– Irina, nem feledkeztél meg a csokoládéról? Zsenyáknak ugyanis allergiája van.
A vállamhoz szorítottam a telefonomat, miközben tovább nyújtottam a tésztát. Olga Szemjonovna már harmadszor hívott aznap.
– Olga Szemjonovna, egyetlen ételben sem használok csokoládét.
– Nos, csak a biztonság kedvéért. Ki tudja. Csak tudod, milyen érzékeny.
Tudom. Tíz éve tudom. Azt is tudom, hogy Jevgenyij nyugodtan eszik csokoládét a kocsiban, amikor azt hiszi, nem látom.
– Mindent figyelembe vettem, ne aggódjon.
Letettem a kagylót, és ránéztem az élelmiszerekkel teli asztalra. Háromféle hús, hal, négy saláta, előételek, sütemények. Húsz ember. Tíz év házasság. Azt akartam, hogy ez az este tökéletes legyen. Hogy Olga Szemjonovna végre ne egy kollégiumi csajként, hanem méltó háziasszonyként tekintsen rám.
A vendégek hét óra körül kezdtek gyülekezni. Új ruhát vettem fel – sötétkék, szigorú szabásút. Olga Szemjonovna nem szerette a kihívó öltözetet. Jevgenyij átkarolta a derekamat.
– Szépségem. Ma túlteljesítetted önmagad.
Az asztal valóban pazarul nézett ki. Fehér terítő, kristálypoharak, gyertyák. Viktor Nyikolajevics pezsgőt töltött magának, és felemelte a poharát.
– Az ifjú párért! Hogy a következő tíz év még szorosabb legyen!
Mindenki helyeselt. Olga Szemjonovna a férje mellett ült, mosolygott, de a tekintete valamilyen értékelő kifejezéssel siklott végig az asztalon. A vacsora simán ment. Dicsérték a kacsát, érdeklődtek a saláta receptje felől. Majdnem elengedtem magam.
– Nos, figyelem! – Olga Szemjonovna felállt a poharát tartva. – Át akarom adni az ajándékokat a lányaimnak.
Megdermedtem.
– Vera, drágám – nyújtott át a lányának egy finom bársonydobozt –, ez egy zafíros családi nyakék. A nagymamámé volt. Hordd egészséggel.
Vera kinyitotta a dobozt, és mindenki felkiáltott. A nyakék lenyűgöző volt – sötétkék kövek aranyfoglalatban, régi munka. Mindenki gratulált, csodálta.
– És Irocskához – az anyós lehajolt, és előhúzott a táskájából egy nagy, gondatlanul régi újságpapírba csomagolt dobozt –, nekem is van valami.
Elvettem a dobozt. Mindenki figyelte. Jevgenyij előrehajolt, mosolyogva. Kibontottam a papírt, és felnyitottam a fedelet.
Belül egy könyv feküdt. Régi, kopott, sárgult oldalakkal és zsírfoltokkal a borítóján. „Házi szakácskönyv”. A hetvenes évek kiadása.
– Ez egy nagyon praktikus dolog – mondta mosolyogva Olga Szemjonovna. – A háztartás számára. Azt hiszem, hasznát veszed. Ott az egyszerű, érthető receptek. Éppen a mindennapi főzéshez.
Csend nehezedett a társaságra. Valaki megköszörülte a torkát. Vera a tányérjába meredt. Jevgenyij tátva maradt a szája, de nem mondott semmit. Én meg ültem, és néztem ezt a könyvet. A foltokat. A megkopott betűket. Azt, ahogyan Olga Szemjonovna átnyújtotta nekem – mindenki előtt, a családi zafír mellett. Hogy mindenki megértse: itt a helyed, Irocskám. A konyha. Egyszerű receptek.
Lassan felálltam. Letettem a könyvet az asztalra. Omasíroztam a tűzhelyhez, és elfordítottam az összes gombot, eloltva a lángokat. A főétel – a sült borjú – még párolódott a sütőben. Azt is kikapcsoltam. Kinyitottam a szekrényt, elővettem a dobozokat, és nyugodtan elkezdtem pakolni az ételeket az asztalról. A salátákat, az előételeket, a felvágottakat. Mindent, ami a vendégek előtt állt. A kezeim határozottan, kapkodás nélkül mozogtak.
– Ira, mit csinálsz? – hangosodott el Jevgenyij hangja. – A vendégek még az asztalnál ülnek!
Ráemeltem a tekintetemet.
– Válaszolj nekem, Jevgenyij. Most azonnal, mindenki előtt. Normálisnak tartod azt, amit az anyád tett?
Zavarodottan nézett az anyjára, aztán rám.
– Nos… ez csak egy könyv. Anya csak jót akart…
– Csak jót akart – ismételtem meg, és folytattam az ételek dobozolását. – Családi nyakék Verának, meg egy szovjet könyv foltokkal nekem. Húsz vendég előtt. A házassági évfordulónkon. Ez a „csak jót”?
– Irocskám, eltúlzod – avatkozott közbe Olga Szemjonovna. – Tényleg azt hittem, örülni fogsz neki. Hiszen hasznos dolog.
– Hasznos – bólintottam, bezárva a következő dobozt. – Világos. Vera gyémántokat kap, mert ő a lánya. Én meg emlékeztetőt kapok arról, hogy a helyem a tűzhely mellett van. Tíz éve ezt mutatod nekem.
Viktor Nyikolajevics hirtelen határozottan letette a poharát az asztalra. Olyan hangos volt, hogy mindenki összưngytt.
– Olja, elég legyen.
Az anyós megfordult felé.
– Mi?
– Azt mondtam, elég – nézett a feleségére úgy, ahogy még sosem láttam. – Tíz éve gyötröd ezt a nőt. Hallgattam, azt hittem, észhez térsz. De nem bírsz leállni.
– Vitya, miről beszélsz?
– Arról, hogy képtelen vagy beletörődni, hogy a fiad felnőtt, és saját maga választott. Mindig irányítani akartad az életét. És amikor nem sikerült, minden egyes találkozás alkalmával megaláztad Irát.
Olga Szemjonovna elviselhetetlenül elsápadt.
– Hogy mered ezt a vendégek előtt mondani!
– Te meg hogy merted ezt a ócskaságot ajándékozni neki a vendégek előtt? – szólt határozottan Viktor Nyikolajevics hangja. – Azt hitted, senki sem veszi észre? Mindenki észrevette. Mindenki csak ül és hallgat, mert kellemetlen. De nekem nem kellemetlen. Hanem szégyellem magam miattyad.
– Miattyad?! – vágott vissza Olga, és a hangja már éles visítássá törte a szoba feszült csendjét. – Te védenéd ezt a hálátlan teremtést? Elfelejtetted, ki tart el mindannyiunkat? Az én apám pénzéből indult ez a vállalkozás, te szerencsétlen!
A poharak rezonáltak a remegő asztalon. Виктор Nyikolajevics egyetlen mozdulattal felállt, és a tekintete olyan hideg fénnyel csillant meg, hogy a felesége akaratlanul is hátralépett egy lépést.
– Az apád pénze rég elfogyott, Olja – mondta halkan, de olyan acélos nyugalommal, ami mindennél félelmetesebb volt. – Amit most felépítettünk, azt én csináltam. És ha még egyszer megalázod a feleségemet a saját házunkban, ígérem, holnap reggel nemcsak a fiad veszíti el a feleségét, de te is a fiadat.
Jevgenyij felpattant a székéből, az arca eltorzult a dühtől és a kapkodástól.
– Apa, hagyjad már! Te is megőrültél? Miért kell mindenkit tönkretenni egy nyavalyás könyv miatt? Ira, fejezd be ezt a cirkuszt, azonnal pakold vissza a kaját az asztalra, amíg a vendégek itt vannak!
Megálltam a kezemben a salátás dobozzal. Ránéztem a férjemre, akivel tíz éven át osztottam meg az ágyamat, az álmaimat, a csendes estéket és a fojtogató hétköznapokat. Ekkor dőlt el valami végleg a mellkasomban. Nem a düh égett bennem már, hanem egy hideg, tiszta bizonyosság.
– Nem pakolok vissza semmit, Zsenya – mondtam halkan, de a hangom tisztán zengett a szobában. – És vége a cirkusznak. Pontosan tíz éve játszom ezt a szerepet. Tíz éve mosolygok az anyád gúnyos megjegyzéseire, tíz éve nyelem le a könnyeimet a konyhában, miközben te a kocsiban eszed a csokit, amit én nem is adhatnék neked a „szigorú allergiád” miatt.
Jevgenyij szeme egy pillanatra megrebbent, és az arcáról szinte azonnal leolvadt a magabiztos harag.
– Milyen… milyen csokit? Miről beszélsz? – dadogta, és a hangja elárulta.
– Arról a csokiról, amit a múlt héten vettél a benzinkúton, amikor azt hitted, nem látlak az irodaablakból. Arról a csokiról, amiről Olga Szemjonovna minden egyes alkalommal pontosan tud, de nekem huszonháromszor kell telefonálnia, hogy ellenőrizze, véletlenül se tegyek egy morzsát sem a vacsorába – léptem előre egy lépést a műanyag dobozzal a kezemben. – Mert az egész allergia-mítosz csak egy újabb eszköz volt arra, hogy irányítsa az életünket. Hogy bebizonyítsa: te nélküle életképtelen vagy, én meg csak egy ügyetlen cseléd vagyok a ti hatalmas családi birodalmatokban.
Veronika, a selyemruhás sógornőm hirtelen felállt, a zafír nyakék még mindig ott csillogott a nyakán, de az arca hamuszürkévé vált.
– Anya… ugye ez nem igaz? – fordult az anyjához remegő hangon. – Ugye ez a nyakék sem… nem azért volt?
Olga Szemjonovna gúnyosan elmosolyodott, bár a keze finoman remegett a terítő szélén.
– Mit képzelsz, kislányom? Azt hiszed, egy ilyen családi ereklyét csak úgy odaadnék neked szeretetből? – mondta olyan fagyos hangon, ami megfagyasztotta a levegőt. – Azt a nyakéket azért kaptad, mert tegnap írtad alá az ajándékozási szerződést a lakásod feléről. Ha nem tetted volna, ma este ez a drágaság sem a te nyakadban lógna.
A csönd, ami ezután következett, nehezebb volt a kőnél. Вера felsikoltott, a kezével a szájára kapva, és hitetlenkedve nézett az anyjára.
– Te… te zsaroltál engem? A lakásommal?!
– Nem zsarolás volt, drágám, csak óvatos előrelátás – felelte Olga Szemjonovna teljes nyugalommal, mintha csak az időjárásról beszélné. – Ismerem ezt a családot. Ha nem kötjük le a vagyont időben, mindent elveszítünk ezeknek a… jvevevényeknek.
Viktor Nyikolajevics arcán ekkor tört át valami rémisztő. Megragzta a szék támláját, az ujjai elfehéredtek a szorítástól.
– Várj csak, Olja… Milyen vagyont? Milyen lakásról beszélsz? Вера lakása az öreganyjától maradt ránk…
– Nem, Viktor – szólalt meg egy addig hallgató, mély hang a folyosó felől.
Mindannyian odakapcsoltuk a fejünket. A nyitott ajtóban egy magas, őszülő halántékú férfi állt, kezében egy vastag, bőrbe kötött iratcsomóval. A szeme hűvösen mért végig bennünket.
– Az a lakás sosem volt az öreganyjáé – mondta a férfi, miközben határozott léptekkel belépett a nappaliba, ráadásul közvetlenül Olga Szemjonovna elé állt. – Harminc évvel ezelőtt az én apám nevéről került átcsalással Olga nevére. És ha jól látom, a mai este pont alkalmas arra, hogy végre tisztázzuk, ki, kitől és mit vett el valójában.
Olga Szemjonovna elvörösödött, majd hirtelen olyan holt sápadt lett, hogy a férje kapkodva elkapta a könyökét, nehogy összeessen.
– András… te… mit keresel te itt? – súgta a nő rekedt, elfuldokoló hangon.
– Aztjöttem elhozni, amit huszonöt éve elvettél tőlem – felelte a férfi, és lassan kinyitotta a mappát az ünnepi asztal közepén, közvetlenül a félig kibontott szovjet szakácskönyv mellett. – És hidd el, Olga, ezúttal nem lesz elég egy koszos újságpapírba csomagolt könyvvel elintézni.
– Hozzáértő ügyvéd vagy, András, de a te múltad sem olyan makulátlan, mint ahogyan azt most itt előadjad – vágott vissza Olga Szemjonovna, miközben az ujjai görcsösen markolták a szék támláját, de a hangjából már teljesen elszállt a korábbi magabiztosság. – Elfelejtetted, hogy ki mentett meg téged huszonöt évvel ezelőtt a börtöntől, amikor az apád cégének könyveléséből eltűntek a milliók?
A szobában lévő levegő megfagyott. Виктор Nyikolajevics lassan elengedte a felesége könyökét, és döbbenten fordult az érkező férfi felé.
– András? Hát te vagy az az András? Az a régi családi barát, akiről azt mondtad, hogy külföldre költözött és eltűnt? – kérdezte a férj rekedt, hitetlenkedő hangon, majd a feleségére nézett. – Te végig hazudtál nekem? Nemcsak az a lakás… ti összejátszottatok akkor?
– Nem úgy volt, Viktor! – csattant fel Olga, de András már kinyitotta a mappa első dokumentumát, és tisztán, élesen felolvasta a dátumot és a neveket.
– Nem játszottunk össze, Viktor. Olga zsarolt engem is, pontosan úgy, ahogy most Verát, és ahogy tíz éven át zsarolta és irányította az egész családot. Az iratokban benne van minden: a hamisított aláírások, a kényszerrel átíratott ingatlanok, és az a bizonyos pénz is, amit Olga saját magának mentett ki az apja alapítványából, miközben mindenkit csőddel fenyegetett.
Jevgenyij az asztal szélébe kapaszkodott, az arca halálsápadt lett.
– Anya… ez nem lehet igaz. Te mindig azt mondtad, hogy mi vagyunk a tökéletes család… hogy te mindent értünk teszel…
– Mert nélkülem mindannyian semmik vagytok! – kiáltotta Olga Szemjonovna, és a maszkja végre teljesen lemállott az arcáról. A szemeiben vad düh és kétségbeesés égett. – Te egy gyenge báb vagy, Zsenya, aki egy lépést sem tud tenni nélkülem! Vera pedig egy hálátlan teremtés! Én adtam nektek mindent, és most mindannyian el akartok taposni egy idegen nő miatt?
Odafordult hozzám, a tekintete szinte égetett.
– És te, kis cseléd… azt hitted, nyertél? Azt hitted, ha felborítod ezt az asztalt, akkor tiéd a boldogság? Ez a ház, ez a vagyon, minden, ami itt van, az enyhem! Te soha nem leszel idevalósi!
Én pedig nem szóltam semmit. Lassan letettem a műanyag dobozt a tálalóra, felvettem a kabátomat a szék támlájáról, és a táskámért nyúltam. Nem éreztem dühöt, sem diadalmas örömet. Csak egy mélységes, tiszta megkönnyebbülést.
– Nem akartam nyerni semmit, Olga Szemjonovna – mondtam csendesen, de úgy, hogy mindenki hallja a szobában. – Csak végre szabad akartam lenni.
– Ira, várj! – Jevgenyij felém lépett, a keze tétován nyúlt a karom felé. – Hová mész? Megbeszélhetjük… együtt elköltözünk, csak ne hagyj ott!
Megálltam az ajtóban, és ránéztem arra a férfira, akit tíz évig szerettem, de akit valójában soha nem ismertem meg igazán.
– Nem költözöl el velem, Zsenya. És veled sem maradok. A kulcsokat az előszobai asztalon hagyom.
Viktor Nyikolajevics nem próbált visszatartani. Csak mélyen, megtörve bólintott felém, miközben a saját felesége már hisztérikusan sírva esett össze a bőrkanapén, mert a birodalma, amit évtizedekig hazugságokra épített, egyetlen este alatt rommá dőlt.
Kiléptem a lakásból a hűvös, tiszta őszi éjszakába, és a lelkemben megszólalt a legelső mély, valódi csend, amit azóta nem hallottam, amióta tíz évvel ezelőtt átléptem ezt a küszöböt.
