Az összegyűrt papírlap a felvételi eredményekkel az asztalra repült, majdnem belecsúszva a kihűlt makarónival teli tányérba. A szűk konyhában nehéz szag terjengett: olcsó sült hal és egy régóta nem mosott hűtő bűze.
Kszénia az ajtóban állt, ujjai görcsösen kapaszkodtak az olcsó műbőr táska pántjába.
— Anya, csak három pont hiányzott az állami helyhez. Csak az első félévre adjátok oda a pénzt. Találok majd munkát, esküszöm, mindent visszafizetek az utolsó fillérig! Csak be kell jutnom az ipari mérnöki karra.
Szvetlana erőteljes mozdulattal törölte meg nedves kezét egy kopott frottír törölközőben, és mélyet sóhajtott, minden mozdulatából sugárzott az ingerültség.
— „A kisebbiknek fizetjük a rangos egyetemet, te meg menj a pénztárhoz” — vágta rá az anya. — Nincs felesleges pénzünk a te vasdarabjaidra meg rajzaidra. A mérnök egyáltalán nem női szakma. Majd építkezésen fogsz rohangálni térdig a sárban fillérekért. Jánocska viszont szép, tehetséges. Neki PR szakra kell mennie, a fővárosba. Ott van színvonal, ott vannak kapcsolatok. Jó indulás nélkül elveszik. A túloldali szupermarketben meg mindig keresnek lányokat. Dolgozol egy évet, és magad összegyűjtöd.
Az apa, Igor, az ablaknál ült, és egy fogpiszkálóval piszkálta a kulcstartóját. Még csak fel sem nézett az idősebb lányára.
— Anyádnak igaza van, Kszjus. Ne húzd magadra a takarót. Jankának nagyobb szüksége van rá, ő érzékeny. Te meg erős nő vagy, talpraesett. Megoldod.
Kszénia a szomszéd szoba zárt ajtajára nézett. Onnan hangos, ritmikus zene szűrődött ki — Jana a tükör előtt próbálgatta a ruháit, készülődött az esti sétára. A múlt héten drága okostelefont kapott és sminktanfolyamra is beíratták, hogy magabiztos legyen a városiak között.
— Értem — bólintott lassan Kszénia.
Nem csapta be az ajtót. Csak megfordult, felvette a kabátját, és kilépett a dohos szagú lépcsőházba. A torkát kaparta a sértettség, de sírni nem akart. Világosan megértette: többé nincs családja. Csak emberek vannak, akikkel véletlenül egy lakásban él.
Nagyapja, Sztyepan, a város másik végén lakott, egy családi házas övezetben. Mire Kszénia odaért, már besötétedett. A kis konyhában gyógynövények és dohány illata terjengett. Az öreg szó nélkül végighallgatta az unokáját. Nem szidta, nem siránkozott. Csak nehézkesen felállt, odament egy régi komódhoz, és egy vászonzacskót vett elő az összehajtogatott ingek alól.
— Ez a tartalékom rosszabb időkre — mondta rekedt hangon, és az asztalra borította a gyűrött bankjegyeket. — Az első évre elég lesz. Aztán boldogulj magad.
— Nagyapa, nem fogadhatom el. Ez a te pénzed, gyógyszerekre…
— Vedd el, mondtam! — csapott az asztalra. — A szüleid rég megvakultak. Jankából üvegházi rózsát csináltak, téged meg igáslónak használnak. Tanulj. Építs rendszereket, tervezz. Az okos fej mindig talál kenyeret.
Három nap múlva Kszénia beköltözött a kollégiumba. A negyedik emeleti szoba huzattal fogadta a repedt ablakkeretből, az ágyak rugói besüppedtek. Szobatársa, Zsenya, egy falusi lány, rögtön megmutatta, hogyan kell szappanos papírral leragasztani az ablakokat, hogy télen ne fújja ki a maradék meleget.
Elkezdődött a kemény, kimerítő rutin. Az ösztöndíj alig volt elég az utazásra, a nagyapja pénzét pedig a következő félévre tartogatta. Munkát talált egy ipari klímaberendezéseket raktározó telepen. Nem volt sok választás: tapasztalat nélkül csak éjszakai műszakra vették fel.
Minden éjjel durva munkaruhát és vastag kesztyűt húzott, és számlákat ellenőrzött a hatalmas, hideg hangárban. A szél süvített a polcok között. Dobozokat cipelt, ventilátorokat ellenőrzött, reggel pedig, fagyott lábakkal, előadásokra ment. Keze bőre gyorsan érdes lett a kartontól és a fémtől.
Zsenya látva az állapotát, esténként csendben elé tett egy tányér forró levest konzerv hússal. Nem beszélgettek — nem volt erejük.
Harmadéven fordulat történt. A raktár hatalmas szállítmányt kapott egy új bevásárlóközponthoz. Kszénia a huzatos kis irodában ült, és a dokumentációt nézte. Hirtelen észrevett egy eltérést.
Elővette az aerodinamikai jegyzeteit. Újraszámolta. Még egyszer.
Reggel nem ment haza. Megvárta Boriszot, a raktárvezetőt.
— Nem szállíthatják ki ezeket a ventilátorokat — tette elé a papírokat. — A projektben a légcsatornák szűkülnek. Ezzel a teljesítménnyel a rendszer szét fog robbanni.
— Te, raktári lány, majd megmondod a mérnököknek? — mordult rá.
— Nézze meg a specifikációt — felelte Kszénia. — Ha meghibásodik, magukra perelnek.
Borisz számolni kezdett. Tíz perc múlva izzadt.
Egy héttel később Kszéniát áthelyezték egy meleg irodába, tervezőasszisztens lett. A fizetése megháromszorozódott.
A szülei ritkán hívták. Többnyire Jana sikereiről beszéltek. Kszénia hallgatta, majd visszatért a munkához.
Fél évvel a diploma előtt Jana hívta, sírva:
— Kszjus… kirúgnak… nem tudom megírni a diplomát…
— Gyere ide — mondta Kszénia.
Két napig együtt dolgoztak. Jana végül kitűnőre védett.
Másnap az anya hívta:
— Kszjus! Jana zseni! Tapsoltak neki! Ünnepelünk!
Kszéniának még „köszönöm”-öt sem mondtak.
— Dolgozom hétvégén — válaszolta, és letette.
Eltelt öt év.
Kszénia a saját mérnöki központjának tárgyalójában állt, panorámaablak előtt. Harminc ember dolgozott alatta. Zsenya lett a kereskedelmi igazgatója.
— Kszjus, az autó lent van — dugta be a fejét Zsenya az irodába, és megkopogtatta az üvegajtót. — A rektor már hívott, ideges. Negyven perc múlva kezdődik az ünnepség.
Az egyetem jubileumi diplomaosztóját a hatalmas városi művelődési palotában tartották. A levegőben friss festék szaga terjengett. Kszénia a szolgálati bejáraton át lépett be a terembe, és csendben leült az első sorba, a díszvendégek számára fenntartott helyek egyikére.
Azonnal kiszúrta őket. Szvetlana és Igor a harmadik sorban ültek. Az anya feltűnő smaragdzöld ruhában, magasra tupírozott frizurával, folyton hátrafordult, ismerős tekinteteket keresve. Az apa szemmel láthatóan megöregedett, de tartotta magát. Jana mellettük ült, idegesen babrálva a táskája pántját. Egy szépségszalonban dolgozott egyszerű adminisztrátorként — a nagy PR-karrier valahogy nem jött össze, de a szülők még mindig bálványként tekintettek rá.
A színpadra lépett a rektor. Hosszan beszélt az egyetem presztízséről, a hallgatók eredményeiről. Szvetlana előrehajolt, várva, hogy most majd megemlítik a családjukat, vagy legalább a kommunikációs kart.
— És most — visszhangzott a rektor hangja a teremben — áttérek az est fő eseményére. Idén egy nagyszabású támogatási programot indítunk a műszaki szakos hallgatók számára. Ez egy jelentős ösztöndíj, amely fedezi a lakhatást és a tanulmányokat azoknak, akik kénytelenek tanulás mellett keményen dolgozni.
A terem elismerően morajlott.
— Ezt a kezdeményezést teljes egészében egy magánszemély finanszírozza. Egy volt hallgatónk, aki saját tapasztalatból tudja, mit jelent a hideg raktár, az éjszakai műszak és a teljes támogatás hiánya. Egy ember, aki a nulláról hozta létre a régió egyik vezető mérnöki vállalatát.
Kszénia érezte, ahogy Zsenya biztatóan megszorítja a könyökét.
— Fogadják szeretettel: a „PromKlíma” cég vezérigazgatóját — Igorovna Kszéniát!
A terem robbanásszerű tapsban tört ki. Kszénia nyugodtan felállt, megigazította szigorú fekete zakója gallérját, és a színpad lépcsői felé indult.
Egyenesen a harmadik sor mellett haladt el. Szvetlana tátott szájjal dermedten nézett. Tökéletes tartása összeomlott, arca egy pillanat alatt elszürkült. Pislogás nélkül bámulta az idősebb lányát, döbbenettel telve. Igor görcsösen a térdébe kapaszkodott, fejét a vállai közé húzta. Jana lesütötte a szemét, arcát mély vörös pír borította.
Kszénia átvette a mikrofont. A közönségre nézett, több száz arcra, de szavai csak három embernek szóltak.
— Köszönöm. Amikor felvételiztem, egyenesen megmondták, hogy menjek inkább a pénztárhoz, mert az ambícióimat senki sem osztja. Emlékszem arra az érzésre, amikor az ember egy zárt ajtó előtt áll teljesen egyedül. Ez az ösztöndíj azért jött létre, hogy a kitartó, szorgalmas fiatalok tudják: ha a legközelebbi emberek nem hisznek bennük, az nem a vég. Hanem kiváló alkalom arra, hogy bebizonyítsák, mennyire tévedtek.
Szvetlana idegesen nyelt, és elfordult. A teremben beálló csendben a szavak élesen, pontosan találtak célba.
A ceremónia után, a zsúfolt előcsarnokban Kszénia épp utasításokat adott az asszisztensének, amikor valaki elállta az útját.
Az anyja állt előtte, kezében gyűrögetve a műsorfüzetet. Szvetlana ajkai remegtek, erőltetett mosolyra húzta őket.
— Kszjusa… kislányom — csuklott meg a hangja. Tétován előrelépett, karjait kinyújtva. — Olyan büszkék vagyunk rád! Mindig is tudtuk, milyen erős a jellemed. Pont olyan vagy, mint apád… Csak meg akartunk edzeni!
Kszénia nem hátrált. Hosszan, súlyosan nézett az anyja szemébe.
— Megedzeni? — halványan elmosolyodott. — Nem, Szvetlana. Meg akartak szabadulni a felesleges kiadásoktól az illúziók kedvéért. Sok évvel ezelőtt meghozták a döntésüket, azon a halszagú konyhában. Én pedig elfogadtam ezt a döntést.
— Lányom, ezt azért nem így kell — morogta halkan Igor, közelebb lépve. — Család vagyunk. Egy vérből valók.
— A család azok, akik megosztják veled az utolsó falat kenyeret, amikor nincs hol aludnod — biccentett Kszénia a közelben álló Zsenya felé. — Önök pedig csak papíron a rokonaim. Van egy csodálatos lányuk, Jana. Legyenek rá büszkék. Minden jót.
Megfordult, és az ajtó felé indult. Kint hűvös esti levegő csapta meg. Elővette a telefonját, és tárcsázott.
— Halló, Sztyepan nagypapa? Igen, vége. Tedd fel a teát, megyek hozzád. Vettem a kedvenc doktor kolbászodat.
Beült az autóba. A visszapillantó tükörben a művelődési palota fényei ragyogtak — ott maradtak azok az emberek, akik örökre elvesztették a jogot, hogy részei legyenek az ő valódi életének. Előtte pedig ott várt a régi faház ablakából áradó meleg fény és a saját kezével felépített hatalmas jövő.
