„Elég volt a közös életből: a nővérkéd a családjával – kifelé a lakásomból, alkudozás nélkül!”
Szerjóga leparkolta a kilences Ladáját a ház előtt, és rögtön lefagyott. Közvetlenül a bejáratnál bőröndök, táskák… Mi a fene folyik itt? Talán valaki költözik? Bár… álljunk csak meg. Ezt az ütött-kopott utazótáskát már látta valahol. És ezt a kockás gurulós táskát is…
– Uramatyám… – suttogta, miközben felsétált a lépcsőn.
Kinyitotta az ajtót a kulccsal, és azonnal megérezte, hogy valami nincs rendben. Gyanús csend. Általában ordít a tévé, Tánya zörög a konyhában, most meg… halotti némaság.
– Tánya! – kiáltotta, miközben levette a dzsekijét. – Itthon vagyok!
A felesége kilépett a konyhából. Arca kőkemény, ajkai összeszorítva. A kezében rongy, amivel idegesen törölgette a tenyerét. Rossz jel…
– Aha, megjöttél – mondta Tatjána olyan hangon, hogy Szerjóga hátán végigfutott a hideg. – Látod a csomagokat az udvaron?
– Látom… és az micsoda? – kérdezte óvatosan.
– A te rokonságodat küldöm el. Ha nem tetszik, a te holmid is ott van mellettük – mondta Tánya kimérten.
Szerjóga leült az előszobai puffra. Miféle rokonság? Mi ez az őrültség?
– Tánya, miről beszélsz? Milyen rokonok? Mi történt?
– Ne tedd magad, hogy nem érted! – robbant ki a felesége. – A drágalátos húgocskád a családjával! Már egy hónapja itt élnek nálunk! Elegem van!
Na, most már világos… Lenka a férjével meg a gyerekkel. Igen, tényleg régóta laknak náluk. Mióta kirakták őket az albérletből a tartozás miatt. De Szerjóga valahogy nem gondolta, hogy ez bárkit is zavar…
– De hát ez csak ideiglenes… – kezdte.
– Ideiglenes?! – szinte felugrott Tánya. – Egy hónap az szerinted ideiglenes? A gyerekszobát már elfoglalták, mint a partizánok az erdőt! Az én fiam a nappaliban alszik a kinyitható ágyon! És a te Lenkád még követelőzik is!
– Milyen követeléseket? – értetlenkedett Szerjóga.
– Mindenfélét! Egyszer a tej nem jó, másszor a kenyér száraz, mindig van valami baja! Ül otthon, mint valami úrnő, én meg hazaérek a munkából, és vendégek várnak! Akik enni akarnak, mosni akarnak, tévét nézni akarnak!
Szerjóga a fejét vakarta. Ő igazából nem szokott belefolyni ezekbe a háztartási civakodásokba. Munkából hazajön, eszik, alszik, tévét néz. Hogy Lenka meg Tánya mit nem tudnak elintézni egymás között – nem az ő dolga, gondolta.
– Na és mit mondott Lenka? Mikor akarnak elköltözni?
– Semmit! – csattant fel Tánya. – Ül, mint a kakukk a más fészkében! Célozgatok – nem érti. Mondom nyíltan – megsértődik. Elegem van abból, hogy kesztyűs kézzel bánjak vele!
– És Vitya? – kérdezte a nővére férjéről.
– A te Vityád? Az se jobb! Fél éve nem talál munkát. Otthon ül, sört vedel, a számítógépet nyomkodja. És még neki áll feljebb! Hogy szűk a lakás, kevés a kaja, az élet igazságtalan…
Szerjóga kezdte felfogni, hogy a helyzet komoly. Tánya alapvetően nyugodt asszony, de ha egyszer elszakad nála a cérna…
– És most mit akarsz csinálni? – kérdezte óvatosan.
– Amit mondtam! A bőröndök az udvaron – jöjjenek, vigyék, és húzzanak, amerre látnak! Elegem van, hogy palimadár legyek!
Ebben a pillanatban kijött a szobából Lenka. Kócosan, köntösben, az arca sírástól feldagadt.
– Szerjóga! – rohant oda a bátyjához. – Nézd, mi történik! Kidob minket az utcára! A gyerekkel együtt! Nincs hová mennünk!
– Nincs hová?! – csattant fel Tánya. – Anyucihoz miért nem mentek? Vagy Galja nénédhez? Vagy valami kollégiumba?
– Anyánk egyszobásban él, maga is alig fér el! Galja néni meg… – szipogott Lenka. – Ő biztosan nem vesz be minket.
– És nekem mi közöm hozzá?! – forrt Tánya. – Talán hajléktalanszállót üzemeltetek itt?!
Szerjóga ült, és bután nézett egyik nőről a másikra. Szép kis helyzet… Egyrészt Lenka – a húga, a saját vére. Nem dobhatja ki őt és az unokaöccsét az utcára. Másrészt ott van Tánya – a felesége, akivel tovább kell élnie. Ráadásul a lakás is az ő nevén van…
– Hallgassatok már, lányok – próbálta békíteni őket. – Beszéljük meg nyugodtan…
– Mit beszélni?! – robbant ki Tánya. – Én már mindent elmondtam! Vagy ők mennek, vagy én! És velem együtt megy a lakás is!
– Hogyhogy a lakás is? – nem értette Szerjóga.
– Úgy, hogy az az én nevemen van! Ha akarom, eladom, ha akarom, kiadom! Téged meg a rokonságodat kirakom az utcára!
Na, ez kellemetlen fordulat volt… Szerjóga el is felejtette, hogy annak idején a lakást Tánya nevére írták – neki jobb volt a hitelképessége. Így hát hivatalosan ő a tulajdonos…
– Tánya, ne csináld… Ne heveskedj… – próbálta csitítani.
– Ne heveskedjek?! – remegett a dühtől. – Már egy hónapja heveskedem! Csendben, kulturáltan heveskedem! De most – elég volt! Vége!
Lenka már hangosan zokogott:
– Szerjóga, hová menjünk? Egy fillérünk sincs! Vityka nem talál munkát, én meg a Ványkával vagyok otthon… El fogunk veszni!
– Nem fogtok elveszni – mondta keményen Tánya. – Kezetek, lábatok van – dolgozzatok! Ha meg nem akartok dolgozni, menjetek a szociális hivatalba, ott majd foglalkoznak veletek.
– De hát a szociális bérlakásra évekig kell várni! – szipogott Lenka.
– És nekem addig évekig tűrnöm kell?! – nem engedett Tánya.
Szerjóga úgy érezte, mindjárt széthasad a feje. Teljes patthelyzet. Lenkát sajnálta – mégiscsak a testvére. De Tányát is megértette – az is igaz, hogy a rokonok már az idegeire mentek.
– Hol van most Vityka? – kérdezte végül.
– A szobában ül – hüppögött Lenka. – Megsértődött Tányára. Azt mondja, vendégszeretetlen.
– Vendégszeretetlen?! – pattant fel Tánya. – Vendég az, aki egy-két napra jön! De aki már egy hónapja itt él, és még elégedetlen is, az nem vendég, az élősködő!
Ekkor a szobából lépések hallatszottak, és megjelent Vityka, Lenka férje. Komor, borostás, gyűrött pólóban.
– Ó, megjött Szerjóga – mondta. – Talán te meg tudnád magyarázni a feleségednek, hogy rokonokat nem így szokás kirúgni!
– Rokonokat valóban nem – vágott vissza Tánya. – De élősködőket annál inkább!
– Mi nem vagyunk élősködők! – sértődött meg Vityka. – Csak ideiglenesen vagyunk itt…
– Ideiglenesen az egy hét, maximum kettő! – vágta rá Tánya. – Ti meg már egy hónapja beástátok magatokat! És még mindig nem látszik a vége!
– Majd találok én munkát, találok! – kezdett felforrni Vitya. – Most nehéz a munkaerőpiac…
– Nehéz, mi? – vágott vissza gúnyosan Tánya. – Főleg, ha egész nap a kanapén fekszel és a neten lógsz!
– Én küldözgetem az önéletrajzokat! Interjúkra is járok!
– Aha, tegnap is mentél állásinterjúra a boltba! És mi lett? Azt mondták, holnap jöhetsz dolgozni! De te visszautasítottad! Miért? Mert kicsi a fizetés!
– De hát tényleg kicsi! – próbálta magát védeni Vitya. – Ilyen fizetésből lakást se tudnék bérelni!
– És nekem mi közöm a te lakásproblémáidhoz?! – robbant fel Tánya. – Nem kötelességem eltartani titeket, amíg ti méltó szállást nem találtok magatoknak!
Szerjóga ült, és egyre jobban érezte, hogy ez rosszul végződik. Vitya persze gyenge fickó volt – lusta és panaszkodós. De Lenka meg a kisfiuk? Ők mit tehetnek erről? Hová menjenek?
– Figyeljetek – szólalt meg végül –, talán meg tudunk egyezni valahogy? Mondjuk határidőt szabunk…
– Miféle határidőt?! – nem nyugodott Tánya. – Már százszor adtam határidőt! „A hónap végéig találjatok lakást”, „elsejéig döntsetek el valamit”… És mi lett? Ugyanott tartunk!
– Adj még egy hetet – kérte Szerjóga. – Talán addigra kitalálnak valamit…
– Egy hetet?! – szinte felugrott Tánya. – Fél éve csak ezeket az „egy heteket” hallgatom! Elég volt! Vagy ma elviszik a bőröndjeiket, vagy holnap beadom a válópert és mindenkit kiteszek!
Ez most mellbevágta. Válás? Szerjóga sosem gondolta volna, hogy idáig fajulhat. A felesége persze határozott asszony, de hogy a rokonok miatt válni akarjon…
– Tánya, ugyan már… – mondta zavarodottan. – Mi köze ennek a váláshoz?
– Nagyon is köze van! – már szinte kiabált. – Én hozzád mentem férjhez, nem a húgodhoz, a férjéhez meg a gyerekéhez! Ha velük akarsz élni, élj! Csak nélkülem!
Lenka még hangosabban zokogott:
– Mit művelsz, Tatjana? Egy családot teszel tönkre – miért?
– Én teszem tönkre a családot?! – tajtékzott Tánya. – Ti tettétek tönkre! Megjöttetek, mint a sáskahad, mindent felfaltatok, mindent elfoglaltatok, és most még engem hibáztattok!
Vitya felállt a kanapéról:
– Na jó, elég volt! Gyere, Lenka, pakoljunk. Nem fogunk itt megalázkodni!
– Hová mennénk? – sírt Lenka. – Hová menjünk a gyerekkel?
– Valahová! Először egy szállodába, aztán majd meglátjuk!
– Milyen pénzből szállodába? – kérdezte kétségbeesve Lenka.
– Találunk pénzt! – mordult vissza Vitya.
Szerjóga nézte ezt a jelenetet, és rájött – dönteni kell. Gyorsan, mielőtt végképp elszabadul a pokol.
– Elég! – felállt. – Most mindenki hallgasson el! Beszéljünk értelmesen, ember módra, kiabálás nélkül!
Mindenki elcsendesedett, és ránéztek.
– Tánya – fordult a feleségéhez –, igazad van, hogy elfáradtál. Egy hónapig idegeneket tűrni a saját házban – az sok.
Lenka – fordult a húgához –, neked is igazad van, hogy nincs hová mennetek.
Vitya, te meg… – pillantott a sógorára –, te nem vagy igazadban, hogy visszautasítod a munkát, amit felajánlanak.
– Én nem utasítom vissza! – tiltakozott Vitya.
– Dehogynem! Tányának igaza van – tegnap is felvettek volna, te meg nemet mondtál. Tudom, nem nagy fizetés, de jobb a kevés, mint a semmi.
Vitya hallgatott.
— Tudod mit — folytatta Szerjóga — mindenkinek három napot adok. Három nap alatt Vitya elmegy bármilyen munkára, amit talál. Bármire! Legyen az utcai takarító vagy rakodómeló. Lenka is keressen munkát — részmunkaidő is jó, ha a gyerekkel vagytok. Ezek alatt a három nap alatt találjatok ideiglenes lakást — béreljetek egy szobát, kérjetek sarokhelyet ismerősöknél…
— És ha nem találunk? — kérdezte halkan Lenka.
— Meg fogjátok találni — mondta keményen Szerjóga. — Mert a másik lehetőség: csomagok az udvaron és egy széthullott család. Nekem ez nem kell.
Tánya meglepve nézett a férjére. Látszott, nem számított ilyen határozottságra tőle.
— És még valami — tette hozzá Szerjóga. — Ha megtudom, hogy valaki húzza az időt vagy szabotál — én rúgom ki őket. Beszélgetés nélkül.
Csend lett. Mindenki emésztgette, amit hallott.
— Megállapodtunk? — kérdezte Szerjóga.
Vitya bólintott először. Aztán Lenka. Tánya hallgatott.
— Tán? — nézett a feleségére Szerjóga.
— Három nap — mondta ő. — És nem egy nap többet.
— Rendben — bólintott Szerjóga. — Akkor vigyétek vissza a bőröndöket, és kezdjetek el dolgozni.
