— Na, Iruska, te is megérted, hogy ekkora pénz egy kézben egyszerűen nem ésszerű — húzta el a szót Okszana, miközben olyan erővel tekerte a villájára a salátalevelet, mintha személyesen akarná megfojtani. — Épp kinéztem egy helyiséget egy szépségstúdiónak az első soron. Kétmillió a nagynénéd lakásából nagyon jól jönne. Hiszen rokonok vagyunk!
Kortyoltam egyet a kihűlt teából, és a sógornőmre néztem. Okszana harminchárom éves volt, „beauty-befektetőnek” nevezte magát, bár valójában otthon körmöket reszelt, és állandóan szponzort keresett a „hihetetlen potenciáljához”.
Az én konyhámban ültünk. Pontosabban az én, házasság előtti lakásom konyhájában, amit a férjem családja elegánsan szeretett elfelejteni. Az asztalfőn ott ült a törvényes férjem, Pavel. Szaniteráru-értékesítési menedzserként valamiért üzleti cápának képzelte magát. Ma bordó zakó volt rajta, és olyan arckifejezés, mint aki épp most vásárolta meg a Gazprom többségi részvénycsomagját.
— Ira, a lány okosan beszél — szólalt meg súlyosan az anyósa, Raisza Szergejevna. Megtörölte a száját a szalvétával olyan méltósággal, mintha még mindig a húsüzem raktárát irányítaná, ahol eldöntötte, ki kap szalámit, és ki csontot. — Anyaként mondom: a családnak össze kell tartania. Zina néni, nyugodjon békében, jó lakást hagyott, metró közelében. Eladjuk, Okszanának üzletet nyitunk, Pavliknak pedig ideje lecserélni az autót. Nem illik egy vezetőnek régi koreai kocsival járni. Nem elegáns.
Az após, Nyikolaj Petrovics, aki a szélén ült, gyorsan lenyelt egy darab sonkát, és a tányérjába mormolta:
— Ne fújjátok fel, még meghallják a szomszédok…
A férjemre néztem. Pavel leereszkedően mosolygott, és egy olcsó borospohár talpát pörgette, amit „magánpincékből származó gyűjtői bornak” nevezett.
— Érted, drágám — kezdte bársonyos baritonon, hátradőlve. — A modern gazdaságban az eszközöknek dolgozniuk kell. Nem lehet csak úgy ülni az ingatlanon. Diverzifikálni kell a portfóliót. Hajlandó vagyok magamra vállalni az alapok kezelését. Befektetjük, passzív jövedelmet hozunk létre…
Letettem a csészét a csészealjra. A porcelán csattanása megremegtette Okszanát.
— Pasa, a diverzifikálás az volt, mint tavaly, amikor lejárt szavatosságú masszázsülés-huzatokat vettél, mert „ez aranybánya”, aztán fél évig alig tudtuk eladni az Avitón majdnem ingyen? — kérdeztem lágyan.
Pavel összerezzent. A kezében megremegett a pohár, és egy vörös csepp a hófehér zakójára hullott. Kapkodva törölni kezdte, csak még jobban elkenve. Úgy nézett ki, mint egy felfújható víziparkos liba, amelyik hirtelen szögre futott.
— Ez piaci elemzés volt! — sipította.
— Elemzés — bólintottam. — Raisza Szergejevna, olyan ügyesen rendelkezett a nagynéni lakásáról, hogy csak csodálni tudom. Egy apróság: a törvény szerint, mégpedig az Orosz Föderáció családi törvénykönyvének 36. cikke alapján, az a vagyon, amit az egyik házastárs örökléssel vagy ajándékként kap, az ő személyes tulajdona. Nem osztható váláskor, és nem közös vagyon.
Csend telepedett az asztalra. Csak Nyikolaj Petrovics mordult elégedetten — szerette, ha minden törvényes, főleg ha nem kell döntenie.
— Ira! Mit beszélsz! Miféle válás? — csapta össze a kezét az anyós, arca vörös lett. — Mi köze ennek a törvényekhez? Család vagyunk! Minden közös! Pavlik a fizetését hazahozza, eltart téged, miközben te csak a papírjaidat tologatod!
Főkönyvelőként dolgozom. A fizetésem háromszorosa Pavelének, de Raisza Szergejevna világában én szegény árva voltam, akit a nemes családjuk befogadott. Soha nem vitatkoztam. Szórakoztató volt nézni, ahogy a férjem az én bónuszaimból vesz drága órákat, miközben „sikeres üzletekről” mesél az anyjának.
— Pontosan! — szólt közbe Okszana. — Az üzleti tervem ég! Franchise, skálázás! Te nem érted a pénzáramlást! Már sorban állnak a VIP-ügyfelek!
— Okszana, a pénzáramlás nagyszerű — néztem rá kedvesen. — De hogy akarod a franchise-t bejegyezni, ha még egyéni vállalkozásod sincs, és a bankszámláidat végrehajtók zárolták a közüzemi tartozások miatt?
Okszana élesen kifújta a levegőt. A keze meglökte a sótartót. A só fehér vízesésként zúdult a heringes salátába. Dermedten állt, mint egy szöveget elfelejtett színésznő.
— Ez… átmeneti nehézség! — nyögte ki. — Banki hiba!
— Persze — bólintottam. — A bankok mindig pont a villanyszámláddal tévednek.
Pavel végül úgy döntött, hogy „férfiként” lép közbe. Felült, ököllel csapott az asztalra.
— Elég! — üvöltötte. — Én vagyok a családfő! Ira, eladjuk a lakást. A pénz az én számlámra megy, biztonságban lesz. Én adok a húgomnak. Pont.
Okszana győztesen mosolygott. Az anyós büszkén kihúzta magát. Az após behúzta a nyakát.
A sógornőm elkezdett beszélni az örökségem felosztásáról. Ránéztem a férjemre, és azt mondtam:
— Csak egy feltétellel.
Pavel lenézően felhorkant.
— Hallgatlak, szerelmem.
— Eladjuk Zina néni lakását, és Okszanának adjuk a pénzt pontosan azon a napon — mondtam halkan —, amikor te, Pasa, most azonnal, anyád előtt előveszed a három hitelkártyádat. Azokat, amelyekkel „reprezentációs költségeket” fizettél, és ezt a bordó zakót vetted. És együtt kiszámoljuk, mennyi százezer ment el az én fizetésemből az elmúlt évben a minimum törlesztésekre… hogy a behajtók ne találjanak meg.
Pavel arca felvette a tönkrement zakóhajtókája színét.
— És még valami — folytattam, esélyt sem adva nekik magukhoz térni. — Raisza Szergejevna, ha nálunk minden közös, akkor írjuk át holnap a nyaralójukat az én nevemre. Mert így nem ésszerű — maga ott csak retket ültet, én viszont akár egy üdülőbázist is nyithatnék. Hiszen rokonok vagyunk. Mint a fia felesége mondom.
Nyikolaj Petrovics hirtelen hangosan, érzéssel csuklott egyet, és suttogta:
— Na, ezt jól túlfújtuk…
Raisza Szergejevna kapkodta a levegőt. Okszana diadalmas mosolya valahová a dekoltázsa irányába csúszott. Pavel csak ült, a rózsaszín foltot bámulva, és apró verejtékcseppek jelentek meg a „tökéletes topmenedzser” homlokán.
— Te… te hogy beszélsz a férjeddel? — préselte ki végül az anyós. — El fog hagyni! Semmid nem marad!
— Az én lakásomból? — kérdeztem őszinte csodálkozással. — Az én pénzemmel? Raisza Szergejevna, ha Pasa elmegy, az egyetlen dolog, ami marad nekem, az az lesz, hogy végre normális sajtot vehetek, nem azt, ami akciós, mert az „alfa-hímnek” benzint kell fizetni.
Felálltam az asztaltól, összeszedtem az üres tányérokat, és a mosogatóhoz vittem.
— A tea kihűlt — mondtam nyugodtan a vállam fölött. — Ha valaki kér még, a vízforraló a tűzhelyen van. Ami pedig az örökséget illeti — a kérdés lezárva. A lakást ki fogom adni. A pénz az én személyes megtakarítási számlámra megy.
Az este meglepően gyorsan véget ért. Okszanának sürgősen szempillát kellett építenie valakinek, Raisza Szergejevna a vérnyomására hivatkozott, Pavel pedig az este hátralévő részében szó nélkül szerelte a fürdőszobai csapot, amely már fél éve csöpögött.
Az ablakon át néztem az esti Moszkvát, és mosolyogtam. Okos és független nőnek lenni Oroszországban nem azt jelenti, hogy botrányt csinálsz. Azt jelenti, hogy pontosan ismered a családjogi törvényeket, és időben előveszed a számológépet.
