– Larissza, már csak egy kicsi van hátra… Gyerünk, drágám, menni fog!
Alig tudta mozgatni a lábait. Minden lépés óriási erőfeszítésébe került, mintha ólomsúlyokat kötöttek volna rájuk.
– Zuhanyozni szeretnék… – suttogta Larissza, érezve, hogy teljesen elhagyják az erei. – Gleb, én már nem bírom tovább. Komolyan, nem bírom!
A férfi tettetett aggodalommal nézett rá, de a szemében valami idegenség csillant. Hogy nem vette ezt észre korábban? Azt a jeges csillogást?
– Bírni fogod, szerelmem, meg tudod csinálni! Nézd, ott a cél – a házikó!
Larissza követte a tekintetét. Egy épület állt előttük, ami úgy nézett ki, mint egy öreg fészer és egy mesebeli vasorrú bába kunyhójának keveréke.
– Biztos vagy benne… hogy tényleg itt lakik a javasasszony? – kérdezte remegő hangon, a fáradtságtól és a félelemtől.
– Persze, drágám! Gyerünk, már nincs messze!
Larissza szinte gépiesen, álomszerűen kapaszkodott fel a roskatag tornácra. Gleb lefektette egy durva fa padra, majd hirtelen elmosolyodott. Ez a mosoly szíven ütötte.
– Most már pihenhetsz… jó hosszú időre.
Körbenézett a sötét helyiségben: pókháló, por, nedvesség. Rémülten pillantott a férjére:
– Gleb… Itt nem lakik senki!
– Úgy van! – nevetett fel. – Már vagy húsz éve nem lakik itt senki. És különben is, ide már régóta senki sem jár. Ha szerencséd van, békésen meghalsz. Ha nincs… – szünetet tartott, – akkor a vadállatok találnak majd rád.
– Gleb! Mit beszélsz?! Térj magadhoz!
Egyenesre húzta magát, és a szerető férj álarca végleg lehullott.
– Kértelek, hogy írasd a vállalkozást a nevemre! De te makacs voltál, mint egy szamár! – köpött egyet. – Tudod te, mit jelentett elviselni téged? Veled aludni? Undorodok tőled!
– És a pénzem nem undorító? – suttogta Larissza.
– Az AZ ÉN pénzem! – mordult rá. – Csak a formaságokat kell elintézni. Mindenki tudja, hogy bolondulsz az ezoterikus marhaságokért. Elmeséltem mindenkinek, hogy elvesztél a saját fejedben, és elindultál az isten háta mögé egy kuruzslóhoz. Én próbáltalak lebeszélni… – széttárta a karját színpadiasan, – de hát te makacs vagy! Na, tetszik a tervem? Koporsóra se kell költenem!
A nevetése kutyaugatásra emlékeztetett. Larissza lehunyta a szemét – ez egy rémálom, csak egy rémálom…
De az ajtó csapódása túl valóságos volt.
Megpróbált felkelni – menekülnie kellett, ez csak egy rossz tréfa! De a teste nem engedelmeskedett. Az utóbbi időben gyorsan kimerült, mintha valaki leszívta volna belőle az életenergiát.
„Most már tudom, ki…” – villant át az agyán.
Nem volt ereje tovább. Larissza feladta, és nyugtalan álomba zuhant.
Öt éve házasodtak össze. Gleb a semmiből bukkant fel – egy vas nélkül, de olyan sármossággal, amitől Larissza teljesen elvesztette a fejét. Magányosan, fáradtan a munkától, őrülten beleszeretett.
Pedig figyelmeztették… Mindenki azt hajtogatta, hogy a férfinak csak a pénz kell, hogy más nőkre költi Larissza vagyonát. Az igazság egy éve derült ki számára. Azután kezdődtek az egészségügyi problémák – hol a szíve, hol a gyomra, hol egyszerre minden. Az orvosok idegösszeomlásokkal magyarázták.
Igyekezett nem idegeskedni. Komolyan próbálta! De hogyan ne idegeskedjen az ember, ha azt szereti, aki elárulta?
Most pedig ő — egy gazdag, sikeres nő, de olyan beteg, hogy ebből az omladozó viskóból az erdő közepén már nem tud kijutni. A halála titok marad.
Félálomban Larissza neszezést hallott. Valaki állt mellette. A szíve megdermedt — talán vadállatok?
— Ne félj!
Összerezzent.
— Egy kislány?! Te honnan kerültél ide?
Egy hét-nyolc év körüli gyerek ült előtte. A kislány letelepedett mellé.
— Már korábban is itt voltam. Amikor ő idehozott téged, elbújtam.
Larissza felemelkedett kissé.
— Élsz? Hogy kerültél ide?
— Magamtól jövök. Ha összeveszek apával — ide bújok. Hadd aggódjon!
— Bánt téged?
— Á, nem! Csak mindig segíteni kell neki. De én nem akarok. Minek dolgozzanak a gyerekek? Ha nem hallgatok rá, elküld mosogatni. Egy egész hegyet! — mutatta szét a kezeit.
Larissza halványan elmosolyodott:
— Lehet, csak fáradt. Próbál olyan feladatot adni, amit meg tudsz csinálni. Én mindent megtettem volna az apámért… ha még élne.
— Meghalt az apukád?
— Igen, már régen.
— Mindenki meghal — mondta a kislány gyermeki bölcsességgel.
— Azt akarod mondani, hogy a te apukád is meg fog halni?! — kérdezte Larissza, ahogy a kislány hirtelen megmerevedett.
— Az emberek meghalnak, amikor megöregszenek. Ilyen az élet.
A kislány elgondolkodott.
— Anyu beteg volt… Az angyalokhoz ment. Sokszor sírok, mert hiányzik. Segíteni fogok apának, hogy ő ne haljon meg! — Aztán Larisszára nézett. — Téged is idehoztak meghalni?
— Úgy tűnik, igen…
— Miért nem kórházba?
Larissza arcán végiggördült egy könnycsepp.
— Ő így döntött… Hogy ne tudjanak meggyógyítani.
— Micsoda gazember! — háborgott a kislány. — Elszaladok apáért! Tudod, milyen ő? Mindenkit meggyógyít a faluban! Csak anyut nem tudta… — A hangja elcsuklott.
— Hogyhogy?
A kislány az ajtóhoz ment, majd visszafordult, és suttogva mondta:
— Az én apukám varázsló!
Larissza akaratlanul is elmosolyodott:
— Kicsim, ilyenek nincsenek…
— Dehogyisnem! A férjed is mondta, hogy te hiszel az ilyesmiben. Na, ne szomorkodj, mindjárt jövök!
— Hogy hívnak?
— Dása!
— Dásenka, nem félsz itt maradni? Mi van, ha jönnek a vadállatok?
— Milyen vadállatok?! — fújtatott a kislány. — Ebbe az erdőbe a sünökön kívül senki sem jár!
És e szavakkal úgy suhant ki az ajtón, mintha szárnyai lettek volna a vállán.
„Egy gyerekben reménykedni — ez őrülten naiv” — gondolta Larissza, miközben lehunyta a szemét. — „Futkározik egy kicsit az erdőben, meglát egy mókust vagy egy sünt, és kész — el is felejt rólam…”
Már kezdett elszenderedni, amikor egy suttogás ébresztette fel:
— Apa, ő… meghalt?
— Nem, napocskám. Csak alszik.
Larissza hirtelen felpattantotta a szemét:
— Dásenka! Visszajöttél!
A viskóban félhomály uralkodott, a férfi arcát nem tudta kivenni.
— Jó napot. Elnézést… így alakult…
— Semmi baj. Sikerülne felállni? Ki tudna menni a szabadba?
— Én… nem vagyok benne biztos.
A férfi tenyerét a homlokára tette, és testében szétáradt a melegség, mint tavaszi napfény a hosszú tél után.
— Menni fog. Ígérem.
És tényleg ment! Az ő segítségével Larissza felállt, tett néhány bizonytalan lépést. A kunyhó előtt… oldalkocsis motorkerékpár állt? A szeme elhomályosult, a lábai megremegtek, de erős karok tartották meg, és óvatosan fektették a motorkocsi ülésébe.
Hová mentek, mennyi idő telt el — Larissza nem tudta. Csak a döccenőknél tért magához, csillagokat látott maga fölött — aztán ismét elmerült a sötétségben.
Nem érdekelte már. Hol meghalni — mi a különbség?
De aztán meleg lett. Otthonos. Sőt… éhes is lett!
Kinyitotta a szemét. Magas mennyezet, világos gerendafalak — egészen más, mint abban a roskadozó kunyhóban. A falon… egy tévé?!
„Furcsa egy túlvilági élet ez” — villant át az agyán.
— Felébredt? Remek! Mindjárt vacsora. Ma különleges lesz — Dása először jelentkezett, hogy segít! Nem tudom, mit mondott neki, de nagyon hálás vagyok érte.
Larissza elmosolyodott. Semmi pénzért nem árulta volna el, mitől hatódott meg a kislány. Szégyellte — felnőtt nő létére miket beszélt…
A férfi segített neki felülni, párnákat igazított mögé. Az asztalon — krumpli mártással, friss saláta, tej… És kenyér. De milyen kenyér! A veknik úgy néztek ki, mint egészségtől duzzadó felhők, nagy lyukakkal belül.
— Ez… kenyér? — csodálkozott Larissza.
— Egyen bátran! — nevetett a férfi. — Én sütöm. A bolti kenyeret nem bírom megenni. Talán majd maga is kipróbálja egyszer.
Larissza szomorkásan mosolygott — az a „majd egyszer” túl távolinak tűnt. De a krumpli olyan finom volt, hogy talán ez volt élete legjobb vacsorája.
Nem tudta befejezni — elnyomta az álom. Elalvás előtt még suttogta:
— Hogy hívják?
— Alexej.
Minden nappal jobban lett. Visszatért az étvágya, az ereje, az élni akarása. Larissza örült, de semmit sem értett: se gyógyszereket, se kezeléseket, se infúziókat nem kapott…
Egyszer, amikor Dása kiszaladt játszani, rákérdezett:
— Maga gyógyít engem?
Alexej világoskék szemével nézett rá:
— Én?
— Hát persze! Sokkal jobban vagyok. Pedig meg kellett volna halnom… Dása mondta, hogy maga varázsló.
A férfi felnevetett — olyan őszintén, hogy Larissza is akaratlanul vele nevetett.
— Ó, az én Dáskám! Mekkora álmodozó! A nagymamánk értett a gyógynövényekhez. Egy kicsit megtanított. De hogy varázsló lennék? Ugyan már — ahhoz gyalog kéne elmennem Kínáig!
Teltek a napok. És végül — Larissza egyedül ment ki a házból, segítség nélkül.
— Larissza! Ügyes vagy!
Alexej felkapta, megpörgette a levegőben. Ő pedig hozzábújt, és sírni kezdett — a boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, attól, hogy él…
Fél évvel később
Gleb úgy rohangált az irodában, mint egy sebesült vadállat:
— Nekem minden jogkör kell! Nélkülem a cég nem működhet tovább!
— A cég úgy működik, mint az óramű — jegyezte meg óvatosan az egyik jelenlévő. — Larissza Szergejevna mindent tökéletes rendben hagyott.
— Ne mondogassák már, hogy Larissza! Nincs többé! Elszökött az erdőbe valami kuruzslókhoz, ott meg felfalták! Én vagyok a törvényes férj!
— Gleb Szergejevics — szólalt meg halkan, de határozottan az egyik férfi, — a testet nem találták meg. És az ön viselkedése… kérdéseket vet fel.
— De ugyan már, mit számít ez?! — robbant fel Gleb. — Én vagyok az, aki elveszítette szeretett feleségét!
Ekkor egy idősebb alkalmazott felállt:
— Az ön vezetése alatt nem dolgozom tovább.
— Ki még? — vetette körbe tekintetét Gleb. — Menjetek csak mind, ha akartok!
De ebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
— Én még nem sietném el az új csapat felvételét.
Gleb visszahuppant a székbe. Előtte Larissza állt — élő, sugárzó, csillogó szemekkel. Mellette egy magas férfi, mögöttük pedig rendőrök.
— Te… hogy… te elvileg…
— Meghalni? — fejezte be Larissza nyugodtan. — A terved megint kudarcot vallott. Mint mindig.
Amikor a tomboló, a világot szidalmazó Glebet elvezették, Larissza az alkalmazottakhoz fordult:
— Jó napot! Visszatértem. Rengeteg ötletem van. Hadd mutassam be a férjemet — Alexejet. És szeretettel meghívok mindenkit hétvégére grillezni — ismerkedjetek meg közelebbről is. Velünk is, a természettel is, az új családommal is!
Mindenki mosolygott. Mindenki örült.
— És előre szólok: most már van egy lányom is. Dása velünk volt, de Szvetočka a komplett sminkkészletével átpártoltatta magához.
Kitört a nevetés — Larissza titkárnője valóban mindig cipelt magával egy bőröndnyi tégelyt és tubust.
— Szemjon Arkagyjevics — fordult Larissza az ügyvédhez, — kérem, intézze a válást és az örökbefogadást.
— Természetesen, Larissza Szergejevna. Üdv újra közöttünk!
— Köszönöm — felelte, és még szorosabban megfogta Alexej kezét.
Néha ahhoz, hogy megtaláljuk az igazi boldogságot, mindent el kell veszítenünk.
És találkozni kell egy kislánnyal az erdőben, aki hisz a csodákban…
