Ismeretlen fickó hároméves korában vitte a fiút az árvaházba. Ő pedig felnőtt, és elhatározta, hogy megkeresi azt a férfit. A vagonajtó hangos csikorgással csapódott be, elvágva őt mindattól, ami kedves és ismerős volt.
— Kész, srácok, sziasztok! — kiáltotta, miközben már a sebességet nyerő szerelvény kapaszkodójába csimpaszkodott.
A vonat lassan, de megállíthatatlanul megindult, messze viszi ettől a várostól, a barátaitól, önmaga egy darabjától. A peronról még sokáig hallatszottak a nevetésfoszlányok, jó utat kívánó kiáltások és a vidám, fiatalos fütty. Szergej, magas és sovány, a fellépőn állt, míg a vonat ki nem ért a nyílt térre, és csak akkor, mikor már csak távolodó fények maradtak mögötte, intett a semmibe, majd belépett a tamburba.
Mosoly nem tűnt el az arcáról, bár a lelkében kissé kesernyés íz maradt. Három év telt el azóta, hogy visszatért a hadseregből. Három év, amely végtelen hajszában múlt el: levelező egyetem, munka, mindennapok. Soha nem akadt idő, hogy így, emberi módon találkozzon a legközelebbi barátaival. Ez az utazás igazi friss levegő volt számára.
Barátait, akik immár felnőttek, sikeres emberek lettek, sok évvel ezelőtt az árvaház hozta össze. Nem a rideg falak, hanem a közös sors. Akkoriban egyszerűen Szvetkának és Miskának hívták őket — két gyereknek, akik úgy kapaszkodtak egymásba, ahogy csak tudtak. Most pedig… Most Szvetlana és Mihail házasok, mindketten dolgoznak, nemrég vettek egy kicsi, de saját házat — természetesen hitelre —, és már izgatottan várták kislányuk születését. Szergej, látva boldogságukat, szelíd, jóindulatú irigységet érzett. Az ő élete másképp alakult. Nem rosszabbul, nem. Csak másképp.
Az árvaházban töltött évek alatt, majd később is, amikor már felnőtt volt (bár a lelke mélyén tudta, hogy a legfőbb titok örökre rejtve maradt), Szergej mindig próbált eljutni az igazsághoz. Ki ő? Honnan jött? Miért töltötte gyermekkorát e falak mögött? Az emlékezetében csak töredékek bukkantak fel, ködösen, bizonytalanul, mint a hajnali pára a folyó felett. Volt benne valami meleg, valami nagyon jó ott, messze, de sosem tudta megragadni ezeket a képeket, összerakni őket egyetlen egésszé.
Az egyetlen kapaszkodó a portásnő, Vera néni elbeszélése volt, egy kedves, fáradt szemű asszonyé. Ő lett sok évvel ezelőtt szinte az anyja helyett anyja.
— Akkoriban még fiatal voltam — emlékezett vissza, miközben újra meg újra a nagy, szúrós takarójába bugyolálta a fiút. — Olyan ötven-egynéhány éves. Így történt. Ott ülök a kis szobámban, az ablakon át látom: egy gyanús férfi járkál ide-oda. Akkoriban igazi őrség nem volt, a kiskapu csak reteszen. Az utcai lámpa fénye rávilágít, nálam meg épp kiégett a villanykörte, úgyhogy ő engem nem látott, de én őt — tisztán. És látom, hogy van vele egy kisfiú, alig hároméves, nem több. A férfi suttog neki valamit, a gyerek meg hallgatja, olyan felnőttes, értő szemekkel. Aztán a férfi letesz téged a lépcsőre, meghúzza a csengőt — és eltűnik. Én kirohantam, gondoltam, utolérem, kényszerítem, hogy a szemembe nézzen, de hiába — elsodorta a szél. Megjegyeztem az arcát, Szerjozsenyka. Nagy, sasorra volt. Tudod, mint a filmekben az arisztokratáknak. Te meg már zokogtál, én siettem bevinni, melegíteni. Jéghideg kezed volt, még kesztyűt sem adott rád az az ember.
Ezt a pillanatot maga Szergej nem őrizte meg emlékezetében. De sokat gondolkodva arra jutott, hogy nagy valószínűséggel az a férfi az apja volt. Hogy mi történt az anyjával, az teljes rejtély maradt. Vera néni mindig hangsúlyozta, hogy a fiú ápolt, tiszta, rendesen öltöztetett volt. Csak egy dolog zavarta az orvosokat — a nagy, sápadt folt a mellkasán, ami égett sebnek tűnt. Később kiderült, hogy egy ritka születési jegy. Valóban különös volt: szinte a hasán kezdődött, felfelé éles szögben húzódott, egészen a kulcscsontig. Soha nem okozott gondot Szergejnek, de Vera néni mindig sóhajtva mondta:
— Az ilyen jelek, Szerjozsa, a vérrel öröklődnek. Az ősöktől az utódokig.
Szergej csak legyintett.
— Ugyan, Vera néni, hát most már az lesz a dolgom, hogy strandokon járkáljak és az emberek mellkasát bámuljam, hátha meglátok ilyet?
De ő csak a fejét rázta. Nagyon szerette volna, hogy a fiúnak, akit régóta a sajátjának tartott, igazi családja legyen. Miért? Azért, mert amikor Szergej kikerült az árvaházból, éppen Vera néni nem engedte, hogy kollégiumokban tengődjön.
— Nálam fogsz lakni, amíg saját lakást nem kapsz. Nem kell csavarogni a sarkokban.
Abban a pillanatban Szergejnek sírni lett volna kedve, de visszatartotta – hiszen férfi, nem mutathat gyengeséget. Pedig gyerekkorában sokszor sírt, Vera néni térdéhez bújva. Valamiért az igazságórák mindig drágán kerültek neki. Nem tudott elmenni mellette, ha valakit bántottak. És bár hazatért betört orral, könnyekkel az arcán, tudta: helyesen cselekedett. Megvédte a gyengét. Vera néni megsimogatta a kócos haját, és így szólt:
– Jó, hogy ilyen vagy nekem, Szerjozsenyka, kedves, igazságos. Csak félek, hogy ilyen természettel az élet folyton próbára fog tenni. Ó, de nehéz dolgod lesz!
Akkor még nem értette ezeket a szavakat. Hát segíteni rossz dolog? Hát védeni valakit helytelen? Csak sokkal később, felnőtt fejjel értette meg.
Svetlana csecsemőkorától az árvaházban élt. Mihail akkor került közéjük, amikor Szergej tizenegy éves volt. Szergej mindig vézna és nyurga volt, Mihail viszont, aki családi tragédia után került be (a szülei sajnos nem tudtak megszabadulni a káros szenvedélyeiktől), első napjától különállónak mutatkozott. Eleinte csendes és zárkózott volt, de egyszer történt valami, ami láthatatlan szállal örökre összekötötte őket hármukat.
Szvetka vörös hajú volt. Tízévesen akkora, mint egy hétéves, és ez a törékenység a lángoló hajával együtt céltáblává tette a gúny és az alázás számára. Már megszokta, hogy lehajtott fejjel, szó nélkül viselje a sérelmeket. De azon a napon egy csapat nagyobb fiú úgy döntött, hogy a szavak nem elégségesek. Lökdösni kezdték, húzkodták a hosszú copfjait, nyilvánvalóan nem csak megalázni akarták, hanem fájdalmat is okozni. Szergej természetesen nem tudott elmenni mellette. Rávetette magát, hogy megvédje, de az erőviszonyok túlságosan egyenlőtlenek voltak. Egy perc múlva már a földön feküdt, ütéseket kapva minden irányból. Szvetka kiáltozott, és kétségbeesetten csapkodta a támadókat az ócska iskolatáskájával. Szergej behunyt szemmel védte az arcát a kezével – a legfontosabb az volt, hogy ne legyenek feltűnő kék-zöld foltok, mert akkor nem engedik iskolába, márpedig ő nagyon szeretett tanulni.
Egyszer csak felülről kiáltások és rikoltások hallatszottak, és az ütések abbamaradtak. Valaki erős kéz nyújtott felé, és segítette talpra. Mihail állt előtte.
– Minek ugrasz neki, ha verekedni sem tudsz? – kérdezte rosszindulat nélkül.
– Szerinted tétlenül kellett volna néznem, ahogy egy lányt vernek? – törölte le az inge ujjával a vért az ajkáról Szergej.
Mihail egy pillanatig gondolkodott, aztán odanyújtotta a kezét.
– Normális srác vagy. Legyünk barátok.
Szvetka olyan néma bálványozással nézett a megmentőjére, hogy Szergejnek finoman meg kellett lökni őt.
– Csukd be a szádat, különben telespriccelsz minket a nyáladdal.
Mihail felnevetett.
– Hallod, vöröske, ha valami van, rögtön hozzám gyere. Mondhatod mindenkinek, hogy az én védelmem alatt állsz.
Attól a naptól Mihail kézbe vette Szergej testi edzését. Először nem érdekelte, inkább könyvet vett kézbe, mint súlyzót, de Mihail tudott kitartó lenni. Lassan Szergej is belejött. Testnevelésből a megszokott hármast felváltotta az ötös, izmai megerősödtek, és döbbenten vette észre, hogy az osztály lányai más szemmel kezdték nézni.
Elsőként Mihail hagyta el az árvaházat. Szvetka csendben sírdogált, ő pedig átölelte, és azt mondta:
– Ugyan már, kicsi! Úgyis visszajövök. Mikor csaptalak be valaha?
Csak egyszer jött vissza, aztán behívták a seregbe. Legközelebb akkor tűnt fel, amikor Szvetlana már a holmijait pakolta, hogy elinduljon tanulni a főiskolára. Belépett a szobájába – feszes tartású, felnőtt férfi volt már, katonai egyenruhában, és egy szerény mezei virágcsokrot nyújtott át.
– Már nagyon hiányoztál, kicsi. Egészen elviselhetetlenné vált nélküled.
Szvetlana addigra igazi szépséggé vált, dús, rézszínű hajjal. Amikor megfordult, Mihail a döbbenettől kis híján elejtette a csokrot.
– Nahát… Micsoda lett belőled… Hűha! Akkor talán most meggondolod magad, és hozzám jössz feleségül?
Szvetka a maga különleges, fénylő mosolyával válaszolt:
– Nem gondolom meg. Te is… hűha, milyen lettél.
Mihailt épp abba a városba vezényelték szolgálatra, ahonnan most Szergej tért vissza. „Feltétlenül el kell mennem, amikor a kislány megszületik – gondolta. – És én leszek a keresztapja, ezt a jogot senki nem veheti el tőlem.”
Megtalálta a saját fülkéjét. Kényelmes helyet vett magának, de a barátokkal való találkozás után most csendre és magányra vágyott. Ráadásul reggel komoly műszak várta a munkahelyén, ki kellett aludnia magát. Építkezésen dolgozott, de nem egyszerű segédmunkásként, hanem magasban szerelő-montőrként. Felelős munka volt, jól fizették, és a beosztás lehetővé tette, hogy levelezőn tanuljon. Átöltözött egy puha melegítőbe, már éppen le akart feküdni, amikor a szomszéd fülkéből éles, hangos zajok szűrődtek át. Egy férfihang, tele ingerültséggel és lenézéssel, valakit sértegetett, követelve, hogy azonnal tűnjön el.
„Valaki berúgott” – villant át Szergej fején. Megpróbált nem törődni vele. De egy pillanat múlva a durva kiabálásra egy idős asszony halk, sírástól remegő hangja válaszolt. Olyan volt, mint Vera néni hangja… más, persze, de… Nagymama? És ő sír? Szergej nem bírta tovább. Kiment a folyosóra.
A szomszéd fülke ajtaja mellett egy fiatal, zavart kalauzlány állt.
– Mi történt? – kérdezte Szergej halkan.
A lány, aki Ajaként mutatkozott be, suttogva magyarázta:
– Valami fontos úr. A nagymama véletlenül meglökte a kanyarban, felborította a teás poharát, és az ráöntötte az ingére. Erre ő… hát, hallja.
A férfi jól forgatta a nyelvét, az idős asszony nem tudott szóhoz jutni. Csak tehetetlenül hüppögött, míg a másik folytatta dühödt tirádáját, úgy viselkedve, mintha az egész vonat az övé volna. A körülállók érezték ezt a látszólagos tekintélyt és nem mertek közbelépni.
– Mit bámulsz, vén banya? Hogy itt se lássalak, tönkretetted az egész utamat! – dörgött a férfi.
Szergej előrelépett.
– Hallgasson ide, uram – mondta nyugodtan, de határozottan. – Fogja vissza magát. Ön előtt egy idős ember áll. Ő is kifizette a jegyét, joga van itt lenni.
A férfi, akit Arkagyij Viktorovicsnak hívtak, döbbenten fordult a pimaszhoz.
– Mi? Tudja maga, kivel beszél? Egy telefonhívásom, és vége a karrierjének!
– Engem ez egyáltalán nem érdekel – vágta rá hidegen Szergej. – Csak emlékeztetem, hogy az állkapocs mindenkinek ugyanúgy törik – fontos embernek is, egyszerűnek is.
Arkagyij Viktorovics folytatta volna, de Szergej már az idős asszonyhoz hajolt.
– Kérem, jöjjön az én fülkémbe. Cserélünk. Maga kényelmesen utazik.
A nagymama hüppögve, hálás szavakat motyogva hagyta, hogy átvezesse. A kalauzlány, Aja, nyílt csodálattal nézett Szergejre. Amikor egy perc múlva visszatért a saját hátizsákjával, Szergej feldobta azt a polcra, és a nagyobb nyomaték kedvéért kigombolta ingének nyakát. A tisztviselő, aki már újabb adag haragot készült kiönteni, egyszerre elsápadt, mint a fal, és hátrahőkölt.
– Ez… ez mi maga? – suttogta remegő ujjal Szergej mellkasára mutatva.
Az odapillantott a születési jegyére.
– Ne ijedjen meg, nem fertőző. Egyszerű anyajegy. Születésem óta ott van.
– Istenem… – Arkagyij Viktorovics nemcsak leült, hanem szinte lecsúszott a padlóra, térdre ereszkedve. – Ez nem lehet…
– Hé, jól van maga? – ráncolta össze a szemöldökét Szergej.
A férfi némán, remegő kézzel kigombolta drága, teával leöntött ingét. A mellkasán, kissé balra, pontosan ugyanilyen folt virított. Ugyanolyan alakú, méretű, sőt árnyalatú.
– Én… én a te városodba utaztam, hogy megkeresselek… Hogy bocsánatot kérjek… Már nem bírom, minden éjjel hallom a sírásodat…
Szergej megdermedt, érezve, hogy kicsúszik alóla a talaj. Nézte ezt az embert, ezt a foltot – saját maga tükörképét.
– Szóval maga… maga hagyott engem az árvaház ajtajában?
– Én… gyáva nyomorult vagyok… – zokogott Arkagyij Viktorovics. – Bocsáss meg… Tudom, hogy nincs jogom kérni, de meg kell próbálnom. Mert ez még nem is a legszörnyűbb, amit tettem.
Szergej, legyőzve az undor hullámát, segített a férfinak felülni az ágyra.
– Mondjon el mindent. Az elejétől.
– Anyáddal, Marinával véletlenül találkoztunk. Akkor fiatal voltam, törtető. Kiszúrtam a főnököm lányát, a házasság vele minden ajtót megnyitott volna. Marina… ő meg olyan volt, mint egy napsugár. Vidám, kedves, gyönyörű. Viszonyunk lett. Terhes lett. Én megijedtem, gyáván elszöktem, várost váltottam. Hogy három év múlva hogy talált rám, máig nem értem. Kinyitom az ajtót – ott áll az ajtóban, sápadtan, soványan, és a kezét fogva téged, kicsi fiút. Azt mondta, komoly betegséget találtak nála, nehéz kezelés vár rá, fél, hogy nem éli túl. Könyörgött, hogy gondoskodjak a fiáról. Néhány óra múlva vissza kellett jönnie az új feleségemnek… Ha megtudja… Elpusztított volna. Fogtam a kezed, elvittelek abba az intézetbe… Egy hét múlva a feleségemmel másik városba költöztünk. Hét év múlva megint ott állt az ajtóban Marina. Élt. Azt mondta, bekerült egy kísérleti programba, egy évig kezelték, a maradék időben pedig keresett téged. Mit tehettem? Hazudtam. Azt mondtam neki, hogy… meghaltál.
Szergej lélegzetvisszafojtva hallgatta. Világa egyetlen pillanat alatt omlott össze és épült újra.
– Hol van most az anyám? – lehelte alig hallhatóan.
– Pontosan nem tudom… De hallottam, hogy miután én… hazudtam neki… szélütést kapott. Idősek és rokkantak otthonába került. A te városodban. De ez régen volt, úgy tíz éve. Valószínűleg ő már… – nem fejezte be, de a lényeget így is értette.
– Maga szerint képes leszek valaha is megbocsátani? – kérdezte Szergej, és a hangja hideg volt, mint a jég.
– Nem. De meg kellett próbálnom. Legalább azért, hogy tudd az igazságot.
Szergej szó nélkül kiment a fülkéből. Rázta a düh. A folyosón a kalauzlány, Aja várta.
– Bocsásson meg, mindent hallottam – mondta zavartan. – Túl hangosan beszélt. Átmehet a szolgálati fülkémbe aludni. És… tudja, sejtem, melyik otthonról lehet szó. Az én nagybátyám is ott lakott, jártam nála.
Másnap reggel Szergej nem ment dolgozni. Felhívta a művezetőt, és azt mondta, váratlan, nagyon fontos dolog történt. Aja, miután átadta a szolgálatot, vele tartott. Végtelenül hálás volt neki ezért a támogatásért, mert belül szinte megbénította a félelem.
– Egy nőről szeretnénk információt – fordult Szergej az otthon adminisztrátorához. – Marina. Körülbelül tíz éve került be, szélütés után. Azt mondta, nincs rokona, a fia meghalt.
Az idős, fehér köpenyes asszony figyelmesen nézett Szergejre.
– Van nálunk ilyen. Marija Petrovna. Nagyon jó ember. És maga kicsoda neki?
Szergej tanácstalanul széttárta a karját.
– Talán… a fia. Ha ő az.
Az asszony hosszasan, kutatón nézett rá, majd Ajára, aki némán állt mellette, szorítva a kezét.
– Jöjjenek velem.
Végigmentek a hosszú, világos folyosón. Az adminisztrátor belépett az egyik szobába.
– Marija Petrovna, látogatói vannak.
Az ablak mellett ülő kerekesszékes asszony felemelte a fejét a kötésből, és lassan odafordult. Ősz haját gondosan feltűzték, a szeme pedig hihetetlenül fiatal és sugárzó volt.
– Istenem – suttogta az adminisztrátor. – Maga kiköpött mása.
Az asszony hátralépett, magukra hagyva őket. Marija Petrovna elejtette a gombolyagot. Szemét le nem véve Szergejről, hangtalan könnyek gördültek végig az arcán.
– Tudtam… – suttogta. – Mindig tudtam, hogy nem halhattál meg. Éreztem volna. Megállt volna a szívem.
Eltelt két év. Két év, amely teljesen felforgatta Szergej életét. Marija Petrovna, miután Szergejnek köszönhetően végigcsinálta a rehabilitációt, az otthonos nappaliban ült, és mesét olvasott az egyéves unokájának, első unokájának. A kisfiú komoly arccal hallgatta a nagymama hangját. A konyhában Aja sürgölődött – ugyanaz a kalauzlány, aki egykor a legnehezebb pillanatban mellé állt. Most már a felesége és a gyermekének anyja volt.
Különleges nap volt ez: ma tudták meg, hogy a családjuk nagyobb lesz. Aja ünnepi vacsorát készített, az asztalon már ott illatozott a finom pite, és az egész házat átjárta a boldogság és az otthon melege. Az a melegség, ami egykor oly fájóan hiányzott az árvaház rideg falai között, és amit most ők maguk teremtettek meg – szeretetükkel és egymásba vetett hitükkel.
