Anyám igazat mond, amikor azt mondja, hogy lusta vagy. Szültél egy gyereket, és azt hiszed, királynő lettél?
Az a ti hivatásotok, hogy szüljetek, főzzetek, és teremtsetek otthoni meghittséget a férjnek, te meg még ezzel sem tudsz megbirkózni.
Hát miért vagy ilyen, mondd meg?
– Andrijka egész éjszaka sírt, hát nem hallottad? Meg egész nap le sem szállt a kezemről.
– Még egy gyerekkel sem bírsz el. Mondom, adj enni, mit bámulsz? – nem nyugodott le Vadim.
Oléna, alig fojtva vissza a könnyeit, arra kérte Vadimot, hogy vigyázzon a fiukra, amíg ő megsüti a krumplit.
– Mit? Már megint krumpli? Gúnyolódsz vagy mi? – kiabált Vadim, miközben a gyereket maga előtt kinyújtott kézzel tartotta. – Gúnyolódsz? Hát? Gúnyolódsz?
A kezébe adta a gyereket, felkapta a dzsekijét, és kiviharzott a lakásból, nagy erővel becsapva a bejárati ajtot.
Fél óra múlva csörgött az anyós.
– Hát hogy lehet ez, Oléna? Hogy hogy nem készítettél vacsorát a férjednek? Jegyezd meg, elsősorban a férjedet kell ngatnod! Az étel meg az ágy, ez a két alappillér, amelyben soha nem korlátozhatod a férjed! Jegyezd meg, ezen alapul a házasság – kezdte monoton módon oktatni az anyós.
– A gyerek egész éjszaka sírt, elfáradtam – mondta Oléna erőtlenül.
– Istenem, a gyerek sírt nála! Mintha te lennél az egyetlen királynő, mintha mi nem szültünk volna! Nekünk meg nem voltak mosógépeink, pelenkáink meg multicookereink…
Oléna letette a telefont az asztalra, karjába vette a megnyugodott kisbabát, mintha az megértette volna és sajnálta volna az anyját, Oléna pedig sírva fakadt.
Mintha valami rosszat sejtett volna, este feltárcsázott az édesanyja.
– Oléna, miért sírsz? – kérdezte hirtelen.
– Nem, anya, csak Andrijka nem hagyott aludni egész éjszaka – válaszolta Oléna.
– Ááá, értem. Szegény kicsi meg szegény te. Vadim segít neked? – kérdezte az anya.
– Hogyne, anya – Oléna igyekezett nem sírva fakadni, amint meghallotta a kedves hangot –, nálunk minden rendben, ti hogy vagytok ott?
Az édesanya gyorsan elmesélte a híreket, majd ismét faggatni kezdte Olénát.
– Kislányom, nem veszek ki szabadságot, hogy átjöjjek?
– Ugyan már, anya, nálam minden rendben.
Aztán az apa vette át a telefont, ő is sokáig faggatta Okszanát [megjegyzés: a forrásszövegben itt hirtelen Okszanának nevezi az apa, a kontextus szerint Olénáról van szó], hogy minden rendben van-e nála.
Miután beszélt a rokonaival, Oléna sírva fakadt.
Andrijka végül megnyugodott, Oléna csendesen letette a kiságyba, meghámozott pár szem krumplit, és megsütötte magának vacsorára.
A konyha ablaka hirtelen megremegett a kinti őszi szélrohamtól, de Oléna nem mozdult. A tűzhelyen csendesen sercegett a krumpli, ám a serpenyőből felszálló füst elhomályosította a látását – vagy inkább a könnyek, amelyeket végre szabadon engedett. Hirtelen éles, fémes csattanás hallódott a lépcsőházból: valaki erőszakosan, többször is megrántotta a bejárati ajtó kilincsét, mintha be akarná törni.
– Nyiss ki, te szerencsétlen! – ordított Vadim tompa, rekedt hangja a zár túl oldaláról, miközben a kulcs vadul csörömpölt a zártestben. – Azt hitted, megszabadulsz tőlem egy éjszakára? A kocsi kulcsát és a pénztárcámat elhagytam a lenti lépcsőn, vagy te vetted el, mi?!
Oléna szíve a torkában dobogott. Vadim szinte soha nem jött vissza ilyen hamar, ha elviharzott; ha pedig így tette, az azt jelentette, hogy valami felbosszantotta odalent, és a dühét most duplán rajta fogja levezetni. A kiságyban Andrijka megijedt a zajtól, és vékony, kétségbeesett sírásra fakadt. Oléna gyorsan letörölte a könnyeit, átrohant a szobába, és felkapta a gyereket a karjára, de mielőtt elérte volna az ajtót, a zár kattant, és Vadim betört a lakásba. Az arca torz volt a haragtól, a szeme vöröslött az alkoholtól és a hideg szélvisszaverődéstől, a kabátja zsebéből pedig egy ismeretlen, márkás női sál lógott ki, amit Oléna még életében nem látott.
– Nem vettem el semmit! – felelte Oléna remegő, de szokatlanul szilárd hangon, miközben hátrább lépett a gyereppel. – Menj ki, Vadim, kérlek, ne most… a gyerek alszik.
– Kuss! – Vadim egyetlen határozott mozdulattal félrelökte a konyhaasztal székét, amely nagy robajjal dőlt el a padlón. – Azt hiszed, nem tudom, mit csinálsz itt egész nap? A saját anyád is megmondta telefonon, hogy te mire vagy képes… Várj csak, kivel beszéltél most? Ki volt a vonalban, amikor beléptem?
Vadim hirtelen észrevette az asztalon hagyott telefont, amelynek a képernyője még mindig világított. A hívás nem szakadt meg: az édesanyja még a vonal másik végén volt, és a hangszóróból tisztán hallatszott az anyós vagy a saját anya döbbent, feszült susogása: „Oléna? Hallasz minket? Mi történik ott?”
Vadim arcán átfutott egy vad, gyanakvó grimasz. Felkapta a telefont, rámeredt a kijelzőre, majd hangosan felnevetett.
– Nézd ide! Az anyósom! Pont ő kell nekem! – Vadim odalépett a kihangosítóhoz. – Halló, mama! Tudja, mit csinál a drága lánya? Míg én éjjel-nappal dolgozom, ő itt jássza a martyr mártírt, és a hátam mögött a családot uszítja ellenem!
– Vadim, add vissza a telefont! – kiáltotta Oléna, és kétségbeesetten próbálta elérni a férjét, de Vadim durván ellökte. A lökés erejétől Oléna a falnak ütközött, a karjában síró gyerekkel szinte megroggyant a lába.
A telefonból azonnal felhangzott az anyós éles, parancsoló hangja, de most nem Olénát, hanem Vadimot feddte meg:
– Vadim, azonnal hagyd abba! Hogy mersz így beszélni a feleségeddel? Nem ezért neveltem én fel! Ha bajotok van, beszéljétek meg emberi módon, de ne merj kezet emelni rá!
Vadim megdermedt. A düh, ami eddig vezérelte, egy pillanatra átváltott valami mélyebb, sötétebb megvetésbe. Lassan lenézett a kezében tartott telefonra, majd a földön heverő női sálra, amit a kabátzsebéből rántott ki az előbb, amikor letette a kulcsát.
– Te meg ne pofázz bele, mama! – sziszegte Vadim a kagylóba. – A te lányod egy tehetetlen, haszontalan senki, aki még egy átkozott levest sem tud megfőzni tisztességesen! És ha már itt tartunk… kérdezd meg tőle, hogy ki az a férfi, akinek a névjegykártyáját tegnap találtam a táskájában, amikor a számlákat kerestem! Kérdezd meg, ki az a „Maxim”, aki félmillió rubelt utalt át a számlájára a múlt héten!
Oléna megdermedt. A szoba levegője egy szempillantás alatt elfogyott. Félmillió rubel? Maxim? Fogalma sem volt, miről beszél a férfi. Soha semmilyen pénzt nem kapott senkitől, és nem is ismert semmilyen Maximot – de a mondat olyan súllyal nehezedett a helyiségre, hogy még a kis Andrijka is elhallgatott a karjában, mintha érezné a közelgő katasztrófát.
– Milyen pénz? Milyen Maximról beszélsz, Vadim? – suttogta Oléna sápadtan, miközben a feje zúgott. – Esküszöm, nem tudom, miről beszélsz! Te megcsalsz engem, és most megpróbálod rám kenni a saját mocskodat?!
Vadim gúnyosan elmosolyodott, de a szemében furcsa, ideges fény csillogott. Kinyitotta a kabátját, és egy gyűrött papírlapot vágott Oléna arcába, amely a konyhaasztalra hullott.
– Tessék, nézd meg a saját szemeddel! Egy banki kivonat a te nevedre szóló számláról, amit tegnap hozott ki a postás, miközben én nem voltam otthon! És a címeden egy olyan ügyvéd neve szerepel, aki kizárólag a városi ügyészség korrupciós ügyeivel foglalkozik… Szóval te gyűjtesz ellenem, mi? Ki akarod forgatni a lakásból a családomat?
Oléna reszkető kézzel vette fel a papírt. A dokumentum valóban az ő nevére volt kiállítva, a lakcíme szerepelt rajta, de a számlaszám, a tranzakció dátuma és az összeg teljesen idegen volt számára – sőt, a papír alján lévő aláírás, bár hasonlított az övére, egyértelmű hamisítvány volt. Valaki szándékosan, professzionális módon építette fel ezt a csapdát. De ki? És miért?
Mielőtt bármit válaszolhatott volna, a telefonból megszólalt az édesanyja hangja, de már nem volt benne semmi kedvesség vagy gyengédség; hangja rideg volt, mint a jég:
– Oléna… igaz ez? Igaz, amit a férjed mond? Hogy pénzt fogadtál el idegen férfiaktól? Mert ha igen, akkor… akkor mi sem tudunk megvédeni téged a törvénytől.
Oléna a döbbenettől meg sem tudott szólalni. Érezte, hogy a föld kicsúszik a lába alól: nemcsak a férje fordult ellene, hanem a saját családja is egyetlen másodperc alatt elhitte róla a legszörnyűbb hazugságot.
Ebben a pillanatban a bejárati ajtó alatti résen át egy vastag, fehér boríték csúszott be a lakás padlójára.
Vadim lehajolt, felvette a borítékat, feltépte, és kivette belőle az egyetlen fényképet, ami benne volt. Amikor ránézett a képre, a színe teljesen elment, az arca haláláig elfehéredett, a keze pedig vad remegésbe kezdett. A fénykép egy olyan titkot ábrázolt, amelyet Vadim évek óta görcsösen próbált elrejteni a világ elől – egy olyan múltbeli eseményt, amelyről azt hitte, már soha senki nem szerez tudomást.
– Hát te… te ezt honnan vetted? – suttogta Vadim halálra váltan, és hátrahőkölt Olénától, miközben a telefon még mindig közvetítette a vonal másik végén lévő rokonok feszült csendjét.
A fényképen nem egy idegen nő vagy egy titkos dokumentum szerepelt, hanem egy régi, megsárgult polaroid fotográfia: maga Vadim volt rajta, amint tíz évvel ezelőtt, egy sötét éjszakán egy elhagyatott raktár mögött állt, miközben a kezében egy betört szélvédőjű autó volánját szorította, a földön pedig egy magatehetetlen, vérző emberi alak feküdt.
Vadim lélegzete elakadt, a lábai alól kicsúszott a talaj, és a fotó kiesett az ujjai közül. A telefonból, amely még mindig a konyhaasztalon hevert kihangosítva, azonnal megszólalt az anyós remegő, elfojtott hangja:
– Istenem… Vadim? Te voltál az? Az a cserbenhagyásos gázolás… amit huszonéves korodban követtél el, és amiért az apád akkor minden pénzét kifizette, hogy elsimítsa? Hát ezért zsaroltak minket az utóbbi hónapokban… ezért kellett átutalni azt a félmillió rubelt a megadott számlára?
Oléna döbbenten nézett a férjére, majd a fotóra. Hirtelen minden darab a helyére került. A rejtélyes pénzmozgások, a feszültség, a folyamatos rettegés, amit Vadim az utóbbi időben mutatott, és amit rajta, a tehetetlen feleségen vezetett le – mindez nem az ő hibája volt, hanem Vadim saját, eltemetett múltjának a visszatérése. A hamis számlákat és a borítékot nem más küldte, mint maga az zsaroló, aki most végleg be akarta szorítani a férfit a sarokba.
– Te… te tetted ezt! – Vadim hirtelen felordított, a félelem és a düh keverékétől eltorzult arccal Olénára vetette magát, mintha a felesége lenne a felelős a sorsfordító pillanatért. – Te kerested elő ezt a múltat! Te szervezted ezt az egészet a hátam mögött, hogy tönkretegyél!
– Vadim, megőrültél?! – kiáltotta Oléna, miközben kétségbeesetten hátrált a karjában síró gyerekkel a sarok felé. – Én egész nap egy lépést sem tettem ki ebből a lakásból! Én azt sem tudtam, hogy mi történt tíz évvel ezelőtt!
De Vadim már nem hallott semmit. A hisztérikus düh rohamában a konyhaszekrény felé kapott, és egyetlen mozdulattal lesöpörte róla a maradék edényeket, amelyek hangos csörömpöléssel törtek össze a csempén. A lakásban elszabadult a pokol.
Ekkor a bejárati ajtó hirtelen kitárult. Nem csöngettek, nem kopogtak – a zár nyitva maradt, mert Vadim az előbb elfelejtette kulcsra zárni, amikor részegen berontott. Az ajtóban Vadim anyja állt, az arca halálsápadt volt, a kezében pedig egy nyitott iratmappa lapult. Mögötte pedig ott állt az a rendőrtiszt, akit Oléna soha életében nem látott, de akinek a tekintetéből áradt a rideg, hajthatatlan igazság.
– Elég legyen, Vadim – mondta az anyós fojtott, megtört hangon, miközben belépett a konyhába. A szeme nem a fiára nézett, hanem Olénára, és a tekintetében most először nem gőg, hanem mély, megsemmisítő bűntudat ült. – Vége. A rendőrség ma reggel óta figyelt minket. A zsaroló nem a feleséged volt… hanem az a volt üzlettársad, aki végig tudta az igazságot, és akinek te fizettél éveken át a családi vagyonból. De ma elfogták. És most téged is elvisznek.
Vadim megdermedt. A keze a levegőben maradt, a szemei vadul cikáztak az anyja, a rendőr és Oléna között. Megpróbált még védekezni, hazudni, átkozódni, de a hangja elhagyta. A rendőr csendesen lépett előre, ráteszi a kezét Vadim vállára, és felolvasta a letartóztatási parancsot. A bilincs fémcsattanása éles hangon hasított bele a lakás csendjébe.
Amikor Vadimot bilincsben kivezették az ajtaján, még egyszer, utoljára visszafordult. A tekintetében már nem düh volt, hanem egy üres, dermesztő félelem – a felismerés, hogy a saját maga által ásott gödörbe esett bele, és senki sem maradt, aki megmenthetné.
A bejárati ajtó becsapódott mögöttük. A konyhában mély, szinte tapintható csend terült szét. Az anyós lehajolt a földről, felvette a megsárgult régi fényképet, némán letette az asztalra, majd anélkül, hogy egy szót is szólt volna, lassan elhagyta a lakást, magára hagyva Olénát a romok között.
Oléna a sarokban állt, a karjában a végre elcsöndesedett kisbabával. Kinézett a sötét konyhaablakon a zuhogó esőre, miközben érezte, hogy a válláról lekerült egy tonnás, fojtogató teher. Mélyen belélegezte a friss levegőt, ami a nyitott ablakon át áramlott be, és a könnyeit letörölve elmosolyodott – mert először az életben tudta, hogy a holnap már csak az övé és a fiáé lesz.
