– Vagy elviszi még ma, vagy egyszerűen kikötöm az autópálya mellé – mondta ingerülten a drága dzsekit viselő férfi, és átlökte a pórázt a pult felett.
Vera felnézett a felvételi naplóból, és összeszorította a fogát. A póráz másik végén egy hatalmas, fekete kutya ült, okos szemekkel. Nem ugatott, nem rángatózott, nem szűkölködött. Csak úgy nézett a férfira, mintha már mindent megértett volna.
– És hol van a gazdája? – kérdezte Vera nyugodtan.
– Meghalt – vágta rá a férfi. – A nagybátyám volt. Stroke, kórház, aztán vége. A kutya nem kell nekem. Gyerekeim vannak.
– Ha Önnek nem kell, az még nem jelenti azt, hogy ki lehet dobni, mint valami ócska lomot – mondta halkan Vera.
– Csak a morális prédikációt ne kezdje el nekem! Én, mellesleg, most jövök a temetésről.
Hazudott. Vera ezt azonnal megértette.
Egy olyan embernek, aki épp most temette el egy hozzátartozóját, nem drága parfümtől és friss dohányfüsttől illatozik a ruhája. És a szeme sem csillog úgy, mint annak, aki gondolatban már a más négyzetmétereit számolgatja.
– Hogy hívják a kutyát?
– Grom. * (Megjegyzés: magyarul Villám)*
A kutya alig észrevehetően mozdította meg a fülét a neve hallatán.
– Papírjai vannak?
– Miféle papírok? Egy keverék. A nagybátyámnál élt, őrizte a lakást. Most ennyi, a történet véget ért.
Vera kilépett a pult mögül, leguggolt a kutya elé, és kinyújtotta a kezét. Grom megszagolta a tenyerét, majd nehézkesen sóhajtott egyet. A nyakában egy régi bőrnyakörv volt, a karikán pedig egy fém biléta fityegett. Ez volt rágravírozva: „Grom. Ha elvesznék – vigyél haza.” Alatta a lakcím állt.
– A történetnek akkor van vége, ha a lelkiismeret elfogyott – mondta Vera, majd felállt. – Hagyja itt a telefonszámát. Értesítem, ha találunk ideiglenes befogadót.
– Semmiféle befogadó. Nincs időm. Elutazom.
– Akkor vigye vissza a kutyát.
A férfi legyintett.
– Hát persze, hogyne.
Hirtelen megfordult, már vissza akarta rántani a pórázt, de Grom ekkor mind a négy mancsával megvetette magát a padlón, és halkan morogni kezdett. Nem Verára – a férfira. A férfi elfehéredett, káromkodott egyet az orra alatt, majd elengedte a pórázt.
– Fulladjatok meg mind – vetette oda. – Úgysem bírja sokáig. Gazda nélkül semmi.
Egy perccel később a klinika üvegajtaja becsapódott.
Grom ott maradt.
Vera adminisztrátorként és asszisztensként dolgozott egy régi ház földszintjén található kis magánállat-klinikán. Egy-egy műszak alatt állatok tucatjai fordultak meg a kezei között, de ehhez a kutyához valamiért azonnal kötődni kezdett.
Talán a tekintete miatt. Nem is kutyaszerű volt, hanem valahogy nagyon is emberi – fáradt, türelmes és megbántott.
Éjszakára nem volt hol hagyni Gromot. Az összes kennelekben műtét utáni lábadozó betegek feküdtek. Vera kivitt neki egy pokrócot a hátsó raktárhelyiségbe, kitett egy tál vizet és élelmet. A kutya a tálhoz sem nyúlt. Lefeküdt az ajtó mellé, és a mancsaira hajtotta a fejét.
– Megbántódtál? – kérdezte Vera.
Grom lassan felemelte a tekintetét.
– Vagy vársz valakit?
Pislogott egyet. Majd újra az ajtóra szegezte a tekintetét.
Éjszaka eleredt a havas eső.
Reggel Vera mindenkinél korábban érkezett, és látta, hogy a raktárhelyiség üres.
Az ajtó nem volt rendesen becsukva. Nyilván a takarítónő vihette ki a szemetet, és nem vette észre, hogy a kutya kisurrant.
– Már csak ez hiányzott nekem… – sóhajtotta Vera.
Körbejárta az udvart, a szomszédos utcákat, a kukák környékét, benézett a buszmegállóba is. Grom sehol sem volt.
Ugyanebben az időben a Polevaja utca 18-as számú ház negyedik emeletén Nagyezsda Szergejevna, a könyvtáros, éppen a lakása ajtaját próbálta kinyitni, és sehogy sem értette, mi akadályozza a nyitást.
Benézett a résen, és megborzongott.
Az ő és a szomszéd ajtaja között, Szemjon Arkagyjevics lakásának lábtörlőjén egy hatalmas fekete kutya feküdt. Csuromvizes volt, de meg sem moccant, amikor Nagyezsda kiejtette a kezéből a kulcscsomót.
– Istenem… Grom? – kérdezte bizonytalanul.
A kutya felemelte a fejét.
Nagyezsda ismerte őt. Az egész lépcsőház ismerte.
Szemjon Arkagyjevics, a szikár, egyenes tartású, sétapálcás nyugdíjas naponta kétszer sétáltatta Gromot, bármilyen idő is volt. Mindenkinek egyformán udvariasan köszönt, a kutyát pedig maga mellett tartotta – kapkodás és kiabálás nélkül.
Grom senkit sem ijesztgetett, és soha nem tolakodott az emberekhez. Egyszerűen úgy ment a gazdája mellett, mintha tiszta szeretetből szolgálná őt.
Egy héttel ezelőtt Szemjon Arkagyjevicset elvitte a mentő.
Grom akkor úgy vonított, hogy Sura néni, a portás, utána egész nap keresztet vetett. Másnap megérkezett a gazda unokaöccse, Igor. Sokáig hordta ki a dobozokat, lecserélte a zárat, és mindenkinek ugyanazt hajtogatta:
– A nagybátyám meghalt. Mostantól én intézem itt az ügyeket.
Sem tort, sem búcsúztatást nem látott senki a házban. De hát ki tudja, miért alakult így. Nagyezsda akkor nem tulajdonított ennek nagy jelentőséget. Megvolt a maga baja.
Negyvennyolc évesen egyedül élt, a kerületi könyvtárban dolgozott, a fiát már régen elengedte Szentpétervárra, a válása után pedig megtanulta, hogy ne tegyen fel felesleges kérdéseket. Úgy könnyebb az élet.
De most a felesleges kérdés maga feküdt ott az ajtaja előtt.
– Te meg hogy kerültél ide? – kérdezte tőle halkan.
Grom lassan felkelt, odalépett a gazdája lakásának ajtajához, és oldallal leült elé. Azután Nagyezsdára nézett. Ebben a tekintetben olyan makacs várakozás tükröződött, hogy a nőnek összeszorult a szíve.
– Várja őt – suttogta.
A liftből éppen ekkor lépett ki Sura néni egy szatyorral a kezében.
– Ó, te jó ég, megkerült! – csapta össze a kezét. – Nekem tegnap a harmadikról a szomszédasszony azt mondta, hogy Igor elvitte ezt a kutyát valahová.
– Elvitte, hát, rosszul vitte el – válaszolta Nagyezsda szárazon.
Kivitt egy tál vizet. Grom mohón ivott, de a kolbászhoz hozzá sem nyúlt. Újra leült az ajtó elé.
Eltelt egy nap, majd a második is.
Nagyezsda valahányszor hazaért a munkából, mindig ugyanazt látta: a fekete kutya ott ül a lábtörlőn, fejét a mancsaira hajtja, és egyetlen pontra mered. Néha lement az udvarra, elvégezte a dolgát, majd újra visszatért az emeletre.
Éjszakára Nagyezsda egy régi gyapjútakarót tett alá. A kutya türelmesen hagyta, hogy betakarja, de amint a nő elment, odébb húzta a takarót, hogy pontosan a gazdája ajtaja előtt feküdjön rajta.
A harmadik napon Igor lépett be a lépcsőházba. Egy világos bundát viselő nő és egy irattartós férfi volt vele.
– Itt a lakás – mondta Igor lendületesen. – Jó a környék, a ház meleg. Egy esztétikai felújítás után pikk-pakk elkel.
Nagyezsda éppen akkor lépett ki a lakásából. Határozottan feltárta az ajtót.
– Melyik lakás kel el pikk-pakk?
Igor megriadt, de azonnal mosolyt erőltetett az arcára.
– Á, a szomszédasszony. Csak rendbe szedjük az ingatlant. Örökségi ügyek.
– Egy hét telt el a nagybátyja halála óta.
– És?
– És az, hogy Ön már vevőket mutogat körbe.
– Magának meg mi köze hozzá?
Ebben a pillanatban Grom felállt. Nem rontott rá, nem ugatott. Egyszerűen némán odalépett, és beállt Igor és az ajtó közé.
A fogát nem mutatta, de volt benne valami olyan félelmetes, amitől a bundás nő azonnal hátralépett egy lépcsőfokot.
– Vigye innen ezt a kutyát! – sikoltotta.
– Ez nem az én kutyám – rántotta meg a vállát Igor. – Kóbor eb.
Nagyezsda úgy nézett rá, hogy a férfi bírta kevesebb ideig a szemkontaktust, és elkapta a tekintetét.
A vevők gyorsan távoztak. Igor káromkodott egyet, és a lift felé indult.
– Nem fog itt sokáig ülni – sziszegte. – Még pár nap, és elviszi a gyepmester.
– Meg ne próbálja – mondta halkan Nagyezsda.
– És mit fog tenni ellenem?
A nő nem válaszolt. De hosszú évek óta először nem fáradtságot érzett, hanem dühöt. Tiszta, világos dühöt. Olyat, amitől az embernek nem sírni támad kedve, hanem cselekedni.
Este leült Grom mellé, egyenesen a lépcsőforduló hideg padlójára.
– Ha a gazdád meghalt, miért nem tetszik nekem ez az egész? – kérdezte.
Grom lassan odafordította a fejét, és nehéz tokáját a nő térdére hajtotta.
Nagyezsda megmerevedett. Azután óvatosan megsimogatta a fülei között.
– Jól van – sóhajtotta. – Utánajárunk a dolgoknak.
Másnap lement Sura nénihez.
– Ön mindent lát. Mondja meg őszintén, mi történt akkor?
A portásnő levette a szemüvegét, megtörölte a kötényével, és elgondolkodott.
– A mentőre emlékszem. Igorral is. De koporsó, az nem volt. És gyászolók sem jöttek. Csak két nappal később érkezett egy autó, ő bepakolta a dobozokat, és ennyi. Még csodálkoztam is. Szemjon Arkagyjevics ismert ember volt. Nálunk az egész ház kijött volna elbúcsúztatni.
– És valamilyen iratokat hordott magával?
– Egy mappát hordott. És folyton azt ismételgette a telefonba: „Időben meg kell csinálni, mielőtt magához tér.” Azt hittem, a temetéssel kapcsolatos.
Nagyezsda érezte, hogy végigfut a hátán a hideg.
– Mielőtt ki tér magához?
Sura néni elhűlt, és keresztet vetett.
– Ó, dehogyis… Csak nem él?
Ugyanazon az estén egy másik különös dolog is történt.
Grom hirtelen kaparni kezdte a padlót a gazdája ajtaja előtt. Nem karcolt, nem szűkölködött – konkrétan ásott a mancsával, mintha emlékezne valamire. Nagyezsda hozott egy spaklit a kamrából, és óvatosan felfeszítette a régi lábtörlő szélét. Alatta egy kulcs feküdt. Mellette pedig a padlóhoz lapulva egy kicsi, négyrét hajtott papírlap.
A lapon Szemjon Arkagyjevics kézírásával ez állt: „Pótkulcs az ajtónál. Ha valami történne velem – hívják Vitalij Petrovicsot.” Alatta egy telefonszám követte.
Nagyezsda úgy nézett a papírra, mintha nem egy cafat papírt, hanem egy élő mentőkötelet kapott volna a kezébe.
Vitalij Petrovics nem azonnal válaszolt. A hangja rekedt volt és fáradt.
– Igen, hallgatom.
– Ismerte Szemjon Arkagyjevicset?
– Természetesen. Negyven évig dolgoztunk együtt az építkezésen. Mi van vele?
– Nem tudja, ő… valóban meghalt?
A vonal másik végén csend lett.
– Ki mondott magának ekkora butaságot? – mondta lassan a férfi. – Rehabilitációs központban van. Stroke után. Nehéz az állapota, de él. Egy hete voltam nála.
Nagyezsdának le kellett ülnie a lépcsőfokra. Grom mellé ült, és le sem vette róla a szemét.
– Hol van? – csak ennyit kérdezett.
Két órával később már a megyei rehabilitációs központ kapujában állt, Verával, az állatklínika asszisztensével együtt.
Nagyezsda teljesen véletlenül talált rá Verára: úgy döntött, elviszi a fagyoskodó kutyát a legközelebbi állatorvosi rendelőbe, hogy megvizsgáltassa, Vera pedig a küszöbről felismerte korábbi „páciensét”, és azonnal felajánlotta a segítségét.
– Szóval nem tévedtem azzal a fickóval kapcsolatban – mondta dühösen Vera, miközben a folyosón sétáltak. – Még szerencse, hogy a kutya megszökött.
A központ munkatársa először semmit sem akart mondani. De amikor a feszültségtől remegő Grom hirtelen a kórterem üvegajtajához rontott, és halkan, szinte emberi módon szűkölködni kezdett, a nővér maga lépett félre.
Az ablak melletti ágyon Szemjon Arkagyjevics ült.
Nyúzottan, a jobb karját erőtlenül tartva, szürke melegítőruhában – egyszerre tűnt idősebbnek és kisebbnek. De a szeme a régi volt: tiszta és figyelmes. Először értetlenség, majd hitetlenség villant meg benne, azután valami átszakadt.
– Grom… – suttogta rekedten.
Kinyitották az ajtót.
Grom nem rohant oda azonnal. Először lassan lépkedett, mintha félne, hogy ez csak egy álom. Azután az orrát a gazdája térdének fúrta. Megmerevedett. És hirtelen az egész teste remegni kezdett, mint a hidegtől.
Szemjon Arkagyjevics rátette az egészséges kezét a fejére, és sírva fakadt.
Később az orvos elmagyarázta: a stroke súlyos volt, de nem halálos. A beszédkészsége lassan tért vissza.
Az első napokban Szemjon Arkagyjevics szinte egyáltalán nem tudott beszélni, és írni is alig. Az unokaöccse, Igor eljött, megígérte, hogy „mindent elintéz”, elvitte a lakás kulcsait és az iratokat. Azután hirtelen eltűnt.
– Azt hittük, a rokon segít – mondta bűntudattal az orvos. – A páciens nagyon izgatott volt. Mindig próbált írni valamit a kutyáról és a házról. De a szavak összekeveredtek.
Amikor Szemjon Arkagyjevics kicsit megnyugodott, adtak neki egy táblagépet és egy filctollat. Remegő kézzel hosszú ideig mindössze három szót rajzolt ki: „Igor elzavarta Gromot.” Azután még ennyit: „A lakást eladja.”
Ezúttal Nagyezsdának már nem a keze remegett, hanem a hangja.
– Nem fogja eladni.
Igor két nappal később érkezett a központba, amint megértette, hogy a titok lelepleződött. Úgy rontott be a kórterembe, mint akit megfosztottak a megígért jutalmától.
– Nagybátyám, hát miért rángatott ide idegeneket? – kezdte lendületes hangon. – Hiszen én mindent Önért teszek.
Szemjon Arkagyjevics nyugodtan nézett rá. Az ágy mellett pedig ott feküdt Grom. Nem morgott. Csak figyelte.
– Érte teszi? – nem bírta ki Nagyezsda. – Ön élve eltemette őt, és a lakást már vevőknek mutogatta!
– Semmi köze hozzá!
– Most már van.
– Maga meg egyáltalán kicsoda?
Nagyezsda valami keményet akart válaszolni, de Szemjon Arkagyjevics hirtelen lassan felemelte a kezét, és az ajtóra mutatott. Egyetlen mozdulat. Nagyon gyenge, de olyan határozott, hogy Igor egy pillanatra elbizonytalanodott.
– Nagybátyám, Ön nem érti…
Az öreg újra az ajtóra mutatott. Azután nehezen, mintha minden egyes hangot belülről préselne ki, kimondta:
– Menj… el.
Igor elfehéredett.
Ebben a pillanatban belépett a kórterembe az osztályvezető főorvos és a körzeti megbízott, akit Vera előrelátóan értesített. A színjátékot nem lehetett tovább folytatni.
Ezután sok kellemetlenség következett. Iratellenőrzések, beszélgetések, magyarázatok, a szomszédok tanúvallomásai.
Kiderült, hogy Igornak semmiféle joga nem volt a lakással rendelkezni. Egyszerűen úgy döntött, hogy a stroke után a nagybátyja nem fog felépülni egyhamar, és sietett a más kárára berendezni a saját életét. Az adásvételi papírokat nem tudta teljesen elintézni, de a zárakat lecserélte, és a holmik egy részét már elszállította.
Amikor Sura néni megtudta ezt, csak horkantott egyet:
– Nesze neked édes anyaföld, meg a rokon vér. Még szerencse, hogy a kutya szíve tisztábbnak bizonyult az emberénél.
Szemjon Arkagyjevics lassan épült fel.
Nagyezsda kétnaponta látogatta meg. Néha egyedül, néha Verával. De leggyakrabban Grommal. A kutya csodálatos módon életre kelt a gazdája mellett. Útközben némán feküdt, de amint meglátta az ismerős kórtermet, a farka úgy kezdte verni a padlót, mintha újra kölyökkutya lenne.
Fokozatosan maga Szemjon Arkagyjevics is életre kelt.
Először megtanulta újra kimondani, hogy „Grom”.
Azután azt, hogy „haza”.
Egy nap pedig, amikor Nagyezsda éppen a vizespoharat igazította meg az éjjeliszekrényén, halkan megszólalt:
– Kö… szö… nöm.
A nő úgy zavarba jött, hogy nem azonnal válaszolt.
– Ugyan, nincs mit.
– Van… miért – mondta az öreg makacsul.
Ezek alatt az utak alatt Nagyezsda maga is megváltozott.
A ház, ahová korábban úgy tért vissza, mint egy üres dobozba, hirtelen várni kezdte őt. Mert ott szuszogott az ajtónál Grom. Mert esténként telefonált Vera, és azt kérdezte: „Nos, hogy van a mi makacs hősünk?” Mert a konyhában most már volt miről hallgatni és miről gondolkodni.
Régen hozzászokott már a csendes élethez. Nem kért, nem remélt, nem kötődött. A férje tíz évvel ezelőtt elhagyta egy másik nőért. A fia felnőtt, elköltözött, ritkán telefonált, de a maga módján szerette őt.
Nagyezsda senkinek sem panaszkodott. Egyszerűen észrevétlenül elkönyvelte magában, hogy az életében a legfőbb meleg, szép dolgok már megtörténtek, és nem fognak megismétlődni.
Kiderült – de igen, megismétlődnek.
Szemjon Arkagyjevics elbocsátásának napján olyan tiszta márciusi nap sütött, hogy Grom hunyorgott és viccesen pislogott. Az öreg sétapálcával lépett ki a központból – soványan, lassan, de egyenes tartással. A kapunál megállt, rátette a tenyerét a kutya fejére, és most már szinte érthetően így szólt:
– Haza, barátom.
Nagyezsda elkapta a tekintetét. Verának is hirtelen sürgősen meg kellett igazítania a kapucniját.
Szemjon Arkagyjevics lakásába hárman léptek be. Pontosabban négyen – Sura nénivel együtt, aki egy pitét hozott, és úgy vélte, hogy nélküle a fontos események nem zajlanak le rendesen.
Grom lépte át elsőként a küszöböt, körberohanta a szobákat, benézett a konyhába, az orrával megbökte a régi helyét a radiátornál, és csak ezután nyugodott meg. Keresztbe feküdt a folyosón, és hangosan kifújta a levegőt. Vége. Az otthon újra a helyén volt.
A nappali asztalán egy fiatal nő fényképe állt. Nagyezsda korábban nem látta azt.
– A felesége? – kérdezte halkan.
Szemjon Arkagyjevics bólintott.
– Rég… elment. Azután a lányom… szintén. Maradtam én… és ő.
Gromra nézett.
– És most? – kérdezte Nagyezsda, önmaga számára is váratlanul.
Az öreg elmosolyodott a szája szegletével.
– Most… nem csak ő.
Ezután az este után minden ment a maga természetes útján.
Nagyezsda hozta az élelmiszert és a gyógyszereket. Vera beugrott ellenőrizni a vérnyomást, és szidta Szemjon Arkagyjevicset a sós uborka miatt. Sura néni úgy felügyelte a lépcsőházat, hogy egyetlen gyanús alak sem jutott el mellette.
Grom pedig újra megtanult nyugodt lenni. Már nem várt napokig az ajtónál, nem rezzent meg a lift minden mozdulatára, nem fülelt éjszakánként.
Mintha megértette volna: többé senkit sem kell elveszítenie.
Mégis, egy este, amikor Nagyezsda távozni készült, a kutya felállt a küszöbön, és elállta az útját.
– Grom, engedj el – mosolygott a nő.
A kutya meg sem mozdult.
Szemjon Arkagyjevics a fotelben ült, és olyan kifejezéssel nézte ezt, mintha már rég el döntött volna mindent, csak nem tudta, hogyan mondja ki.
– Marad… jon… tea – préselte ki végül. – És… egyáltalán… maradjanak.
Nagyezsda először nem értette.
– Kicsoda?
– Ön. Néha. Gyakran. Ahogy… szeretné.
Ez olyan suta és olyan őszinte felajánlás volt, hogy a nőnek elfacsarodott a szíve.
Igart többé nem látták a házban. Azt mondták, egy másik városba költözött. Azt mondták, a felesége is elhagyta. Sokfélét beszéltek.
Áprilisban Nagyezsda fia eljött a hétvégére, és sokáig nézte, ahogy az anyja nevet a konyhában, ahogy Szemjon Arkagyjevics mérgelődik a túlsózott leves miatt, és ahogy Grom, az öreg és tekintélyes kutya, a fogai között hordja a nő papucsát.
– Anya – mondta később csodálkozva –, nálad itt pezseg az élet.
Nagyezsda csak elmosolyodott.
Igen, az élet. Az az élet, amit különösen akkor értékelsz, amikor már szinte feladtad, hogy várd.
Este pedig Grom odalépett Szemjon Arkagyjevicshez, azután Nagyezsdához, és súlyosan lefeküdt közéjük, a fejét a nő papucsára, a mancsát pedig a gazdája lábára helyezve – mintha maga vont volna mérleget mindarról, amin keresztülmentek.
Szemjon Arkagyjevics megsimogatta, és halkan így szólt:
– A hűséges… mindenkinél okosabbnak bizonyult.
Nagyezsda a kutya őszes pofájára nézett, a nyugodt szemekre, az emberre, akit a kutya szó szerint kivárt a bajból, és arra gondolt: valószínűleg pontosan így néz ki az igazi odaadás.
