Marina az ajtóban állt, és ugyanazzal a barátságos arckifejezéssel fogadta a szüleit, mint mindig. Csakhogy az élénk monokli a szeme alatt elárulta azt, amiről annyira nem akart beszélni.
– Anya, minden rendben van, ne törődj vele – hadarta gyorsan, amikor észrevette anyja fürkésző tekintetét.
Jelena Igorjevna mélyet sóhajtott.
– A te dolgod, lányom. Neked kell vele együtt élni…
Az apja viszont egyáltalán nem köszönt a vejének. Némán az ablakhoz lépett, és a semmibe bámult, mintha nem is hallaná, amit a lánya motyog a szekrényről meg a sötétről:
– Csak… tegnap este mentem valahová, és véletlenül bevertem. Ugyan már, anya, minden rendben van köztünk Egorral!
Rendben? Marina nagyon is jól emlékezett, mi történt tegnap. Egor, aki amúgy is örökké feszült volt, ezúttal nemcsak kiabált vele. Amikor meg merte jegyezni, hogy elege van ebből az egészből, Egor megragadta a köntöse gallérját – úgy, hogy az reccsent az öltéseknél.
– Mit képzelsz, te ringyó, már nem emlékszel, kinek köszönheted, hogy élsz és gondtalanul tengetheted a napjaidat?! – ordította, miközben rázta. – Elfelejtetted, hányszor hoztalak haza a kocsmákból, mikor megint ahhoz a Denishez szöktél?! Elfelejtetted, ki volt az, aki hülye fejjel szeretett téged?! A tenyeremen hordoztalak, te hálátlan!
Aztán – egy éles ütés. Férfikéz sújtotta, teljes erőből. Csillagok jelentek meg a szeme előtt, majd jött a fájdalom… És Egor, aki tovább üvöltözött, trágár szavakat ordítva.
– Aha, értem, lányom… a szekrény… meg a sötét – motyogta az anya, jól tudva, mi történt valójában.
És bűntudatot érzett. Hiszen ő volt az, aki rákényszerítette Marinát, hogy Egorhoz menjen feleségül! Ő űzte el Denist a lánya mellől, mert úgy gondolta, rossz hatással van rá.
– A szekrényednek, lányom, úgy tűnik, öklei is vannak – mondta Jelena Igorjevna jelentőségteljesen, a vejére pillantva.
Ivan Mihajlovics továbbra sem fordult el az ablaktól. Kiment a balkonra cigarettázni. A feleségével ellentétben ő soha nem kedvelte Egort. Mindig is valahogy… nyálasnak, alattomosnak tartotta. Önimádónak és mézesmázosnak. Igen, gazdag családból jött, volt lakása, autója, kapcsolatai, kilátásai. De belül… valami romlottság lakozott benne.
És most ez a romlottság a felszínre tört – a lányuk szeme alatti monokli képében.
Ivan Mihajlovics akár megragadhatta volna a vejét, és szívből behúzhatott volna neki egyet. De abból csak botrány lett volna. És ő ezt nem akarta. Alig bírta visszafogni magát… Ezért is ment ki a balkonra.
Tudta, hogy másképp fogja ezt elintézni. És már azt is tudta, hogyan.
Sokáig beszélt azon a balkonon telefonon…
Közben Marina kávéval kínálta az anyját, és semmiségekről cseverésztek. Fél óra múlva a szülők elmentek.
Egor, aki szemrehányásra és botrányra számított, végre megkönnyebbült. Lehuppant a kanapéra, kinyitott egy sört, és még el is vigyorodott. Az ő fejében a szülők hallgatása beleegyezést jelentett. Úgy gondolta: család az család, a monokli meg csak az élet része. Senki sem próbálja őt irányítani. Helyes!
– Látod, Marinka, mondtam én, hogy minden elsimul! – mondta elégedetten. – Normális szüleid vannak, van eszük. Nem úgy, mint neked… Tegnap is rám támadtál mindenféle váddal! Na és, kicsit elmentem szórakozni, ittam is – hát mi van abban?
Kortyolt a söréből, majd chips után nyúlt.
De az öröme nem tartott sokáig.
Alig telt el fél óra, amikor valaki kopogott az ajtón. Nem csengetett – kopogott. Erőteljesen és határozottan. Ez a magabiztos, feszes kopogás arra késztette Egort, hogy letegye a sörösdobozt, és megfeszüljön.
Az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyíláson… és elsápadt.
Az ajtó előtt Denis állt. Az ellenfele. Marina volt párja. Az, aki annak idején majdnem feleségül vette, de elszalasztotta őt. Jóvágású, magas, magabiztos férfi. Drága kabátban, azzal az arckifejezéssel, amitől a nők sóhajtoznak, a férfiak meg ökölbe szorítják a kezüket.
– Mit akarsz? – mordult rá Egor, csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy jelezze az ingerültségét, de be ne engedje.
– Állj odébb – mondta nyugodtan Denis, majd egyszerűen félrelökte Egort a vállával.
Egor úgy hátrált meg, mint egy rongybaba.
Marina felkelt a kanapéról, szeme tágra nyílt.
– Denis…
– Gyerünk, pakolj – vágta rá tömören Denis. – Ha akarod, hozzám jössz, ha akarod, a szüleidhez. De mit kezdesz ezzel a csőddel?
– Kit nevezel csődnek, te senkiházi?! – robbant fel Egor, de mozdulatlanul maradt a sarokban, mintha odaragasztották volna.
Megvoltak a maga okai, hogy tartson Denistől.
– Téged nevezlek annak, Egorka. Téged – mosolygott nyugodtan Denis. – Nem akartam beleszólni, távol tartottam magam az életetektől. De amikor Marina apja – egyébként egy rendes ember – felhívott, és azt mondta, hogy megütötted a lányát… hát akkor egyszerűen elvettem a klubodat.
– Mi… mit beszélsz te?! – nyögte ki rekedten Egor.
– Hát, nem szó szerint vettem el – Denis újra elmosolyodott. – Csak hát az a helyiség, ahol a klubod működik, az egy barátom tulajdona. Egy nagyon jó barátomé. Szóval: nem hosszabbítják meg a bérleti szerződésedet. Érted? Az erről szóló értesítés már meg is érkezett az irodádba.
Egor összerogyott, mintha kivágták volna alóla a lábait.
– Ráadásul újraszámoltuk a fél éve felgyülemlett bérleti hátralékot. Emlékszel, megmondtuk: ha nyereségessé válik a klub, a bérleti díj is emelkedhet. Nos, ez már fél éve megtörtént. Az értesítés ott lapul a fiókodban – csak te nem olvastad el. Mi meg Misével hallgattunk, vártuk, míg szépen megnő a tartozás. Plusz késedelmi kamat, meg egyéb díjak… Érted, amit mondok? Most már hivatalosan is tartozásod van. Nagy és kellemetlen. El is mondjam a pontos összeget?
Denis Egorhoz hajolt:
– És tudom, hogy egy filléred sincs arra, hogy ezt a tartozást rendezd. Kevesebbet kellett volna vedelni azokkal a kis ringyóiddal.
Egor lerogyott a fotelbe, mint egy kifacsart citrom.
– Ez… ez csapda! – motyogta, tágra nyílt szemekkel. – Te… te magad csempészted be azokat a papírokat!
– Azt gondolsz, amit akarsz – vont vállat Denis. – Akár be is perelhetsz. Csak hát a jogászod, ha jól tudom, már felmondott. Vagy te rúgtad ki? És akkor most ki fog megvédeni? Az orrpiercinges csaposod?
Egor mondani akart valamit, de csak a száját nyitotta ki.
– Marina, gyere. Nem kell hoznod semmit. Mindenre, amire szükséged van, meglesz. Ami meg itt van… nem méltó hozzád. Piacokról szedett vacak rongyok.
– Denis, várj – hebegte Marina zavartan. – Ez az egész olyan… hirtelen. Nem értem…
– Az a hirtelen, amikor arcon vágnak, te meg még igazolod is, aki megütött. Minden más túl lassú.
Denis kinyújtotta felé a kezét, és Marina elfogadta.
– Teljesen begolyóztatok?! – ordított Egor. – Ez az én házam! Az én feleségem!
– Feleség? – ismételte meg Denis. – Szóval te vagy az a férj, aki megüti a nőt, aztán elbújik egy sörösdoboz és a tévé mögé? Te még csak nem is férfi vagy, Egor. Te csak egy pukkanás vagy. Hangos, röpke… és teljesen üres. Még csak azt sem vagy képes megtenni, hogy behúzz egyet.
– De én… én… – hebegte Egor.
– Mit te? Mit? – hunyorgott Denis. – Talán bíróságra mész? Elmeséled a monoklit, amit a „szekrény” okozott? Vagy a klubod bukásáról, mert ahelyett, hogy dolgoztál volna, inkább ittál, bízva apuci kapcsolataiban?
Marina Denis után indult, hátra sem nézett. Csak az ajtónál állt meg egy pillanatra:
– Bocsáss meg, Egor. És isten veled.
– Menj a fenébe! – ordította Egor. – Ja… persze, már mész is…
És elmentek.
Két nap telt el. Egor egyedül ült az üres lakásban. A klub zárva. Az asztalon a bérleti szerződés megszüntetéséről szóló papírok, mellette az értesítés az adósságokról.
Kiderült, hogy Denis nem csak egy „ex”, hanem olyan ex, akinek van gerince – és lehetőségei. Csak várt, míg eljön a pillanat. És akkor ütött. Keményen, végzetesen, célzottan.
Ezalatt Marina szüleinek házában csend honolt. Az anya a konyhában főzött valamit, az apa újságot olvasott.
Ekkor Marina belépett a szobába.
– Sziasztok – mondta.
– Hol voltál, lányom? Egor keresett? – kérdezte komolyan az apja.
– Én… Denisnél voltam.
– Tehát elmentél Egortól?
– Igen. Elmentem.
Az anya a kezéhez kapott, az apa csak bólintott:
– Helyes! Helyes, lányom. És tudod – tette hozzá mosolyogva –, ha az a fickó még egyszer a közeledbe jön, én tutira beverem a képét.
– Apa… te hívtad fel Denist? – kérdezte Marina.
– Persze, hogy én. Ki más? – kacsintott az apa. – Normális srác. És üzletember – ellentétben azzal a másikkal.
– Na, végre! Jól tetted, hogy elhagytad azt az idiótát! – tette hozzá az anya. – Bocsáss meg nekem, Marinácska, hogy majdnem tönkretettem az életed. Hála istennek, hogy nem született gyereked attól az Egortól…
– Ej, asszony, te aztán tudsz beszélni! – nevetett fel az apa. – De a lényeg, hogy belátta: tévedett.
Eközben Denis a kapunál állt, nekidőlve fekete terepjárójának. Mosolygott… mosolygott, és tudta. Egészen biztos volt benne, hogy Marinát soha többé nem üti meg senki.
Hacsak nem a szerelem és kellemes meglepetések „ütik meg”…
De az már egy egészen más történet.
