.
Az ajtók zárva voltak. Az ablakok sötétek. Hívott engem. Egyszer, kétszer, tizedszer. Antonina Petrovna előbb háborgott, aztán ordítani kezdett.
— Ez felháborító! Hogy merte ezt megtenni?! Vitja, azonnal intézkedj!
A rokonok a hidegben toporogtak. A városban minden kávézó tele volt, az asztalok lefoglalva. Valaki felvetette, hogy menjenek Viktor húgához — ő visszautasította, kicsi volt a lakás.
Estére a rokonság hazaszéledt. Dühösen, éhesen, megsértődve. Antonina Petrovna ment el utoljára, úgy csapta be az autó ajtaját, hogy a hang végigvisszhangzott az utcán.
Viktor egyedül maradt az üres ház kapujában.
Január elsején, dél körül megérkezett az üdülőbe. Az ablakból láttam — a havas ösvényen jött, kezében rózsacsokor, arca kipirult a fagytól.
A lányom eléje szaladt, megölelte, de a szeme engem keresett.
Kimentünk a verandára. Meleg pulóverben álltam, kipihenten, nyugodtan. Szótlanul nyújtotta felém a virágokat.
— Anyám azt mondta, többé nem lépheted át a háza küszöbét — mondta.
— Rendben — feleltem. — És te?
Hosszan hallgatott. Aztán lesütötte a szemét.
— Tegnap egyedül nyitottam ajtót huszonkét embernek, és magyaráztam el, miért nincs terített asztal.
— Anyám fél órán át üvöltött velem. Mindenki előtt. Azt mondta, papucs vagyok, és nem tudom kezelni a feleségemet.
Nem válaszoltam semmit. Felemelte a fejét.
— Többé nem fordul elő. Ígérem.
Átvettem tőle a rózsákat, és bólintottam. Nem azért, mert azonnal hittem neki. Hanem azért, mert egy év óta először velem beszélt — és nem az anyja árnyékával.
Tavasszal Antonina Petrovna megpróbálta helyreállítani a kapcsolatot. Hívogatta Viktort, célzásokkal az májusi ünnepekre.
Ő röviden válaszolt:
— Elfoglaltak vagyunk.
A következő újévet már hármasban ünnepeltük. Megterítettem egy kis asztalt, pontosan annyit készítettem, amennyire szükség volt.
Viktor meggyújtotta a kandallót, a lányunk felakasztotta a díszeket a karácsonyfára.
Tizenegy órakor felemelte a poharát, és rám nézett.
— Érted.
Elmosolyodtam. Nem azért, mert minden tökéletes lett. Hanem azért, mert a saját házamban végre háziasszonynak éreztem magam, nem szolgának.
Antonina Petrovna azóta sem jött hozzánk. A rokonság elkerülte a házunkat.
És egyszer sem bántam meg azt az üdülőt, a kikapcsolt telefont, azt a huszonkét éhes vendéget az üres ház küszöbén.
Néha a legjobb válasz a csend. És a bezárt ajtók.
💬 Barátok, ha szívesen olvastok még több történetet tőlünk, írjatok kommentet, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem. Ez inspirál bennünket, hogy tovább írjunk!
