Meghallotta a paták távoli, mégis tiszta kopogását a kemény földön. Leonid félretette a horgászbotot, fülelni kezdett. A hang egyre erősödött, s nemsokára az erdei ösvény kanyarulatából, amely a folyó ívét követte, elővágtatott egy hollófekete ló. Úgy szállt, mintha alig érintené a földet, sörénye sötét lángként lobogott, a nyeregben pedig, vele eggyé olvadva a sebes iramban, egy asszony ült. Leonid első pillantásra felismerte – Lídia volt az. Csak levegőt vett, hogy utána kiáltson, de ő már el is suhant mellette, maga mögött csupán porfelhőt és nyugtalan érzést hagyva a férfi lelkében. Tudta, hová tart. És azt is tudta, hogy az öreg fűzfa partján megint némán fognak hullani a könnyek.
Komótosan elindult a víz mentén, a gyerekkora óta ismert, alig látható ösvényen. A levegő nedves föld és virágzó somkóró illatával telt meg. A nap lebukóban volt, rézszínűre festette a folyó tükrét. Alig ötven lépés után meglátta a lóhoz kötött kantárt az égerfán. Az állat békésen legelészett, csak néha legyintett idegesen a farkával. Aztán olyan hang ütötte meg a fülét, amitől összeszorult a szíve. Nem kiáltás volt, inkább tompa nyögés, tele akkora fájdalommal és tehetetlenséggel, hogy Leonid megszaporázta lépteit.
A meredek part szélén találta meg. Térdét az állához húzva ült, arcát a térdébe temette. Vállai rázkódtak. Leonid lába alatt megroppant egy száraz ág, de a nő meg sem fordult. Tudta, ki jött. Ez a hely közös titkuk volt még abból az időből, amikor gyerekként fűzfavesszőből kunyhót építettek itt. Nem messze, egy kis holtágban ő mostanában gyakran horgászott, menedéket keresve a zajos világtól és jóságos, ám vég nélkül csacsogó feleségétől, Anfisától.
Szótlanul telepedett le mellé a fűbe, érezte a nő remegését. Könnyedén, testvériesen átölelte a vállát, időt hagyva neki, hogy összeszedje gondolatait. A köztük lévő csend meleg és megértő volt.
– Megint? – kérdezte végül halkan Leonid, s hangjában nem harag, hanem végtelen fáradtság csendült. – Megint ő?
Lídia bólintott, fel sem emelve a fejét. Aztán zsebkendője szélével letörölte az arcát, és hátrasimította a fonatból kiszabadult, nehéz hajtincset. Az arcán sötét, friss zúzódás rajzolódott ki. Leonid visszafojtott egy hirtelen mozdulatot, csak az ujjai szorultak ökölbe önkéntelenül.
– Ez meg mi? Kezet emelt rád?
– Magam vagyok a hibás – suttogta a nő, hangja száraz levelek zizegéséhez hasonlított. – Nem kellett volna beleütni az orrom.
– Beszélj, Lida. Mondj el mindent.
– Ma korábban végeztünk a munkával… A szénát kazlakba raktuk. Úgy gondoltam, benézek hozzá a traktorszínbe, szólok, hogy korábban főzöm a vacsorát. És ő… – hangja elcsuklott, fojtott suttogássá vált. – A pajta mögött, az árnyékban. Praskovjával. Ott a szénán…
Újra az arcába temette a kezét. Leonid a görnyedt hátát, vékony csuklóit nézte, s benne hideg, néma düh forrt.
– Lida…
– Tudom! – hirtelen felegyenesedett, s könnyes szemében a kétségbeesés tüze lobbant. – Tudom, mit akarsz mondani! Hogy ideje panaszt tenni, megszégyeníteni, gyűlést követelni. De hogyan tehetném? Hogyan vigyem emberek elé a szégyenemet? Az egész falu ujjal mutogatna rám! Így is mindenkinek a torkán akadtam, mióta apámat… – elhallgatott, mintha láthatatlan akadályba ütközött volna. – Most pedig megfenyegettem. Azt mondtam, elmegyek Fjodor Szemjonovicshoz. Mindent elmondok.
– És erre?
– Megütött. Nevetett. Azt mondta, egy megrovás neki annyi, mint elefántnak a szúnyogcsípés. Pletykákért meg senkit sem zárnak börtönbe.
Leonid mélyet sóhajtott, a lassan hömpölygő folyót nézve. A víz a virágzó cseresznye lehullott fehér szirmait vitte magával.
– Hagyd el őt. Kérlek. Ezerszer kértelek már.
– Elhagyni? – keserűen elmosolyodott. – És hová, Léva? Egyedül? Ki venne feleségül egy olyan lányt… egy olyan ember lányát, akitől most mindenki elfordul? Az adatlapokon ott az a rovat. Mindenki sugdolózik, mutogat. Ő meg… ő teljesen elvesztette a félelmét. Válni nem fog. Ingyen munkás vagyok neki. Kényelmes.
– Akkor én beszélek vele. Még ma. Férfi módra.
– Nem! – ujjai a férfi kabátujjába kapaszkodtak. – Ne, Léva, könyörgöm. Úgysem változik semmi. A haragját meg rajtam tölti ki. Ismered.
– Akkor ne törődj vele. Nézd csak Nadezsdát – a férje olyan szeles, mint az őszi levél, ő meg mintha észre sem venné.
– Én nem tudok így – suttogta, s ebben a sóhajban benne volt egész megkínzott lelke. – Hiszen szeretem. Hogy lehet ez?
– Szeretet? – Leonid halkan, de határozottan megrázta a fejét. – Ez nem szeretet, Lida. Ez betegség. Seb, amely gennyesedik, és nem hagy élni. Amióta apádat elvitték, még mosolyogni is elfelejtettél. Ő meg… egy kedves szót sem talál. Meddig temeted még a lelkedet? No, oldd el Vihart. Menjünk haza.
Lassan indultak vissza a folyó mentén, a ló egyenletes patadobogása kísérte őket. A csend nem üres volt, hanem súlyos, kimondatlan gondolatokkal teli. Leonid minden szót mérlegelt, amit majd Gennagyij arcába vág, elképzelte gúnyos vigyorát. Lídia pedig arra gondolt, hogy Leonid és Anfisa az egyetlen fény az elsötétült világában. Ők nem fordultak el tőle. Megosztották vele a kenyeret és a bánatot. Talán tényleg hagynia kellene, hogy Leonid beszéljen vele. Rosszabb már úgysem lehet. Majd náluk alszik, ahogy már máskor is…
De minden gondolatuk szertefoszlott, amint kiértek a falu széli utcára. A település fölött sürű, nyugtalan kongás lebegett – a sínvasat verték, a tanácselnök házához hívva mindenkit. A riadt emberek áradatával együtt futottak, s hamarosan ott találták magukat Fjodor Szemjonovics masszív háza előtti, sárral borított téren. A tömeg zúgott, mint felbolydult méhkas.
– Mi történt? – kérdezte Lídia, amikor megtalálta a tömegben Anfisa aggodalmas arcát.
– Ó, ti is itt vagytok… – az asszony ránézett, s rögtön mindent megértett a felduzzadt szemekből és a zúzódásból. – Megint. Újra darabokra téped a szíved.
– Már darabokban van. Mondd, mi folyik itt?
– Nem tudom. Valami katona járt Fjodor Szemjonovicsnál. Mindjárt kijön, majd megmondja…
Az ajtó kivágódott, és a tanácselnök kilépett a tornácra. Felemelt keze elhallgattatta a tömeget. De a csend nem tartott sokáig. A „háború” szó, amely szárazon és élesen hangzott el, olyan volt, mint a mennydörgés. Aztán felcsendült az első, éles női jajveszékelés. Végigsöpört a tömegen a siránkozás, a rémült suttogás, a gyerekek sírása. Megkezdődött a mozgósítás.
Leonidot az elsők között vitték el – a finn hadjáratban szerzett tapasztalatára szükség volt a fronton. A szülei, Anfisa és Lídia búcsúztatták. Szorosan megölelte a feleségét, aztán hosszabban megpihent a tekintete gyermekkori barátnőjén.
– Anfisa, ne hagyd egyedül Lidát. Hallod? Olyan most nekünk, mint a testvérünk.
– Tudom, Léva, minden rendben lesz – mosolyodott el erőltetetten a felesége. – Ha kell, hozzám költözik.
– Nem mennél el egy időre a szüleidhez? – kérdezte Leonid, a nő túlságosan nyugodt arcát fürkészve.
– Nem. Itthon várok rád. A házunk vár majd téged. Lídával megbirkózunk mindennel.
Elbúcsúzva Leonid elindult, de hirtelen megfordult, és a félreállított traktor felé vette az irányt. A fülkében Gennagyij dohányzott, a búcsúztatást figyelve.
– Gena, szállj le! – ütött rá durván Leonid a vasoldalra.
– Mi kell? – fújt ki lustán egy füstcsíkot az.
– Beszélnem kell veled.
– Nekem meg hallgatni nem kell.
– Hallgasd végig, és jegyezd meg – hajolt közelebb Leonid, hangja mély és veszélyes lett. – Ha Lídának akár egy hajszála is meggörbül – megkereslek. Még a frontról is megkereslek. Érted?
– A saját asszonyodra vigyázz – vigyorgott Gennagyij. – Az enyém az én dolgom. Nézd már, lovag lett belőle! Menj csak, várnak rád.
Leonid köpött egyet, megfordult, és hátra sem nézve indult a teherautó felé. Lídia pedig először fogadta meg a tanácsát – minden sértést és könnyet egy szoros gombóccá gyűrt, és mélyen magába rejtette. A fájdalom nem tűnt el, de megtanulta nem mutatni. Közönyt színlelt, csak a folyóparton sírt, arcát a szélnek tartva, és az ég felé suttogott imákat Leonidért, kérve a felsőbb erőket, hogy óvják meg, hozzák vissza élve.
Ám Anfisa viselkedésében valami megmagyarázhatatlan változás kezdődött. Egy hónappal Leonid elutazása után furcsa, visszafojtott élénkség jelent meg az arcán, a szemében pedig valami belső fény csillant fel – olyan, amilyet csak azok ismernek, akik új, nagy titkot hordoznak magukban.
Egy alkalommal Lídia nem bírta tovább, és megkérdezte:
– Anfisa, ír Léva? Hogy van?
– Tegnap jött levél – válaszolta az túl gyorsan. – Üdvözöl téged. Jól van.
– És részletesebben? Mit ír?
– Gyere át este, magad is elolvasod.
– Kényelmetlen lenne…
– Ugyan már. Gyere csak, elüldögélünk.
Este Lídia vendégségbe készült. Gennagyij, aki éppen kimenőhöz öltözött, gúnyosan elmosolyodott, amikor meglátta, hogy az asszony egy üveg berkenyelikorral jön fel a pincéből.
– Hová készülsz?
– Anfisához. Léva levelét olvassuk, választ írunk.
– Á, hát menj – majd hirtelen meggondolta magát, levette a zakóját, és leült a padra cigarettát sodorni.
– Hiszen indultál.
– Meggondoltam. Menj csak, de sötétedésig érj haza. Nem illik az asszonynak éjjel kóborolni.
Lídia bosszúsan gondolt a kettős mércére, de elindult. Az este melegen telt, hosszú levelet írtak, ám Lídia észrevette: egyetlen sor sem került bele a honvágyról, egyetlen gyengéd szó sem a férjhez. Megkérdezni nem merte.
Késő estig maradt, sötétben ért haza. Gennagyij morgolódva fogadta, de ő a könnyű likőrtől felbátorodva hosszú idő után először rámosolygott.
– Jó éjszakát, Gennagyij – mondta szelíden, és becsukta maga mögött a szobája ajtaját. Hálóik már hetek óta külön voltak.
Hajnal előtt ébredt a kakasok kiáltására. Szája kiszáradt. Kiment az előtérbe inni, és nem hallotta a férje szokásos horkolását a válaszfal mögül. Nem volt otthon. Nyugtalan sejtelem hasított belé, de elfojtotta. Reggel, amikor a férfi frissen és gyűrötten hazatért, egyenesen megkérdezte:
– Hol voltál?
– Nem jött álom a szememre – kimentem levegőzni.
– Egész éjjel?
– Mérőt állítottál rám? – mordult fel. – Aludni mentem.
Hallgatott, de még aznap este a tanácselnök kopogott az ablakon.
– Lídka, hol a férjed?
– Pihen. Mi történt?
– Mondd neki, pakoljon. Holnap a hadkiegészítőbe. Behívó.
Benne minden megszakadt. Gennagyij, amikor megtudta, egész nap úgy járkált, mint a ketrecbe zárt vad, napnyugtakor pedig ismét eltűnt. Éjfél után tért vissza, a tornácon dohányzott, a fekete eget bámulva. Ő pedig a sötétben feküdt és sírt, mert minden ellenére féltette az életét.
Másnap, amikor elbúcsúztatta, végre szabadjára engedte a sokáig visszatartott zokogást. Anfisa lépett be a házba.
– Mit sírsz? Nem te vagy az egyetlen.
– Megölik…
– Ne idézd a bajt! – vágta rá élesen Anfisa, de elfordult, és Lídia észrevette az arcán megcsillanó könnycseppet. Furcsa – amikor Leonid ment el, nem sírt.
A napok kínzó várakozásban teltek. Lídia szűkszavú, óvatos leveleket írt a férjének a frontra. Az ritkán válaszolt, szárazan, dohányt kért. Leonid gyakrabban írt Anfisának, és a két asszony együtt fogalmazta a válaszokat. Lídia minden alkalommal csodálkozott barátnője hűvös, szinte hivatalos hangnemén.
Ősz felé Lídia felajánlotta:
– Költözz hozzám. Könnyebb együtt várni.
– Nem, nem – kapkodott Anfisa. – Nekem itt kényelmes. Meg sok a dolgom is.
Az igazi ok később derült ki. Egy novemberi napon Lídia bejelentés nélkül toppant be hozzá, és váratlanul érte. Anfisa a ládához ugrott, valamit rejtegetett. Mozdulataiban, a bő ruha redőiben már félreérthetetlenül kirajzolódott a gömbölyödő teher.
– Anfisa… te… állapotos vagy?
Az asszony pipacsvörös lett, lesütötte a szemét.
– Hát… igen. Mit tagadjam.
– De hiszen ez öröm! Miért titkolod? – Lídia őszintén megörült. Ám a lelkében megmozdult a kétely hideg férge. Gondolatban számolni kezdte a hónapokat.
A kételyek tavaszra közkincsé váltak. A gyermek nem sietett világra jönni. Ha Leonid elutazásától számolták, a határidők régen lejártak. A faluban beszélni kezdtek. Anfisa hallgatott, lesütött szemmel, és a nehéz, megkésett anyaságát egyedül Lídia gondozta. Amikor április végén Anfisa végre fiút szült, akit Szavvának neveztek el, minden számítás szerint tíz holdhónap telt el. Az anyós jéghideg szemmel nézett a menyére.
Néhány nappal később Lídia, miközben ringatta a bölcsőt, nem bírta tovább:
– Anfisa, mondd meg nekem az igazat. Mint a nővérednek. A gyerek… nem Lévától van?
Anfisa hallgatott, szorította a takaró szélét.
– Senkinek nem mondom el. Esküszöm.
– Nem tőle van – lehelte Anfisa, mintha egy hegy gördült volna le a válláról. – Az apja… nem Leonid.
– Akkor ki?
– Nem fontos. Csak hallgass. Az ég szerelmére, hallgass.
– De az anyja sejti…
– Amíg háború van – hallgatni fog. Nem akarja összezavarni a lelkét. Aztán… majd én magam mindent elmondok.
Lídia felsóhajtott, a csecsemő békés arcocskáját nézve. Egy része meg akarta védeni a barátja becsületét, de a másik rész sajnálta ezt a nőt, akit a saját titka tört meg.
Eltelt két év. Szavva okos, élénk kisfiúként cseperedett. Lídia segített, ahogy tudott. A frontnak szóló leveleket ketten írták, fenntartva Leonid számára a boldog – ha távoli is – családi tűzhely illúzióját. Gennagyij is írt, váratlan gyöngédséggel érdeklődött a fia felől, és Lídiában halvány remény pislákolt, hogy a háború mindent felforgat, őt is megváltoztatja.
Egy borús novemberi napon Lídia friss, meleg tejet töltött egy agyagkorsóba, és elindult Anfisához. A kisfiú eléje szaladt. Anfisa az asztalnál ült, kipirulva, szemében lázas csillogással.
– Beteg vagyok – mondta egyszerűen, és köhögni kezdett. A köhögés tompa volt, tépő.
Így kezdődött a betegség, amely egy héten át nem engedte el. A láz nem csillapodott. A falusi felcser csak széttárta a kezét, és Lídiának suttogott gyulladásról, arról, hogy városba kellene vinni. Anfisa lázálmában hánykolódott, és egyszer, amikor Lídia fölé hajolt, a kusza szavak áradatában tisztán meghallott egy nevet: „Gena… drágám… bocsáss meg…”
Amikor a válság elmúlt, és a beteg egy pillanatra magához tért, Lídia, miközben vizet adott neki, halkan megkérdezte:
– Anfisa… mi van közted és Gennagyij között? Miért őt hívtad?
Anfisa áttetsző, befelé fordult szemmel nézett rá.
– Varja… azt hiszem, nem élem túl. Túl nehéz. Meg kell gyónnom…
– Mit?
– Szavva… ő Gennagyij fia. Bocsáss meg nekem.
A csapás olyan süketítő volt, hogy egy pillanatra Lídiának csengett a füle a csendtől.
– Hogy…? Hogy tehetted? Hiszen tudtad…
– Nem szerettem Leonidot – a szavak halkan, egyhangúan folytak, mint egy betanult gyónás. – Azt hittem, szeretem… aztán rájöttem, hogy nem. Amikor elment… Gena… velem más volt. Gyengéd. Bolondos. Azt mondta, az ő házassága is tévedés. Két magányos lélek voltunk az ürességben. Azon az éjjelen, az indulása előtt… akkor fogant meg a gyerek. A szégyen felemésztett. Te olyan jó voltál hozzám… én meg…
Lídia hátratántorodott, mintha tűz érte volna. Leült a padra, nem érezte maga alatt a támaszt. A barátnő árulása összesodródott a férje árulásával, elviselhetetlen, fullasztó képet rajzolva. A haldokló nőre nézett, és nem volt benne harag – csak végtelen, mindent elnyelő szánalom és keserű megértése annak, mennyire összetörtek az életük.
Anfisa nem érte meg a reggelt. A lélegzete halkan szakadt meg, ahogy a szélben elszakad a vékony pókháló.
A temetés után Lídia odalépett Anfisa anyjához, aki a szomszéd faluból érkezett.
– Vigye magával Szavvát. Magának kell felnevelnie.
– És Leonid? – kérdezte az asszony tanácstalanul.
– Leonid… – Lídia összeszedte magát. – Ő nem az apja. Az apa Gennagyij, a férjem.
Elfordult, mert nem bírta nézni az asszony arcát.
Este leült, és két levelet írt. Leonidnak – szárazon közölte felesége halálát, minden másról hallgatva. És Gennagyijnak: „Gennagyij. Anfisa meghalt. A fiuk, Szavva, az anyjánál fog élni, ezen a címen…” Magáról egy szó sem. Se remény. Se szemrehányás. Csak a tény.
Gennagyij a többieknél hamarabb tért vissza a frontról, negyvenöt elején, miután a karján szerzett sebesülés miatt leszerelték. Belépett a csendes, fényesre súrolt házba. Lídia az ablaknál ült, és az ő régi zubbonyát stoppolta. Felnézett rá – szeme nyugodt és mély volt, akár az őszi erdei folyó vize.
– Szervusz, Lida. Hazajöttem.
– Szervusz, Gennagyij.
A férfi lépett egyet, hogy átölelje, de Lídia szelíden, nem elhúzódva felemelte a kezét, és megállította. A tekintetében nem sértés volt, nem düh, hanem valami új és rendíthetetlen – méltóság és csendes szabadság.
– Nem akarom – mondta egyszerűen.
Egész este beszélni próbált, esküdözött, hogy tiszta lappal kezd mindent, bűnbánatról beszélt, második esélyről.
– Minek? – kérdezte Lídia. – Hiszen te nem szeretsz engem.
– Lida, egyedül vagyok… A gyerekkel nem bírok…
És akkor Lídia felnevetett. Csengőn és keserűen.
– Hát erről van szó! Neked nem feleség kell, hanem dajka a fiad mellé! Nem, Gennagyij. Nem.
A férfi bevágta az ajtót. Gyorsan elváltak, szinte szavak nélkül. És Lídia először gondolta azt, hogy jó, hogy nem volt közös gyerekük. Az útjaik örökre szétváltak. Gennagyij később át-átjárt a fiához a szomszéd faluba. Lídia pedig a maga módján hiányolta a kisfiút, de tudta: ott neki jobb.
Az április szokatlanul meleg volt. Lídia a folyó felé tartott, s a föld már élettel lélegzett a lába alatt. A poros úton vele szemben egy magas, kissé görnyedt férfi lépdelt katonaköpenyben. A szíve megrezzent, és mielőtt az esze felfoghatta volna, a lába már futni kezdett.
– Léva! Leonid!
A férfi megfordult, és fáradt arcát olyan tiszta mosoly világította be, hogy a könnyek kicsordultak a szeméből. Leonid elkapta röptében, megpörgette, aztán szorosan magához ölelte, és ő hallotta a szívét dobogni – élőt, hazatértet.
– Óvatosabban, megfojtasz! – nevetett és sírt egyszerre.
– Lídka… drágám. A helyünkre?
– Igen!
– Menjünk együtt.
A meredélyükön ültek, s a köztük lévő csend teljes volt és gazdag, akár az érett kalász. Mindent elmondott neki. Rejtőzködés nélkül, szépítés nélkül. Anfisa haláláról, a fiúról, arról, ki az apja. A saját válásáról. Leonid hallgatta, nem szakította félbe, a vizet nézve.
– Sejtettem valami ilyesmit – szólalt meg végül halkan. – A levelekből érződött. Valami üresség. Anyám is hallgatott. Hát így… Te pedig jól tetted, hogy eljöttél. Erős vagy.
Még aznap este eljött a házához. A küszöbön állt, mintha nem merne belépni.
– Léva, mi történt? Gyere be.
Belépett, leült, sokáig nézte a varrással elfoglalt kezeit.
– Lida… egész úton hazafelé gondolkodtam. Arra jutottam, hogy ami a legfényesebb, a legigazibb volt az életemben ebben a faluban, az mindig hozzád kötődött. Ehhez a folyóhoz. A barátságunkhoz. Aztán rájöttem… ez nem is barátság volt. Csak a szerelem félt kimondani a nevét. Azt ajánlom… próbáljunk meg nem félni. Ketten.
—
Nem siettek. Előbb Leonid segített erős, új kerítést állítani, aztán együtt vetették be a kertet. Csendben házasodtak össze, nyár végén, amikor az első vöröses rozs beérett. Egy év múlva lányuk született. Leonid Szvetlanának nevezte el.
Egy meleg nyári estén a tornácon ült, az elaludt kislány bölcsőjét ringatva. Lídia kijött hozzá, a vállára támaszkodva. Odalent, a mélyedésben ezüstösen csillogott a folyójuk, ugyanaz, amely annyi könnyet és titkot látott.
– Tudod – mondta halkan Leonid, a távolba nézve, ahol a naplemente rózsaszín aranyat öntött az égre –, mindig téged kerestelek, még ha nem is tudtam róla. Az erdő zajában, a víz csobogásában, a szavak közti csendben. Otthont kerestem. És itt van – nem a falakban, hanem itt – tette a kezét az asszony kezére, a másikat a bölcső szélére. – Ez az igazi. Egyszerű és örök, mint ez a folyó. Mindig hazafelé folyik. Mi pedig végre megérkeztünk.
Így ültek egészen alkonyatig, míg az első csillagok fel nem gyúltak a sötétedő vízben, visszatükrözve csendes, kiérlelt boldogságukat – tisztát és teljeset, akár a hosszú szárazság után megáradt folyó.
