Az egész falu erről súgott-búgott. Különösen azután, hogy az a kereskedő vadonatúj autót vett Julka szüleinek, mire ők visszavonták a rendőrségi feljelentést.
Az ügyet eltussolták. Julka apja az új kocsijával furikázott a faluban, az anyja félrenézett, amikor a lányáról kérdezték, maga a lány pedig abbahagyta az iskolába járást.
Később engedték neki, hogy letedd a vizsgáit a kilencedik osztályért, és megkapta az iskolai bizonyítványát.
Azt a napot Julka úgy döntött, örökre törli az emlékezetéből. Megtörtént, és elmúlt. És azt a másik napot is.
A világon mindennél jobban el akart menni a szülői házból, ezért gyorsan férjhez ment – az elsőhöz, aki hívta.
Anatolij szomszéd hívta. Tizenöt évvel volt idősebb nála, és nemrég tért vissza a börtönből.
Julka nem félt tőle, de nem is szerette. Komor ember volt, sokat ivott, és folyamatosan azt kérte, hogy szüljön neki egy örököst.
Kora reggel Anatolij felébredt, elment horgászni, és ebédre szálkás kárászokat hozott.
Julka megforgatta őket lisztben, és forró olajban kisütötte, úgy, hogy a apró szálkák megpuhuljanak. Ha a hal kicsi volt, szinte egészben meg lehetett enni őket.
Aztán Anatolij belefulladt a vízbe.
A holttestét a nádban találták meg.
Julka megkönnyebbülést érzett, bár sajnálta a férjét.
Egyedül azonban egyszerűbbnek bizonyult. Most már saját háza volt, saját élete.
Igaz, a szomszéd házban laktak a szülei.
És folyamatosan próbáltak parancsolgatni neki.
Az apja egyszer egyenesen ezt javasolta:
– Gyere vissza haza, ide meg Jegort költöztetjük a feleségével.
A testvére két éve nősült meg – egy szomszéd falu hozta a feleségét.
A nő mindjárt szül, és a családban mindenki úgy gondolta, hogy az újdonsült házaspárnak átadni a házat Julka kötelessége.
De ő nem akart visszatérni abba a házba, amelyet gyűlölt.
Azokhoz az emberekhez, akiket sosem tudott megbocsátani.
– Önző! – kiabálta a kerítésen át az anyja.
Azon a napon véletlenül találkoztak.
Julia a boltból tartott hazafelé, liszttel és cukorral megrakott szatyrokkal.
Mint sokan mások a faluban, a farmon dolgozott, a teheneket gondozta. Fizetésnapon pedig mindig bevásárolt télire.
A boltba általában többször is el kellett mennie – egyszerre nem tudott mindent hazacipelni.
– Segítek, elviszlek kocsival – ajánlkozott az apja.
De Julka egyszer sem ült be abba az átkozott autóba.
És nem is akarta.
Amikor meghallotta, hogy hátulról autó közeledik, azt hitte, megint az apja az.
Ám a volán mögött Dmitrij ült.
Mitka.
A volt osztálytársa, akit már vagy három éve nem látott.
– Szállj be, elviszlek – mondta a férfi.
Julka rázta a fejét.
Ekkor Mitka leállította a motort, k szállt a kocsiból, elvette tőle az egyik nehéz szatyrot, és némán mellé szegődött.
Mitka tekintetében nem a régi osztálytárs jóindulata csillant meg, hanem valami olyan sötét, nehéz makacsság, amitől Julka hátán felállt a szőr. Ugyanaz a dac feszült a vállában, mint régen, de most kiegészült egy olyan felnőtt magabiztossággal, ami ellenállást nem tűrt.
– Mondom, hogy szállj be, Julka – ismételte meg halkan, szinte parancsolóan, és mielőtt a lány tiltakozhatott volna, a csomagtartó felé indult a lisztes zsákkal.
A falu utcáján ekkor csikordult meg a hírhedt, fekete terepjáró gumija. Julka apja fékezett le mellettük hirtelen, olyan lendülettel, hogy a por felhőként lepte el a kopott aszfaltot. Az ajtó azonnal kivágódott, és az apa vöröslő arcú, dühös alakja lépett ki belőle.
– Te mit keresel itt, kölyök? – ugrott rá Mitkára az öreg, miközben a hangja megremegett a keserűségtől és a birtoklási vágytól. – Hagyja ezt a lányt, Mitka! Nem a te dolgod, hogy a család ügyeibe beavatkozz. Julka, azonnal szállj be hozzám! A fivéred és a menye már várnak otthon, ideje, hogy a helyére kerüljön minden.
Julka érezte, hogy a gyomra összemosódik a félelemmel és a régi, elfojtott gyűlölettel. Az apja szemeiben nem a törődést látta, hanem azt a hideg számítást, ami tizenéves kora óta rabszolgaságban tartotta. De még mielőtt kinyithatta volna a szárat, hogy elhárítsa a fenyegetést, Mitka határozott lépéssel az apa elé állt.
– A teidődből már rég kifutottál, öregem – mondta Mitka olyan nyugodt, jéghideg hangon, ami még a falu utcáján is ritkaságszámba ment. – Julka nem megy sehova a te autódba. És különösen nem oda, ahová csak azért kellene visszatérnie, hogy másoknak hordja a vizet.
Az apa arcán az erek megduzzadtak. Olyan indulat torzította el a vonásait, amitől Julka azonnal visszalépett egy lépést, hisz túl jól ismerte ezt a dühöt; ez volt az a harag, ami annak idején a lelkét is szétzúzta, és amit a falu pénzzel próbált elhallgattatni. Az öreg már nyújtotta a kezét, hogy megragadja a lány csuklóját, amikor Mitka hirtelen kinyitotta a kesztyűtartót a kocsijában, és egy kopott, sárga borítékot csúsztatott az első ülésre, miközben hangosan megszólalt:
– Kereshetsz te engem, öreg, de mielőtt újra rángatni kezdenéd, talán érdemes lenne megkérdezned a saját fiadat, Jegort, hogy mit keresett tegnap éjjel a régi, elhagyott téglagyárnál. És hogy kinek a nevére íratta át a közös földeket a hátad mögött, miközben te azt hitted, te irányítasz mindent.
Az apa mozdulata a levegőben fagyott meg. A színe hirtelen elhamvadt, és a magabiztos, fenyegető tartása egy pillanat alatt összetört, mint a rohadt fa. Úgy nézett Mitkára, mintha egy kísértetet látna, és a szájából csak egy rekedt, alig hallható suttogás jött ki:
– Honnan… honnan tudod te ezt?
Julka döbbenten nézett a férfira, majd az apjára. A feje zúgott. Eddig azt hitte, hogy Anatolij halála és a szülei önzése volt a legsötétebb titok ebben a nyomorult faluban, de most, a porban állva, egy olyan háló rajzolódott ki a szeme előtt, amelynek a szálai sokkal mélyebbre nyúltak, mint azt valaha is gondolta volna.
– Nem innen tudom – felelte Mitka, miközben határozottan beültette a megzegett Julkát a jobb első ülésre, majd becsapta az ajtaját. – Hanem abból a naplóból, amit Anatolij hagyott hátra a párnája alatt a halála előtti éjszakán. És amiben nemcsak a te neved szerepel, öregem, hanem minden egyes rubel, amit a csendért kaptatok.
A falu főutcáján csend lett. Olyan nehéz, fojtogató csend, amit csak a távoli tehenek kolompja zavart meg. Mitka beült a volán mögé, a motor mélyen felmorgott, de mielőtt sebességbe tette volna a kocsit, az apa sápadtan, remegő kézzel átnyúlt az ablakon, és elkapta a visszapillantó tükröt.
– Várj, Mitka… ne menj el! – lihegte az öreg, miközben a hangja könyörgésbe váltott. – Mondd meg, mit akarsz cserébe? Minden pénzt odaadok, csak ne vidd oda a rendőrségre azt a füzetet!
Mitka ránézett az öregre, a szemeiben nem volt se gyűlölet, se bosszúvágy – csak egy olyan hideg bizonyosság, ami jobban rémítette a falut, mint a vihar.
– Nem pénz kell nekem, öreg – mondta halkan, és rálépett a gázpedálra. – Hanem az igazság. Mindenki számára.
Az autó megindult előre, a kerék porfelhőt vert fel a gázló felé, míg az apa ott maradt az út szélén, tehetetlenül, összetörve. Julka a visszapillantóban nézte a távolodó alakot, miközben a torkában dobogott a szív. Hirtelen odafordult Mitkához, a hangja reszketett, de benne volt az egész addigi élete minden dacos ereje:
– Mitka… mi volt még abban a füzetben? Azt írta le ott… hogy mi történt velem kilencedikben?
– Mitka… mi volt még abban a füzetben? Azt írta le ott… hogy mi történt velem kilencedikben? – Julka hangja elakadt, a levegő megfagyott kettejük között.
Mitka nem válaszolt azonnal. Két kézzel markolta a kormányt, a bütykei kifehéredtek, míg az autó egyre mélyebbre kanyarodott az elhagyott tsz-táblák között.
– Nemcsak azt, Julka – felelte végül rekedten, szinte suttogva. – Anatolij nem volt szent, tudod jól. De az utolsó heteiben tisztábban látott, mint bárki ebben a fertőzött faluban. Azt írta le… hogy az a kereskedő nem magától jött. És nem is egyedül találta meg azt a raktárat.
Julka szeme kerekedett. A torkában lévő dobogás fülsértővé vált.
– Hát… ki?
– A bátyád, Jegor – vágta rá Mitka ridegen, de a hangjában ott bujkált a fájdalom. – Ő adta ki neked a címet, ő terelt oda pénzért, mert a drága apádnak akkor vette az első teherautóját. Az egész egy megrendezett üzlet volt. Anatolij pedig azért vette el tőled a pénzt, mert zsarolta őket. Egészen addig, amíg meg nem értette, hogy téged tettek fel a sakktáblára áldozatnak. Azért fuldoklott a sekély vízben, Julka, mert megpróbált beszélni. Segíteni akart neked, mielőtt elvitték volna a földeket is.
A kocsi megállt a régi téglagyár rozsdás kapuja előtt. Julka nem sírt. Nem volt benne könny. Olyan volt, mintha valaki egy hideg zuhannyal mosta volna le róla az elmúlt tíz év minden hazugságát, bűntudatát és félreértését. A gyűlölet, amit a szülei iránt érzett, hirtelen valami sokkal félelmetesebbé változott: jeges, kiszámíthatatlan tisztánlátássá.
Mire visszatértek a falu végén álló házhoz, a nap már vörös izzásban ült a háztetők mögött. Az udvaron ott állt az apa, a fivére, Jegor, és a terhes felesége. Az öreg arcán páni félelem tükröződött, Jegor pedig idegesen gyújtott rá egy cigarettára.
– Visszajöttél! – kiáltott fel az apa, miközben eléjük lépett, de a hangjából hiányzott a korábbi parancsoló él. – Julka, hallgasd meg Jegort… Elintézzük a papírokat, a ház a tiéd lesz, csak add oda azt a nyomorult füzetet Mitkának, vagy égesd el! Egy család vagyunk, nem árulhatod el a saját véredet!
Julka kiszállt az autóból. Nem nézett a fivérére, sem az apjára. Egyenesen a ház ajtajához lépett, kinyitotta, és belépett a nyirkos, ismerős szobába, amely annyi éven át volt a börtöne. A földön még ott álltak Anatolij régi, kopott horgászbotjai.
A hátuk mögül berontott Jegor, a szemeiben vak dühvel:
– Te hülye liba! Azt hiszed, nyerhetsz ellenünk? A falu a mi oldalunkon áll! Mindenki tudta, hogy ki vagy, már a kezdetektől!
Ekkor Julka megfordult. A kezében nem füzet volt, hanem a telefonja, a képernyőjén pedig egy aktív hívás zöld sávja világított. A vonal túlságosan is tisztán közvetítette a körzeti megbízott és a járási ügyészség hivatalos hangját.
– Nem a falu oldala számít már, Jegor – mondta Julka olyan halk, de acélos hangon, hogy a fivére léptei megtorpantak a küszöbön. – Hanem az, hogy a tegnap éjjel feltöltött másolatot már megkapta mindenki, aki kérte.
Az udvaron csend lett. Olyan halálos csend, amelyben a feleség kezéből kiesett a táska, az apa pedig térdre rogyott a porban.
Julka kilépett a küszöbre, mélyen beszívta a fanyar, őszi levegőt, és először az életében nem hátrafelé nézett, hanem oda, ahol a horizont végtelenül kinyílt a falu határain túl. A múltat nem lehetett kitörölni, de mostantól a sorsuk nem az ő kezükben volt.
