Nos, hát ez a történet esett meg Verekedős-szurdokban (Vereszkovij Jarban). Igazából már rég ki akartam mesélni — nagyon a szívemhez nőtt. Mindjárt figyelmeztetlek is: úgy mesélem el, ahogy tőlem telik, mindenféle cifrázás nélkül. Szóval, hallgassátok.
A település lassan ébredezett. Mint egy öreg muzsikus, aki nem siet kinyitni a hegedűtokot. A Csendes-tó felett köd ült. Sűrű. Fehér, mint a felvert tejszínhab. A víz meg sem mozdult. A nádszálak mozdulatlanul álltak. Még a szél is, amely máskor a dombokon kergetőzött, mintha leült volna a móló szélére, és visszatartotta volna a lélegzetét.
A Szolovjov-házban már virradat óta égett a fény. Vera Dmitrijevna, a menyasszony, az ablaknál ült fehér ruhájában. És az utat nézte. Ahol még tegnap hétköznapi autók, kerékpárok és a szomszéd rátarti lúdja jártak. Ma ez az út varázslatosnak tűnt számára. Úgy tűnt, még egy kevés — és a ködből előlép Matvej Iljics Guscsin. Magas, kissé gúnyos, szürke szemének meleg tekintetével. És azt mondja:
— Nos, Vera Dmitrijevna, készen áll arra, hogy Verekedős-szurdok legboldogabb asszonya legyen?
Mosolygott. De a keze mégis remegett. Az anyja, Inna Arkagyjevna, mint májusi méh keringett a szobában. Néha igazított egyet a ruha szalagján. Néha a hajtűt kereste. Néha azt ellenőrizte, nem feledkeztek-e meg a pitékről.
— Vera, csak ne izgulj — mondta. — Az izgalom ártalmas. Különösen esküvő előtt. Különösen egy ilyen esküvő előtt.
— Anya, én nem izgulok.
— Dehogyisnem izgulsz. Olyan fehér az arcod, mint egy szoboré a városi parkban.
— Ez pirosító.
— Ez a sors — sóhajtott Inna Arkagyjevna. — A sors minden menyasszony vállára rtelepszik kora reggel, és elkezdi borzolni az idegeket.
A szomszéd szobában Larissza néni, az anya húga, már kétszer is elmesélte a történetet arról, hogyan ksett majdnem el a saját esküvőjéről. Mert nem találta a jobb cipőjét. Ezt a történetet hangos nevetés kísérte. Mert mindenki tudta: a cipő később egy fazékban bukkant elő. mellesleg a mai napig nem világos, hogyan került oda.
A Szolovjov-ház kicsi volt, de otthonos. Faragott ablakkeretekkel és virágoskerttel, ahol magas mályvák nőttek. A tornác felett papírvirág-girlandok lógtak. A kiskapunál két szalagokkal díszített nyírfaoszlop állt. Minden készen állt.
A vőlegény, Matvej Guscsin, a település másik végén lakott, épp az erdő szélén. Az édesanyja, Olga Petrovna, kora reggeltől palacsintát sütött. És lépten-nyomon kinézett az udvarra, ahol a férje, Ilja Fjodorovics, a fiával együtt az öreg motorkerékpárt ellenőrizte.
— Matvej — mondta Olga Petrovna —, legalább a ingedet vasalnád át még egyszer.
— Anya, ez tökéletes.
— Tökéletes ingek nincsenek. Csak alulvasaltak léteznek.
Ilja Fjodorovics a bajsza alatt kuncogott:
— Olga, hagyd a fiút. Ma nősül, nem vizsgázni megy.
— A vizsgán könnyebb — válaszolta Olga Petrovna. — Ott legalább ismertek a tételek.
Matvej a házára nézett, az udvarra, az ismerős, repedezett kerítésre, az almafára, amely alatt kisfiúként még a hármasokkal teli ellenőrzőjét dugdosta. És Verára gondolt. Felidézte, hogyan ismerkedtek meg két évvel ezelőtt a Csendes-tó partján. A lány a vizet festette. Ő pedig Fjodor nagyapa öreg csónakját javította. Vera akkor azt mondta:
— Festék van az arcán.
Matvej azt válaszolta:
— Ez nem festék. Ez a mester hadi lakkja.
A lány elnevette magát. És attól a naptól kezdve minden különlegesen alakult. Mintha a csendes életük muzsikájában valaki óvatosan megérintette volna a megfelelő húrt.
A szertartást úgy döntöttek, nem a művelődési házban tartják, hanem a régi udvarház melletti tisztáson. Azt a Verekedős-szurdokban Üveg pavilonnak hívták. Valamikor itt mevegház működött a földesúri ház mellett. Mostanra csak az öntöttvas keretek, a repedt üvegű magas ablakok és a régi fa illata maradt belőle. A fű illatával keveredve.
A hely gyönyörű volt és kicsit titokzatos. Vera gyermekkora óta szerette. Úgy tűnt számára, hogy ebben a pavilonban valamikor zene lakott. Még egy legendát is kitalált. Mintha a régi időkben itt állt volna egy zenéldoboz, amely csak azoknak játszott, akik igazán tudnak szeretni.
Matvej ismerte ezt a legendát. Egyáltalán többet tudott Veráról, mint a lány gondolta. Tudta, hogy szereti az orgonát, és nem szereti a hangos zajokat. Tudta, hogy titokban őrzi a nagymamája öreg fényképét, ahol az a zongoránál ül. Tudta, hogy a nagymamának volt egy kis zenéldoboza, finom dallammal. Amely egy napon elveszett.
És Matvej ajándékot eszelt ki. Nem egyszerűt, nem boltit. Fjodor nagyapa öreg lomtárában megtalálta egy hasonló zenéldoboz maradványait. Sokáig hordta őket a krutojarszki mesterhez. Aztán ő maga, estéken át, újra összerakta. Azt akarta, hogy ez a dallam megszólaljon Vera számára az esküvő napján. De az utolsó hetekben a munka elhúzódott. És nem végzett időben.
Egyébként az esküvő reggele jól kezdődött.
A vendégek gyűltek. Megérkeztek a rokonok Krutojarszkból, a barátok a szomszédos falvakból. A tanú, Nyikita Jerohin, akit mindenki csak Bálnának hívott, már háromszor viccelődött, kétszer igazított a nyakkendőjén, és egyszer majdnem leejtette a pitéstálcát.
A nyoszolyólány, Polina Vjetrova, Vera legjobb barátnője, olyan ünnepélyesen tartotta a csokrot, mintha az nem kamillaág lett volna, hanem állami ereklye.
— Vera — suttogta —, minden rendben lesz nálad. Meglátod.
— Tudom — válaszolta Vera.
— Nem, nem tudod. Csak reménykedsz. Én viszont tudom. Megérzésem van.
— Nekem meg — Matvej.
Polina elnevette magát.
A Krutojarszkból hívott harmonikás keringőt játszott. A gyerekek az asztalok körül szaladgáltak. Pite, mezei virágok és egy kicsit a közeledő eső illata szállt. De az eső nem esett. Az ég tiszta volt, magas, nyárian nagylelkű.
Matvej a nyírfagallyakkal összefont kapunál állt, és az utat nézte. Amikor Vera megjelent, ő hirtelen megszűnt hallani a zenét. Úgy tűnt neki, mintha az egész világ egy lépést hátralépett volna, és megdermedt volna. A lány fehér ruhában jött. Kicsit zavartan. Boldogan. És a nap összegabalyodott a hajában.
— Nos — mondta Nyikita —, most már hivatalosan is lehet izgulni.
— Én nem izgulok — válaszolta Matvej.
— Aha. Olyan a hangod, mint a bemondónak az időjárás-jelentés előtt.
A szertartás gyorsan lepergett. Kedves szavakat mondtak, nevettek, tapsoltak. Amikor Matvej Vera ujjára húzta a gyűrűt, a lány ránézett, és halkan azt mondta:
— Szeretlek.
— Én is szeretlek — válaszolta a férfi. — Még Fjodor nagyapa csónakjánál is jobban.
— Ez igen erős vallomás.
— Tudom.
A szertartás után elkezdődött a lakodalom. Az asztalokat a szabad ég alatt állították fel. A vendégek ettek, gyümölcslét és kompotot ittak, pohárköszöntőket mondtak, a fiatalságukra emlékeztek. Olga Petrovna titokban boldog könnyeit törölgette. Inna Arkagyjevna úgy tett, mintha egyáltalán nem sírna, csak azt ellenőrizné, nem került-e por a szemébe.
Ilja Fjodorovics átkarolta a fiát, és vállon veregette:
— Nos, Matvej Iljics, most már családfő vagy.
— Még csak félig — nevetett Matvej. — A másik felem — ott van ni, a fehér ruhában.
Hamarosan elkezdődött a tánc. A fiatalok kiözönlöttek a tisztásra. Valaki bekapcsolta a hangszórót, valaki arra kérte a harmonikást, hogy játsszon valami vidámabbat. Polina Nyikitával forgott. Vera nevetett. Matvej ránézett, és arra gondolt, hogy a boldogság — az nem valami hatalmas és távoli dolog. Ott van itt. Ebben a meleg estében, ebben a nevetésben, ezekben az emberekben, ebben a csendes dallamban, amely még nem szólalt meg, de már élt valahol odabent.
Aztán minden megváltozott.
A zene egyszerre elhallgatott. Nem a hangszóró romlott el, és a harmonikás sem fáradt el; egyszerűen valaki áthúzta a kést a generátor vastag vezetékein, mert a fények azonnal, vészjóslóan sötétbe borították az udvarházat.
A csend olyan hirtelen nehezedett a tisztásra, mint egy lezuhanó vasfüggöny. Polina éles sikolya hasított bele a levegőbe, ahogy Nyikita karjába kapaszkodott.
— Matvej? — Vera a sötétbe bámulva lépett egyet előre, a hófehér esküvői selyem megcsillant a sápadt holdfényben. — Матвей, ez valami tréfa? Égető, fojtogató feszültség vibrált a levegőben.
Akkor csikordult meg a kavics a Sтеклянный павильон mögötti sűrűben. Nem egy lépés volt, hanem határozott, nehéz csizmák zaja, mintha valaki sietve vonulna vissza az erdő felé. Ilja Fjodorovics azonnal átvágott a sötétlő asztalok között, kezében egy égő zseblámpával, amelynek sárga csóvája vadul pásztázta a fák alját.
— Ki az? — kiáltott rekedten az öreg, de a fénycsóva csak az üresen tátongó ablakkereteket és a vadmálna bokrokat világította meg. — Matvej, ha ez valami legénybúcsús marhaság, most fejezd be!
De válasz nem érkezett. Csak egy sötét, nehéz tárgy esett tompa puffanással a fűre a régi oszlop mellett. Vera odarohant, és mielőtt az apja vagy Olga Petrovna megállíthatta volna, felkapta a földről. Egy régi, kopott bőrtok volt. A zára felpattant, és a holdfényben megcsillant a rézmechanika: az a zenéldoboz az, amit Matvej saját kezűleg rakott össze a nagyapja ócskaságaiból. Csakhogy a doboz tetején nem a megszokott lakk ragyogott, hanem egy friss, még nedves, sötét vörös folt terült el. Vér. Vagy valami olyasmi, amitől mindenkinek elakadt a lélegzéte.
— Ez… ez nem az ő vére — suttogta Inna Arkagyjevna, és a szívéhez kapott, miközben a rokonok elborzadva húzódtak vissza. — Uramisten, mi történt itt?
Nyikita hirtelen letérdelt a fűbe, és a zseblámpát a doboz melletti keskeny ösvényre irányította. A nedves földön friss, mély csizmanyomok vezettek az erdő felé, de mellettük egy másik nyom is kirajzolódott: egy női tűsarkú cipő nyoma, amely kétségbeesetten csúszott meg a sárban.
— Várjatok csak… — Polina hangja remegett, miközben a torkához kapott. — Nézzétek azt a szalagot a bokron. Ez nem a mi díszünk. Ez… ez Liza szalagja.
A név villámcsapásként hatott a társaságra. Elizaveta, a helyi iskola fiatal biológusnője, aki három évvel ezelőtt hirtelen tűnt el a faluból, miután csúnyán összeveszett Matvejjel. Mindenki azt hitte, hogy Moszkvába költözött, de a falu pletykásabb tagjai máig azt pletykálták, hogy a lány soha nem is lépte át a járás határát.
Vera arca hamuszürkévé vált. A fehér esküvői ruha hirtelen túl nagynak, szinte szemfedőnek tűnt rajta. Nem sírt. A szemeiben olyan hideg, kemény fény gyulladt, amit senki sem látott még rajta. Lassan lehajolt, és felvette a dobozt. A szerkezet megmoccant a kezében, és a fémfogak fojtott, hamis hangon elkezdték játszani azt a régi, elfeledett dallamot, amit csak ketten ismertek a világon.
— Vera, ne menj oda az erdőhöz! — kiáltotta Olga Petrovna, de a hangja már elveszett a fák közt feltámadó szélben.
Vera nem hallgatott senkire. Megindult a sötét ösvényen, pont abba az irányba, ahová a nyomok vezettek. Minden lépésnél zizegett a selyem, és a fejében egyetlen gondolat dübörgött: Matvej soha nem futamodna meg önszántából. Nem aznap, amikor hozzá ment feleségül.
A tisztástól mintegy száz méterre, a régi vadászház romjai mellett az ösvény hirtelen kiszélesedett. Ott állt Matvej motorja. A lámpája még égett, gyenge, sárga kört rajzolva a fák törzsére. De Matvej nem ült rajta. A motor mellett a földön egy férfi ing gallérja feküdt, szétvágva, és mellette egy ismeretlen, drága ezüst zsebóra ketyegett hangosan a csendben — egy olyan óra, amit soha az életben nem hordott egyetlen helybeli sem.
Vera letérdelt a sárba, nem törődve a ruhájával, és felvette az órát. A hátlapja nyitva volt. Belül egy fénykép rejtőzött: egy elmosódott polaroid, amelyen Matvej látszott, amint egy idegen, fényes irodában áll, mellette egy elegáns, ismeretlen nővel, aki átkarolja a nyakát. És a fénykép hátulára kézzel, friss tintával volt ráírva a dátum: tegnapelőtt.
A bokrok mögül hirtelen egy tompa, fojtott hörgés hallatszott, mintha valaki meg akarna szólalni, de a torkát elszorították. Nyikita lassan, kipréselt lélegzettel lépett előre a zseblámpával, és a fénycsóva egyenesen a vadászház félig berontott ajtajára esett.
A küszöbön egy férfi feküdt mozdulatlanul, arcával a földnek fordulva, a hátán pedig ott sötétlett egy friss, átázott folt. De amikor Nyikita óvatosan megfordította a testet, mindannyiuknak megállt a lélegzete: nem Matvej volt az. Az idegen halott férfi kezében viszont szorosan ott lapult Matvej esküvői zakójának a gombja, rajta a család címeres fémhuzalával.
Vera felnézett az erdő sűrűjére, ahol a fák ágai közt most lassan felkúszott a telihold, és a távolból, a Csendes-tó felől megcsörrent egy mobiltelefon ismeretlen, dallamos csengőhangja. Az egyik fa alól, a legsötétebb árnyékból valaki lassan kilépett a holdfényre, és felemelte a kezét.
A holdfényben megvillanó kéz nem fenyegetően emelkedett magasra, hanem egy ezüstszínű kulcsot tartott, amelynek a fején ott lógott Matvej jellegzetes, rézből készült kulcstartója. A fák árnyékából nem más lépett elő, mint maga Olga Петровна, a vőlegény anyja. Az arca nem a rettegéstől, hanem valami sötét, fagyos elszántságtól volt ráncos, a kezében lévő zseblámpát pedig szorosan maga előtt tartotta.
— Elég legyen ebből a színjátékból, Vera — mondta Olga Petrovna, és a hangja ridegen kongott a fák alatt. — A fiam nem szökött meg. És nem is bántotta senki. Épp ellenkezőleg: ő akart megmenteni titeket mindannyiunkat a saját múltunktól.
Nyikita elhűlve ejtette ki a kezéből a zseblámpát. A földön fekvő holttest, az idegen óra és a véres zenéldoboz hirtelen teljesen más megvilágításba került. Vera nem rezzent össze. Kilépett az áradó holdfénybe, a fehér menyasszonyi selyem meggyűrődött a saras ösvényen, de a tekintete acélkemény maradt.
— Hol van Матвей, Olga Petrovna? — kérdezte Vera, és a hangjában nem volt felesleges dráma, csak az a fajta halálos nyugalom, amitől az öregasszony is elhallgatott.
— Bent van a vadászházban — bólintott lassan az anya. — De mielőtt odamennél, tudnod kell valamit. A te apád, Dmitrij, és az én első férjem, akit a falu soha nem ismert, nem véletlenül haltak meg huszonöt évvel ezelőtt a Csendes-tónál. Az az ember ott a földön — bökött a halottra az állával — nem idegen. Ő az a zsaroló, aki életem végéig zsarolni akart minket azért a tűzesetért, amit a szüleink lepleztek el. Матвей azért készítette azt a zenéldobozt, hogy kifizesse a hallgatását az utolsó részlettel. De ez a gazember többet akart. Téged akart, Vera. Azért rendezte ezt a rablást, hogy Matvejt bemocskolja.
A levegő megfagyott. Az erdő széléről felhangzó mobiltelefon csörgése most élesen, szinte bántóan hasított bele a csendbe. Vera hirtelen a saját táskájához nyúlt, amit a tisztáson hagyott, de Nyikita volt gyorsabb: felkapta a csörgő készüléket a fűből, és megnézte a képernyőt.
— Vera… ez Матвей száma — suttogta elfehéredett ajakkal. — De nem hívás ez. Üzenet érkezett. Egy videó.
A telefon kijelzőjének kék fénye megvilágította mindkettejük arcát. A felvételen Матвей látszott, amint a vadászház belső szobájában, egy székhez kötözve ült. Mellette pedig ott állt valaki, akire senki sem számított: Inna Аркадьевна, Vera saját édesanyja. Az asszony arcán nem volt nyoma a korábbi aggodalomnak; a szemeiben hideg, számító idegen tekintet ült, miközben a kezében tartott vadászpuskát lassan Matvej halántékának szegezte.
— Anya… — akadt el Vera lélegzete. A világ, amit addig ismert, egyetlen szempillantás alatt darabjaira hullott.
Olga Петровna keserűen elmosolyodott, és a kulcsot Vera felé nyújtotta.
— A te édesanyád soha nem akarta ezt az esküvőt, Vera. A mi családjaink titkai túl mélyen gyökereznek. Matvej rájött az igazságra a földterületek eladásáról és a régi gyilkosságról, ezért akarták eltenni láb alól. Most pedig választanod kell: vagy beszaladsz a házba, és elpusztítod mindannyiunkat a naiv igazságoddal, vagy itt maradsz velem, és segíted befejezni azt, amit huszonöt évvel ezelőtt elrontottak.
A fák lombjai között átszűrődő holdfény hosszan esett Vera hófehér, immár sárral szennyezett ruhájára. A lány nem válaszolt az idős asszonynak. Lassan lehajolt, felvette a földről a zsaroló holttestének kezéből kiesett címeres gombot, majd némán, egyetlen szó nélkül elindult a vadászház sötét, félve őrzött ajtaja felé. A kulcs zörgött a zárban, az acélnyelv megmoccant, és a ház belsejéből előtörő fojtott, ismerős dallam – a régi, törött zenéldoboz utolsó, hamis hangja – betöltötte az éjszakai erdőt.
