1940 januárjának fagyos szele úgy üvöltött az ablak mögött, mintha eltévedt lélek jajgatna, utat találva a falu szélén álló kis ház minden repedésébe. Veronika, ócska gyapjúkendőbe burkolózva, céltalanul járt fel s alá, és minden lépéssel úgy érezte, mintha szíve szoros, fájdalmas csomóvá szorulna. Hol lehetnek? Hová tűntek? Rég besötétedett már, ólomszürke felhők borították az eget, tűként szúró, metsző hó hullott, de a szerettei – a férje és a kislányuk – még mindig nem tértek haza.
Reggel óta Nyikolaj az ötéves Lidocskával a szomszéd faluba ment a vásárba, megígérve, hogy hoz neki egy új, színes kendőt és egy lenhajú rongybabát. Nevetve indultak el, vidám hangjuk még sokáig csengett Veronika fülében, most azonban csak a tűzhelyben ropogó fahasábok törték meg a dermedt csendet. A szerény terítővel letakart asztalon lassan gőzölgött egy agyagfazéknyi káposztaleves, mellette hűlő káposztás piték illatoztak, ám evésre gondolni sem tudott. Vaska, a rőt kandúr, megérezve gazdasszonya nyugtalanságát, dorombolva dörgölőzött a lábához. Veronika gépiesen lehajolt, hogy végigsimítson a meleg szőrön, közben feszülten figyelt minden neszre az ablaktáblákon túlról.
– Hová tűnhettek? Mondd meg, te okos! – suttogta a macskának. – Nem… nem tudod elmondani…
Egyszer csak megdobbant a szíve – a vihar üvöltésén át tompa, mégis határozott zaj ütötte meg a fülét: csapódott a kertkapu. Nem gondolkodott, csak felkapta az első ruhát, kilépett az előszobába és feltépte az ajtót. A küszöbön Nyikolaj állt – alig tartotta magát. Arca sápadt volt, hó és sár borította, orrából élénkpiros vér csorgott, amely az ajkán megfagyva sötét csíkot vont.
– Kolja! Istenem, mi történt veled? Mi ez?!
– Az állomásnál… megtámadtak – préselte ki nagy nehezen, a félfába kapaszkodva. – Idegenek… sötét volt, nem láttam őket. Mindent elvettek. Minden zseb kiforgatva. Pénz, csomagok…
– A Lidka… hol van Lidocska? – Veronika hangja éles, rémisztett falzetté csúszott.
– Nem érkezett haza? – Nyikolaj szemében valódi rémület villant. – Mikor nekem estek, kiáltottam neki, hogy fusson vissza a faluba, haza!
– De hisz nincs itthon! – Veronika felsikoltott és hátrált. – Azt akarod mondani, hogy az ötéves lányunk most egyedül van odakint? Ebben a pokoli hóviharban? Az erdőben?! Teljesen elment az eszed?!
Nem hallgatva tovább, félrelökte a férfit és kirohant a sötétségbe. A hóvihar vakította, mégis, öntudatlanul rohant egyik háztól a másikig, segítségért kiáltozott. Hangja, tele kétségbeeséssel, mintha éles késsel hasította volna a dermedt levegőt.
Az este és a végtelennek érzett éjszaka egyetlen rémálommá olvadt össze. A férfiak lámpákkal, bottal, kampóval kutatták át az ismerős erdő minden talpalatnyi földjét, minden mélyedést, minden árkot. De a könyörtelen hóvihar betemette a nyomokat, reményt, esélyt. Az erdő, amely máskor barátságos és élő volt, most vak, fenyegető fallá vált.
Veronika véresre szakadt lábbal, kimerülten botorkált a fenyők között, rekedtesen kiabálta lánya nevét, maga elé képzelve, ahogy a kicsi, reszkető test valahol egy fatörzshöz bújva dermed meg a jéghideg csöndben.
– Veronika, a fél vidéket bejártuk már – mondta végül fáradtan a tanácselnök, Trofim, levéve sapkáját. – Minden hókupacot átnéztünk… nincs sehol a kislány. Mintha a föld nyelte volna el.
A rákövetkező napok reménytelen próbálkozásokba olvadtak. Kiadták a körözést, milícia csatlakozott, egész falu és a szomszéd községek mezőit, erdőit átkutatták. Veronika enni, aludni nem bírt. Arca beesett, tekintete ködössé fakult, és könnyei sosem száradtak fel.
– Ver, kímélned kell magad – szólt egyszer óvatosan Nyikolaj, vállára téve kezét.
– Kíméljem?! – Veronika felpattant, szeme száraz tűzlángként villant. – Minden a te hibád! Te hurcoltad a városba, pedig könyörögtem, várjuk meg a szombatot! Mentem volna én is! Nem vigyáztál rá! Nem védted meg!
– Ne marcangolj, könyörgöm! – hangja megremegett. – Tudod, hogy Lida volt a szemem fénye… minden porcikám. És minden perc nélküle jeges sivatag. Nekem talán tízszer fájóbb ez a tehernél… elviselhetetlen. De nem adjuk fel. Ígérem, tovább kutatunk.
Veronika hajnalban indult és sötétedésre tért vissza, nem érzékelve fáradtságot. Trofim felmentette tanítói állásából, értve, hogy a gyásztól tépett anya képtelen tanítani – és egy gyermek élete többet ér minden betűnél és számnál. Két hét múltán azonban ismét megjelent nála.
– Veronika Nyikolajevna… nagy eséllyel már nincs közöttünk. Gondolj józanul: hová tűnhet egy gyermek ekkora faluban? Ha majd elolvad a hó… talán megtaláljuk, és eltemetjük keresztény módra. Te pedig kellessz a többi gyereknek. Várnak rád.
Veronika úgy sikoltott, mint a csapdába esett vadállat, de lelke mélyén tudta: igaza lehet. Ha Lida élne, már ráleltek volna. Az út egy volt, egyenes, nyílként mutatva a hazafelé vezetőt – Lida jól ismerte.
Attól a végzetes naptól kezdve élete valódi pokollá vált. És ezt a poklot Nyikolajjal együtt élte meg, minduntalan rá zúdítva a saját fájdalmát, dühét és kétségbeesését. Kiabált, vádaskodott, hibáztatta őt. Ő pedig némán viselte mindezt, napjait a városba járva töltötte, próbált feljebbvalóinál közbenjárni, kórházakat, kórbonctani intézeteket járt végig, görcsösen kapaszkodva a halvány reménybe.
Egy hónap múlva, egy újabb keserű veszekedés után bevágta maga mögött az ajtót, és bezárkózott a szobába. Hajnalban, amikor Veronika felébredt, férjét nem találta otthon. A konyhaasztalon megsárgult papírlap hevert, tele egyenletlen, sietős kézírással:
„Bocsáss meg. Nincs több erőm hallgatni a szemrehányásaidat. Lídát nem kevésbé szerettem, mint te, és a fájdalmam feneketlen. De ahelyett, hogy egymásba kapaszkodva vittük volna tovább ezt a terhet, te sárba tiporva közös bánatunkat, egyedüli bűnösnek kiáltottál ki. Házasságunkat hivatalosan nem kötöttük meg, így elválni sem lesz nehéz. Elmegyek a járásba, még egyszer mindent megpróbálok, de Trofimmal együtt én is kezdem elhinni, hogy már nincs közöttünk. Bocsáss meg, és Isten veled.”
A mázas agyagtányér csörömpölve tört szét a fehér falnak vágva, ronda, barna foltot hagyva maga után.
— Átkozott legyél! Te is elhagytál! Gyáva nyomorult! — sikoltása üresen visszhangzott a hideg házban.
Zokogva rogyott a padlóra. Nyikolajnak igaza volt – hivatalosan soha nem házasodtak össze. Nagy, hangos lakodalmat tartottak harmincötben, amikor az ifjú szenvedély és az első gyermekáldás összekötötte őket. Abban az időben nem volt elnök a faluban, később pedig mindig halogatták, aztán megszületett a lány, jöttek a gondok… És hát lélekben úgyis házasok voltak – minek a papír? Nyikolaj rajongott a gyermekért, szinte imádta, a kislány is gyermeki odaadással viszonozta. Most azonban elment – kötés nélkül, felelősség nélkül.
Várt rá egészen tavaszig, de nem tért vissza. És ekkor már nem a férfi hiánya kínozta, hanem a bizonytalanság. A hó elolvadt, a föld szomorúan, fásultan tűnt elő, de a titok nem oldódott meg. Mintha a kislány soha nem is létezett volna – elpárolgott a hideg levegőben.
Úgy érezte, esze elhagyja. A falubeliek, jóindulatú, együtt érző emberek, segíteni próbáltak, ételt hoztak, beszélgetni jártak hozzá. Egykori barátnője, az élénk, megállíthatatlan Matrena, egyszer csak fogta batyuját, átköltözött hozzá, és sajátos egyenességgel kijelentette:
— Itt fogok lakni. Egyedül nem maradhatsz, még megbolondulsz. És legalább figyelek, nehogy bánatodban kárt tégy magadban.
Ha nem lett volna Matrena és kitartó törődése, Veronika talán valóban nem bírta volna tovább. De barátnője, mint valami hangos, meleg napfény, lassan kiolvasztotta a jégbe fagyott lelket, segítve elfogadni azt, amin változtatni nem lehet.
Egy évvel később kitört a háború. Veronika nem tudta, vajon Nyikolaj bevonult-e a frontra, vagy sem, hiszen többé nem látták a faluban. Trofim elmondta: minden iratát magához vette, mikor még segédként dolgozott a tanácsnál.
Lassan megtanult élni ezzel a gyógyíthatatlan sebbel. A napjai egyformán szürkén teltek, maga volt, mint rongybaba – élettelen, üres tekintetű. Csak Matrenának tudta megnyitni gondolatait, csak vele tudott szívből beszélni.
1943-ban Matrena férjhez készült. Vőlegénye, Konstantin, frontról tért haza – rokkantan, egy kéz nélkül, de Matrena így is boldog volt: legalább életben maradt.
— Verka, a Kostyámnak van egy bátyja, Szergej. Hadd mutassam be! A szomszéd faluban szolgál a milíciánál.
— Nem akarom — intett Veronika. — Ugyan minek?
— Hogyhogy minek? Új családi tűzhelyet építeni… Minden nőnek szüksége van erős kézre, biztos vállra.
— Nekem volt családom. Nincs többé. Újat nem akarok. Úgy látszik, nem érdemlem a boldogságot.
— Meddig gyötöröd még magad, Veronika?! — csattant fel Matrena. — Három év eltelt! Ideje továbblépni. A múltat úgysem hozod vissza. A fájdalom marad, seb a szíven, de még élhetsz boldogan! Tudod, amikor az én rokonaim meghaltak a nagy éhínségben, én is kötél után néztem. De talpra álltam, mert rájöttem – ha életben hagytak, annak oka van.
— Nem, Motya. Nem akarom.
Ám Matrena és Konsztantyin esküvőjére Szergej így is meghívást kapott. Magas, szálas férfi volt, kifogástalanul álló milíciaegyenruhában – minden hajadon szeme rajta felejtődött. Veronika nem igyekezett tetszeni, félrevonulva ült a hosszú asztal végében, csak azt várta, mikor távozhat feltűnés nélkül.
— Nem érzi jól magát a mulatságon? — szólalt meg ekkor mellette egy mély, nyugodt hang. Leült mellé.
— Dehogynem. Nagyon örülök a barátnőmnek.
— Nem látszik túlságosan. Nézze, maga Matrena is aggódva figyeli. Jöjjön, táncoljunk.
— Most nem menne.
— Akkor mint a törvény képviselője megparancsolom: álljon fel és jöjjön a körbe! — tréfásan elhúzta a száját. Veronikából meglepő, halk kacaj tört elő. Látva, hogy a férfi nem tágít, végül engedett, és hagyta, hogy bevigye a táncba. Egy nóta, aztán még egy — és Veronika már kipirult arccal perdült, mintha évekkel fiatalabb lenne. Három hosszú esztendő után először érzett örömöt — ennek a kitartó idegennek köszönhetően.
Mikor az ifjú pár eltávozott, a vendégek is szétoszlottak, Szergej felajánlotta, hogy hazakíséri.
— Holnap meglátogathatom?
— Nem szükséges. Gondolom, hallotta… rólam. Nem vagyok társasági ember. Ma kivétel történt, ennyi.
— Hallottam. Konsztantyin és Matrena mesélték. Őszintén szólva én sem vagyok nagy mulató. Engem is ért veszteség. Négy éve leégett a házam. Éppen úton voltam, mire visszaértem… már eltemették a feleségem és a kisfiam. Éjszaka történt, nem tudtak…
— Hány… hány éves volt a fia? — kérdezte remegve Veronika.
— Három. Szasenyka volt a neve…
— És a felesége?
— Galina. Huszonegy. Nagyon tiszteltem őt, hisz ő volt a gyermekem anyja… Ez a veszteség kifordította alólunk a talajt. Épp úgy, ahogy magának is. Nem láttam többé értelmét az életnek. A munka mentett meg… meg bátyám pofonja, mikor végezni akartam magammal. Lassan visszataláltam. Rájöttem, fiatal vagyok még, és talán megérdemlem a második esélyt.
Veronika nézte őt, szemében könny állt. Két megtört lélek, két magányos árny talált egymásra a fagyos világban.
— Szergej, segíts hinni abban, hogy a boldogság létezik még. Én is… én is mindent megpróbálok. Mondja meg őszintén — legalább egy kicsit szimpatikus vagyok?
— Szimpatikus… csak…
— Akkor holnap.
Szergej ujjai megérintették a sapkaellenzőt, könnyed tisztelgésként — majd elindult, otthagyva őt egy új, meleg, ismeretlen érzéssel a szívében.
1944.
Szergej áthelyeztette magát abba a faluba, ahol Veronika élt, mivel a korábbi körzeti megbízottat előléptették. Amint berendezkedett, szerény, de szívből jövő esküvőt tartottak. Trofim személyesen anyakönyvezte őket — most már törvény szerint is házasok voltak. És Veronikában újra éledt a rég elfeledett melegség — mint az első tavaszi csepp, amely megnyitja a jeget. A múlt fájdalma vele marad, könnyei mindig kísérik majd a kislányért, de huszonhét éves volt csupán, és az élet kitartóan kopogott szívének ajtaján, folytatást követelve. Szergejnek sikerült kiolvasztania a sóvár, fagyott lelket, kirántania őt a kétségbeesés sűrű sötétjéből. Ő pedig cserébe támasz, sziget és menedék lett a férfi számára.
— Nagyon szeretnék gyermeket — súgta esténként.
— Én is… De félek, Szerjozsa. Nem ér véget a háború, a hírek egyre szorongatóbbak…
— Tarts ki még egy kicsit. Hiszem, hogy hamarosan vége lesz. Leningrád blokádját áttörték, a mieink előretörnek. Meglátod — nemsokára a győzelem zászlaja lobog majd az ország felett, és az emberek újra megtanulnak nevetni, örülni.
— Mint mi ketten?
— Mint mi ketten.
És Veronika hitt neki. Szergej mindent átvállalt, mellette olyan biztonságban érezhette magát, mintha kőfal védené. A falubeliek megszerették az új körzeti megbízottat igazságosságáért, becsületéért. A gyerekek ismét mosolyt láthattak kedves tanítónőjük arcán, és igyekeztek jó tanulással viszonozni. De néha, a csendes estéken, újra és újra felderengett előtte eltűnt lánya arca — és könnyei hangtalanul gördültek végig az arcán.
Az év vége felé örömhírrel állt elé a férjének.
— Úgy érzem… gyermekünk lesz. Holnap elmegyek a bábaasszonyhoz, hogy megerősítse.
Szergej felkapta, megforgatta őt a szobában, nevetése betöltötte a házat.
— A városból hozok neked valamit. Mit kíván a szíved?
— Cukrot. Annyira vágyom az édességre. Ügyből mész a városba?
— A vezetőség hívat. Elfogtak egy alakot, falunkból származik, tanúkra van szükség.
— Sokáig maradsz?
— Nem, estére itthon leszek.
Szergej gondterheltnek tűnt, elmélyülten járt a saját gondolataiban, amikor hazatért.
— Veronika, mondd csak… Nyikolaj nem viselkedett furcsán a kislány eltűnése előtt? Nem volt, hogy eltűnt minden magyarázat nélkül?
— Szerjozsa, mire fel ez a kérdés? — nézett rá értetlenül.
— Csak válaszolj…
— Megesett. Amióta Trofim mellé beosztották segédnek, gyakran járt a városba intézkedni, néha napokig elmaradt. Mi történt?
— Milyen volt a kapcsolatotok? Őszinte?
— Úgy hittem, szerettük egymást. A lányunk meg egyenesen az élete értelme volt. Miért faggatsz? Mondd már!
Szergej lassan kifújta a levegőt.
— Irattal jött intézkedés. Letartóztatták. Kirovban. A feleségét is őrizetbe vették.
— Tehát Kirovba költözött. És újranősült… — suttogta Veronika. — Nos, ő is új életbe kezdett hát.
— Igen. Csakhogy a házasságuk 1940 májusában lett bejegyezve… És akkor már volt egy öt éves lánya, név szerint Liana.
— Mi? — lába megremegett, a világ elhomályosult körülötte. — Azt mondod… három hónappal később már nős volt? Akkor már másik nője volt? És a kislányt csaknem úgy nevezte, mint a miénket?
— Nem, Veronika… Az a nő, Larissza Dmitrijevna, nem Liana anyja. Csak mostoha. És a nő letartóztatása után most rokonokat keresnek, hogy a kislányt ne árvaházban kelljen tartani.
— Nem értem… Honnan lett neki gyereke?
— Én viszont kezdem érteni. Liana — a ti Lidocskátok. Már csak azt a kérdést kell kideríteni, hogyan találta meg, és miért rohant vele Kirovba úgy, hogy senkinek nem szólt.
Veronika térde megroggyant, és a földre roskadt. Szergej karjába kapta, ágyra fektette.
— Ez lehetetlen… Nem tehette ezt! Nem lehetett ennyire kegyetlen!
— Holnap indulunk Kirovba. Hét óra út. Ott mindenre fény derül.
Éjszaka egy szemhunyást sem aludtak. Hajnalban már az állomáson álltak. A kerekek egyenletes kattogása közben Veronika végre elszenderedett, fejét férje térdére hajtva.
Estére megérkeztek, szobát vettek ki egy fogadóban — gyerekotthont ilyen későn háborgatni nem akartak. Veronikának ez volt élete leghosszabb éjszakája. Másnap reggel már a hivatali épület ajtaján kopogtattak. A vezetőnő, meglátva a rendőri egyenruhát, nyíltan beszélt:
— Igen, a kislányt egy hete hozták be hozzánk. Rokonokat keresünk. Okos gyerek, de nagyon zárkózott. Csak ül a sarokban és nem szól senkihez… Szörnyen sajnálom — az iratok szerint az édesanyja öt éves korában meghalt, az apát és mostohát pedig most tartóztatták le.
— Megnézhetném őt? — kérdezte Veronika, hangja remegett.
— Ki maga neki? — a nő levette szemüvegét, alaposan végigmérte.
— Én… én talán az anyja vagyok.
— Hogyhogy talán? Itt a dokumentum. — Sergely kezébe adta az iratot. — Gorlova Liana Nyikolajevna. A lap szerint az anya meghalt, az apa őrizetben.
— Ennek ellenére engedjen minket hozzá. — Szergej tekintete olyan szigorúan villant, hogy a vezetőnő meghátrált.
— Rendben. Jöjjenek.
Veronika remegő kézzel nyomta le a kilincset, és belépett a lányok hálójába. Néhány kislány babákkal játszott a közepén. Az ablak előtt azonban egy vékony, kilencéves forma gyermek kuporgott, két világos, gondosan befont copffal. Négy év telt el, ám az arcocska kedves vonásai nem változtak.
— Lidocska… — lehelte Veronika, és a vaságy támlájába kapaszkodott, hogy el ne ájuljon. — Kicsi lányom…
A kislány lassan felé fordult — és elfehéredett.
— Nem ismersz meg? Én vagyok… az édesanyád.
— Nem! Nem! Az anyukám meghalt! — a gyermek összegörnyedt, mintha össze akarna zsugorodni a világ elől, de Veronika gyors léptekkel mellé ért, térdre ereszkedett, és gyengéden simította végig a haját.
— Nem, drága kincsem, élek. Becsaptak minket.
— De apa… apa azt mondta, és ő… sosem hazudott.
— Lányom, néha a legközelebbi emberek is tévednek — vagy hazugságot mondanak. Gyere velem. Nem maradsz itt tovább egyedül.
Lida lassan felemelte a kezét, ujjbegyével megérintette Veronika arcát. Hosszan, alaposan kutatta a vonásokat.
— Tényleg te vagy… emlékszem… itt egy apró pötty, olyan, mint egy kis szív. Mindig tudtam.
Veronika mellkasához szorította a lányt — olyan erővel, mintha attól félne, újra kitépik a karjai közül. Felállt, és kézen fogva vezette az igazgató irodájába.
A papírok intézése nem tartott sokáig, de a legfontosabb kérdések még várták őket. Lidát egy megbízható ügyeletes gondozónőre bízták a szállodában, majd Szergejjel együtt elindultak a fogda felé. Szerencséjük volt — Szergej régi iskolatársa ott szolgált, így gond nélkül bejutottak.
A kihallgatószoba kicsi volt, levegőtlen, közepén csupasz fémasztallal. Veronika térde megremegett. Amikor bevezették Nyikolajt, ő nem is gondolkodott — felugrott és teljes erőből arcul ütötte.
— Megtaláltad hát… — vigyorgott ferdén a férfi, arcát dörzsölve.
— Miért? Csak ezt mondd meg — miért ítéltél engem éveken át pokolra? Miért gyűlöltél ennyire?
— Nem rólad volt szó. Őróla volt. A szerelemről! — szemében beteg fény lobbant. — A városban találkoztam Larisszával. Orvos. Megőrültem érte — élni sem tudtam nélküle. Hát nem vetted észre?
— Elmehettél volna hozzá! Miért kellett ez az aljas színjáték?!
— Elmenni, és hátrahagyni a lányomat? Soha! Nem akartam, hogy azt higgye — az apja áruló, aki eldobta a családját.
— Hogy csináltad? Mondd ki!
— Larisszát áthelyezték Kirovba. Azon a napon, amikor Lida „eltűnt”, egyszerűen ott hagytam őt Larisszánál. A nő bátyja megütött — így hihetőbb lett. Minden úgy ment, mint a karikacsapás. A te sikolyod, a kétségbeesésed… remek alkalmat adtak, hogy véget vessek a házasságnak. El tudod képzelni, milyen nehéz volt eljátszani a kétségbeesett apát? — vigyorodott el ismét, és Veronika ökölbe szorította kezét. — Amikor elköltöztünk, új papírokat intéztem a lányomnak, mintha a régiek elvesztek volna. Lida elhitte, hogy meghaltál. Jól éltünk, míg le nem tartóztattak minket…
— Miért tartóztattak le? — kérdezte Veronika, összeszedve maradék erejét — bár Szergej előre elmondta már az igazat.
— Nem tartozik rád. — vágta oda hidegen.
Szergej azonban előre lépett.
— Antiszovjet propaganda miatt. Te és Larissza — együtt. Súlyos ítélet vár rátok.
— Menj a pokolba! — köpött a földre Nyikolaj dühösen.
— Elmegyek, Nyikolaj. Elmegyek. De te felelsz majd mindenért. Minden könnycseppért, minden álmatlan éjszakáért. Beadok egy bejelentést arról is, hogy hamis dokumentumokat készítettél a lányunknak és elraboltad őt. Hiszen születéskor rám volt bejegyezve, jogilag nem is lett volna jogod hozzá. Úgy tűnik, a sors maga védett meg. Nem vagyok többé a feleséged — és helyreállítom minden iratát a lányomnak.
— Hol van Lida?
— Most már jó kezekben van.
— Mondd meg neki… hogy nagyon szeretem.
Veronika megállt az ajtóban, visszafordult, és lassan, tisztán artikulálva mondta:
— Ő négy évig azt hitte, meghaltam — mert te így hazudtál neki. De én nem vagyok olyan, mint te. Én megmondom az igazat. Hogy az apja hazug és áruló.
— Nem mered megtenni! — üvöltött, és fel akart ugrani, de Szergej erős kézzel visszalökte a székre.
— Maradj ülve. Hamarosan érted jönnek.
— Biztos vagy a döntésedben? — kérdezte halkan Szergej, miközben Veronika írta a feljelentést.
— Teljes mértékben. És egy cseppet sem sajnálom őt. Nézte, ahogy élve halok meg, éveken át okozta a kínjaimat. Szinte elpusztultam miatta. Erre nincs bocsánat — és bennem már nincs számára részvét.
Epilógus
Nyikolaj szigorú, de igazságos ítéletet kapott. Társát, Larisszát hosszú évekre munkatáborba küldték.
Hazatérve a faluba, Veronika és Szergej a nagy asztalnál, a petróleumlámpa meleg fényében elmondták Lidának a négy évvel korábbi események teljes igazságát.
Aznap a kislány saját kezével tépte szét az összes fényképet, amelyen az apja szerepelt — majd megkérte Szergejt, legyen az igazi édesapja. A férfi gondolkodás nélkül igent mondott, tudva, hogy ezzel segít a gyermeknek hazatalálni — családot, otthont, új életet kapni.
A Győzelem Napját már együtt ünnepelték: Szergej, Lida és Veronika — aki várandóssága utolsó hónapjában járt, és akiből olyan békesség és fény áradt, mintha maga a tavasz költözött volna belé.
Az a sötétség, amely oly sokáig borult élete fölé, végre szétfoszlott, helyét meleg, gyógyító, ragyogó napfény vette át. És ebben a fényben — a lánya nevetése, férje szeretetteljes tekintete között — Veronika visszakapta azt, amit egyszer már elvesztett:
a reményt, a hitet és a csendes, mély örömöt élni.
