Anna határozottan előrelépett, megelőzte a menhelyi alkalmazottat, és egyetlen mozdulattal lehúzta az elutasítási nyomtatványokat a kopott tábláról.
– Elég a sürgés-forgásból, Kirill. Vezess az utolsó kennelig! – mondta élesen, és visszadobta a papírokat a műanyag pultra.
– Maga egyáltalán figyel rám?! – Kirill erősebben szorította a kulcscsomót, és idegesen rázta Anna előtt. – Már lemondtak róla! Az elmúlt hat hónapban háromszor hozták vissza! Augusztusban átmarta egy farmer vállát, szeptemberben meg kis híján lenyúzta egy fickó fejét az építőtelepen. A kutya hatéves, és ebből ötöt láncon töltött a felizzott vasak között! Normális fej helyett nem tudni, mi van a nyakán!
Anna nem válaszolt. Nehéz munkásbakancsai tompán kopogtak a hosszú folyosó betonpadlóján. A legszélső kennelhez érve a nő megállt, tenyerét a berozsdásodott fémrácsra tette, és előrehajolt.
A hátsó sarokban, nedves, rothadó szalmán egy hatalmas kutya feküdt. A kaukázusi juhászkutya nehéz feje a kinyújtott elülső lábain pihent. A jobb füle hiányzott, a pofájától a nyakáig széles, világos heg húzódott, bordái pedig átütöttek a bozontos, helyenként összefonódott szőrön. A közeledő lépésekre a kutya meg sem fordult. Kifakult sárga szeme mozdulatlanul meredt a csupasz falra.
– Szerda óta szinte nem is reagál a környezet hangjaira – Kirill Anna háta mögött állt, óvatosságból pár lépés távolságot tartva a kennettől. – A kezéből nem fogad el ételt, a legegyszerűbb parancsokat is figyelmen kívül hagyja. A mellette lévő telepen abroncsokat égettek, verték is, úgyhogy a hallása részben megromlott. Jobban tenné, ha a harmadik kennel német juhászát hozná el. Fiatal, kezelhető, idegent nem enged be a telekre. Ez meg vagy maga pusztul el hamarosan, vagy egy hét múlva el kell altatni.
– Mennyi most a súlya? – kérdezte halkan Anna, miközben továbbra is az állat hatalmas, lejtős nyakát nézte.
– Körülbelül negyvenöt kiló. Régebben közel hatvan volt. Anna Szergejevna, gondolja meg magát még egyszer. Egyedül neveli a gyereket. Tényleg be akar vinni a házba egy olyan állatot, amitől nem tudni, mire számíthat?
– Hívd ide az állatorvost! Írjon egy igazolást, hogy a kutyának nincs veszettsége – Anna kinyújtotta a kezét, és elvette Kirill ujjaitól a masszív fémkulcsot. – Aztán nyisd ki a kennettel!
– Én nem megyek be oda! – Kirill hátratántorodott, az álla pedig láthatóan remegni kezdett. – Akkor írjon egy elismervényt, hogy a menhely nem vállal felelősséget, ha bántja magát!
– Hozd a papírt!
A kulcs kellemetlen csikordulással fordult meg a régi zárban. Anna ránehezedett a nehéz rácsos ajtóra, és addig tolta, amíg az hangos fémes csörömpöléssel neki nem ütődött a betonfalnak.
A kutya azonnal óvatos lett, és lassan felemelkedett. A szőre felborzolódott a nyakán, a mellkasából pedig mély, hosszan tartó morgás hallatszott. Ettől a hangtól Anna akaratlanul is elállt a lélegzata. Vissza azonban nem lépett. Átlépte a küszöböt, rálépett a piszkos szalmára, majd maga mögött bezárta a rácsot.
A kint rekedt Kirill káromkodott egyet, és sietve végigfutott a folyosón a szolgálati helyiségek felé.
Anna rendkívül óvatosan mozgott, semmilyen hirtelen mozdulatot nem tett. Körülbelül három méterre a kutyától leereszkedett a hideg betonra, behajlította a lábát, a tenyereivel felfelé fordított kezeit a térdére tette, és mozdulatlanul megmerevedett. A kaukázusi árgus szemmel figyelte minden apró mozdulatát. Felső ajka megrebbent, feltárva az ínyükig kopott, sárgás szemfogakat. A mély, figyelmeztető morgás még hangosabbá vált.
– Egy héttel ezelőtt valaki feltörte a műhelyem ajtaját – szólalt meg Anna. Hangja nyugodt és száraz maradt, szinte minden érzelmet nélkülözött. Pontosan ugyanolyan tónusban szokott beszélni a megrendelőkkel, amikor a XVIII. századi ritka antik komódok sérüléseit vizsgálja. – Elvitték a német vésőkészletemet, leszakították a zsanérjáról a tölgyfa homlokzatot, és széttörték a faragott betétet. Ezt valamikor az apám készítette. Aztán összekeverték a szeméttel a háromhavi munkám eredményét.
A kutya alig északihatóan megmozdította a fülét. A mellkasában hallatszó mély morgás egy pillanatra megszakadt.
– Már hat éjszakája nem alszom rendesen – folytatta Anna, a kutya sérült szeme felé nézve. – Elég meghallnom a lépteket az ablakom alatt, máris úgy érzem, mintha visszatértek volna. Nekem nem kell olyan hízelgő kutya, amelyik labda után fut, és visszahozza azt. Nekem olyan kell, aki maga is ismeri a fájdalmat, és képes megvédeni a saját területét.
A következő negyven perc szinte teljes csendben telt el. Csak a kaukázusi nehéz légzése és a folyosó végén lévő csöpögő csap egyenletes csepegése hallatszott. Anna lábai elzsibbadtak, és lassan zsibbadni kezdtek. A hideg beton áthatolt a hátáig. Egy ponton a nő hirtelen vett egy mély levegőt, és váratlanul hangosan tüsszentett.
A kutya az egész testében összưngött. Elülső lábai hirtelen előrelökődtek, és a masszív teste közel fél méterrel előrébb csúszott.
Anna meg sem mozdult. Még csak el sem pislogott. Pontosan az előbbi pózban ült tovább, csak az ujjai mélyebben fúródtak a térpébe.
A kutya közvetlenül mellette állt meg. A pofája most alig néhány centimérterre volt a nő nehéz bakancsaitól. A kaukázusi zajosan beszívta a levegőt az orrával, feltérképezve az ismeretlen illatot, majd forró leheletét Anna bőrcsizmájára fújta.
– Halkan! Mozdulatlanul! – Kirill hangja fojtott sikolyként csapódott be a kennel rácsai közé, miközben árnyéka kétségbeesetten vetült a betonra. – Megőrült! Ha most megmozdul, a torkának ugrik!
A kaukázusi azonban nem támadott. Meleg, sűrű lehelete lassan simogatta Anna bokafejét, miközben a fenevad hatalmas, sebhelyes teste megfeszült, mint a puskacső. A férfi a folyosó sötétjéből rémülten figyelte, ahogy a fenevad sárga szeme hirtelen kitágul, mintha valami réges-régi, fájdalmas emléket próbálna kihámozni a sötétségből.
Anna nem vett róla tudomást. Szeme sarkából észrevette, hogy a kutya bal elülső lábán a karmok alatt a szőr sötétbereken véres. Valaki nemcsak láncon tartotta ezt az állatot; valaki szándékosan, dróttal kötözte meg a mancsait, hogy ne tudja kaparni a betont. A gyűlölet és a harag jeges hulláma futott végig a hátán, de az arcvonásai megdermedtek. Tudta: ha most elárulja a félelmét, a kutya végez vele.
– Nem hoztalak vissza a pokolból, hogy féljek tőled, uram – suttogta rekedten, szinte hangtalanul.
A fenevad hirtelen megremegett. Egyetlen szempillantás alatt hátrahúzta a fejét, és mély, panaszos vonyítás törte meg a menhely nehéz csendjét. Olyan volt ez a hang, mint egy megkínzott ember utolsó segélykiáltása. Kirill a folyosón hirtelen keresztet vetett, és hátat fordítva a rácsnak, a falnak támaszkodott.
– Maga… maga nem normális, Anna – zihálta a férfi, miközben verejtékcseppek csordultak le a homlokán. – Ennek a dögnek a múltjáról senki sem beszél. Amikor augusztusban beszállították, a fülében ott volt a bilincs helye. Nem egy falusi kóbor eb volt ez. Tudja, kié volt? A kerületi ügyészé, akit nyáron hirtelen letartóztattak korrupció miatt. A birtokán ez őrizte a pénzt. Amikor a hatóságok megérkeztek, a gazdája egyszerűen hátrahagyta láncra verve, étel és víz nélkül, a tűző napra. Azóta gyűlöli az embereket. Az összeset.
Anna szinte meg sem rezzent a hírért. A feje búbjában egy veszedelmes gondolat villant át. A műhelyét feltörő tolvajok nem sima betörők voltak. Azt a speciális német vésőkészletet, amit elvittek, csak egyetlen ember ismerte a városon belül: a volt férje, Igor, aki három éve eltűnt a közös megtakarításukkal, és most éppen arra készült, hogy végleg elvegye tőle a kislányukat egy hamisított gyermekelhelyezési perben. A fűrészelt tölgyfa homlokzat, a szétvert faragott betét – mindez üzenet volt. Igor tudta, mit jelent számára az apjától örökölt műhely.
– Kirill – mondta Anna halkan, de olyan acélos határozottsággal a hangjában, hogy a férfi azonnal elhallgatott. – Nyisd ki teljesen azt a rácsot, és hozz egy tál friss vizet. Meg egy kis sonkát a büfédből.
– Megőrült?! Ha most kiengedem, szétmarcangolja a fél várost!
– Azt mondtam, hozz vizet! – Anna hirtelen felemelte a fejét, és olyan jeges pillantást vetett a férfira, hogy Kirill szó nélkül sarkon fordult, és futásnak eredt.
A kaukázusi eközben lassan leült a piszkos szalmára. Sárga szeme nem vette le a nőről a tekintetét. A fenevad füle megremegett, amikor a folyosó végéről csörömpölés hallatszott. Valaki közeledett a menhely hátsó bejárata felől. Nem Kirill léptei voltak ezek. Nehezek, határozottak, gőgösek voltak, és magabiztosan kopogtak a betonon.
– Anna Сергеевна! – harsant fel egy idegen, hideg férfihang a rácsok mögül. – Azt hittem, máshol keresi a boldogságát, nem egy bűzös menhelyen a halálra ítélt dögök mellett.
Anna vérré fagyott ereiben a szó hallatán. Felállt a hideg betonról, lassan, méltóságteljesen, mint egy királynő a trónusáról. A folyosó félhomályából egy elegáns öltönyös férfi alakja rajzolódott ki. Az arcán gúnyos, magabiztos mosoly ült, de a szeme idegesen cikázott a kennel belseje felé. Ez Igor volt.
– Mit keresel itt, Igor? – kérdezte Anna, és kilépett a kennel nyitott ajtaján, pontosan a férfi és a fenevad közé állva.
– Csak ellenőrizni akartam, hogy a kedves volt feleségem végre észhez tért-e – Igor gúnyosan elmosolyodott, és zsebre dugta a kezét. – Holnap tárgyalásunk van a gyámügyön. Ha továbbra is ott rohadsz a kis műhelyedben a faforgács között, a bíróság alkalmatlannak fog találni a nevelésre. A kislányunk hozzám költözik. A papírok már készen állnak. Csak alá kell írnod a lemondást.
Anna gyomra összeszorult. A levegő megfagyott kettejük között. De mielőtt még válaszolhatott volna, a hátuk mögül, a kennel legsötétebb sarkából egy alacsony, fenyegető morranás hallatszott, ami egyszerre hangzott felháborodottnak és halálosnak.
A kaukázusi oזtatlanul talpra szökkent. Szeme nem Igorra, hanem a férfi által tartott drága bőr aktatáskára szegeződött. A táskából ugyanis összetéveszthetetlen, fojtott hangon kitüremkedett egy ismerős, ritmikus kattogás – pontosan az a hang, amit Anna a saját műhelyében hallott a betörés éjszakáján.
– Az a táska… – Anna hangja alig volt hallható, de élesebb volt a pengénél. – Honnan van nálad az a táska, Igor? Azt a bőrt én magam vágtam ki a műhelyemben tíz évvel ezelőtt, a sarokban tartott szerszámok kíséretében.
Igor ábrázatáról egy pillanat alatt eltűnt a gúnyos mosoly. Szemei megakadtak a kutyán, amelynek a füle hegyesen előremeredt, miközben a torkából felszabaduló, mély vibrálás szinte remegtette a betonpadlót. A férfi egy lépést hátrált a folyosó sötétje felé, de a hirtelen előkerülő Kirill – aki egy vödör vizet és egy darab sonkát szorongatott a kezében – elállta az útját.
– Hová-hová, uram? – kérdezte Kirill hűvös, megkeményedett hangon, miközben végigmérte az elegáns öltönyt. – A menhelynek ezen a részén tűzvédelmi szabályzat van. Idegeneknek tilos belépniük kíséret nélkül.
– Takarodjatok az utamból, idióták! – szisszent fel Igor, és a táskához kapott, mintha attól félne, hogy az mindjárt darabjaira hullik. – Ez a nő egy hisztérikus bolond, a bíróságon majd megkapja a magáét. A gyerekemet holnap átveszem, és…
– Nem veszel el tőlem senkit, Igor! – Anna egyetlen határozott lépéssel közelebb lépett a férfihoz. – Te törted be a műhelyemet múlt héten. Te loptad el a vésőket, te verted szét apám faragott betétjét, és te küldted ezt a fenevadat a saját, korrupt ügyeid eltitkolására! De valamit elszámoltál. Azt hitted, egy megfélemlített, elhagyott nőt találsz, akit a pénzeddel és a bírósággal sarokba szoríthatsz.
Igor arcára ráfagyott a gúny, de a szeme sarkából már a kaukázusi felé sandított, amely lassan, megállíthatatlanul megindult feléjük a rácsos kapu irányába. A kutya nem ugrott, nem vicsorogott vadul – olyan megfontolt, hideg céltudatossággal lépdelt előre, mint aki pontosan tudja, ki az igazi ellenség.
– Te őrült vagy, Anna! Ez a fenevad meg fog ölni! – kiáltotta Igor, és a pánik teljesen eltorzította az arcát. Hirtelen felrántotta a bőr aktatáska cipzárját, és a fémrácson keresztül egy köteg pénzt, valamint egy nehéz, rozsdás tárgyat – Anna ellopott német vésőkészletének darabját – próbált a kutya felé hajítani, hogy elterelje a figyelmét.
Ám a kaukázusi meg sem rezzent a repülő tárgyak látványától. Egyetlen hatalmas, ruganyos mozdulattal áttörte a még nyitva maradt fél ajtó terét, és nem a pénzre, hanem egyenesen Igor drága kabátjának ujjára vetette magát. Nem harapott át húst; csupán a fogai közé fogta az anyagot, és olyan mérhetetlen erővel rántotta meg a férfit, hogy a gőgös üzletember tehetetlenül, hangos sikollyal terült el a piszkos betonon.
A táska kinyílt, és a benne lévő papírok szétrepültek a folyosón. Anna lehajolt, és az egyik iratköteg tetején meglátta a saját aláírását – pontosabban annak egy tökéletes, gépies hamisítványát, amellyel a volt férje örökre le akarta mondatni a felügyeleti jogról. De ami még fontosabb volt: a papírok között ott lapultak a menhely egykori belső iratai is.
Kirill döbbenten bámulta a földön fekvő, reszkető férfit, majd hirtelen leesett neki a tantusz.
– Istenem… Augusztusban nem is a kerületi ügyész kutyája volt ez – suttogta a férfi elszörnyedve. – Igor úr bérelte fel a telepet, hogy vigyázzanak a raktárára. Ő záratta be ezt az állatot láncra a forró fémtető alá, amikor kiderült, hogy a kutya nem hajlandó védeni a piszkos ügyleteit. Ez a fenevad nem az embereket gyűlölte. Csak egyetlen embert keresett azóta is.
Anna felnézett a földön fekvő volt férjére, akinek az arcáról végleg leégett a magabiztosság, és a reszkető, meggyötört kutyára tekintett, amely most csendesen, szinte békésen hajtotta le hatalmas fejét a nő bakancsa elé.
– Felkelhetsz, Igor – mondta Anna olyan nyugodt, hűvös hangon, amitől a férfi hátán végigfutott a hideg. – Kirill már értesítette a rendőrséget a betörésről és a hamisításról. És ami a kislányomat illeti… holnap a bíróságon nem a papírokról fogunk beszélni, hanem arról, hogy ki az, aki valóban megérdemel egy második esélyt az életben.
A kaukázusi mélyet sóhajtott, és lassan, óvatosan lehunyta a szemét, miközben Anna lehajolt, és gyengéden megsimogatta a kutya megcsonkult füle alatti, felgyógyulásra váró, meleg bundát.
