– Te komolyan el akarsz menni? – kérdezte döbbenten Palyics, alias Berkutov, miközben Dímára meredt, mintha nem hinne a fülének.
A temető kapujánál álltak meg, kiszálltak az autóból.
– Miért ne? Azt hiszed, nélkülem nem boldogultok? Elmegyek, megnézem a saját szememmel – vágta rá Dima.
– Á, ez nem a te szinted. Majd én elintézem – Palyics összevonta a szemöldökét, és intett egyet a kezével. – Ne aggódj, nem fogok verekedni, csak távolról figyelek.
Dima kétkedve megrázta a fejét:
– Már nem illik hozzád az ilyesmi. Más idők járnak.
Palyics, akit mindenki csak ezen a becenéven ismert, elmosolyodott, miközben a régi időkre gondolt:
– Azt hiszed, a régi módszerek már nem működnek? Dehogynem. Méghozzá hibátlanul.
– Most minden más. Régen egyszerűbb volt az élet. Verekedések, leszámolások, a vér folyt, mint a patak. És most? Legfeljebb valakit kicsit megijesztünk – csendben, felesleges hűhó nélkül. Még egy pofont sincs kinek adni.
– Hát igen, más világ van már – sóhajtott Dima.
Ők maguk is megváltoztak. Most már hivatalosan működő cégük volt, hangzatos névvel – „Berkut”. Nem azért, mert jól hangzik, hanem mert a főnöküket Berkutovnak hívták.
– A lényeg, hogy komolyan hangzik – jegyezte meg mosolyogva Dima.
– Ugyan már, ez csak látszat – legyintett Palyics. – Most is foglalkozunk különleges megrendelésekkel, csak már nem verjük nagy dobra. Például volt nemrég egy eset…
– Milyen eset? – kérdezte érdeklődve Dima, egy lépéssel közelebb lépve.
– Egy fickó el akarta kapni az exnejét, aki jól boldogult a válás után. Előbb leveleket írogatott, aztán fenyegette, mindenféle undokságot küldözgetett. Azt hitte, nem jön rá, hogy ő az.
– És nem jött rá?
– Dehogynem, nem volt valami okos. Mi gyorsan lenyomoztuk. A telefont is bemértük. A nő jól megfizetett, és kérte, hogy többet ne lássa a pasast a környéken – vigyorgott Palyics. – Régen simán eltüntettük volna, és kész. De változott a világ – sóhajtott fel, és végighúzta a kezét a tarkóján. – Valahogy minden túl csendes lett. Túl csendes.
E szavakkal Palyics elindult a temető belseje felé. Háromfős kis „kísérete” szétoszlott a sírok között – mindenki a maga halottját látogatta meg.
Palyics tudta, miért jött. Néha ellátogatott az anyja sírjához.
Amikor a hatalmas, drága kereszt elé ért, megállt, és hosszasan bámulta a táblán a feliratot. A gyerekkora közel sem volt vidám, és egyre gyakrabban idézte fel a múltat. Mi lett volna, ha másképp alakul minden? Milyen ember lett volna belőle?
– Tanultam volna, családot alapítok, dolgozom a gyárban, péntekenként sört iszom a haverokkal… – motyogta maga elé.
De az emlékek gyorsan visszarántották a valóságba. Fedja Berkutov anyja ivott. Gyakran. Az új mostohaapja, aki beköltözött hozzájuk, egy nap „nevelésbe” fogta a fiút. Az eredmény: törött kar és két repedt borda. Fedja kórházba került, onnan pedig állami gondozásba. Az anyja ritkán látogatta. Mindig sírt, esküdözött, hogy elviszi magához, aztán hetekre eltűnt. Fedja pedig csak várt.
– Rossz anya volt, de én szerettem – suttogta, mintha valaki előtt kellene mentegetőznie.
Egy nap azonban Fedja ráébredt, hogy senki nem fog érte jönni. Senki nem fogja megmenteni. Akkor kezdett túlélni. Megértette, hogy itt csak az marad talpon, aki képes megvédeni magát.
Fedja igyekezett igazságos maradni, soha nem keveredett verekedésbe ok nélkül. Ez segített neki abban, hogy egy erős, összetartó társaság gyűljön köré. Nem voltak sokan, de úgy tartottak össze, mint egy igazi család.
A rendőrség többször is elvitte, egyszer még az egyik raktárban is ott kellett aludnia. De Fedja tudta: elég egy kis gyengeséget mutatni, és a tisztelet azonnal eltűnik.
Amikor kikerültek az állami gondozásból, a csapat együtt maradt. Igaz, mára már sokan nem voltak az élők sorában – itt, ezen a temetőn találtak végső nyughelyet.
Fedja sokáig nem mert az anyja után keresgélni. De amikor végre elment arra a helyre, ahol egykor laktak, már csak egy üres, betört ablakú barakkot talált. Minden elpusztult, mintha ez a hely soha nem is létezett volna.
Csak öt évvel később szánta rá magát komolyabban a keresésre. Akkor gyorsan megtalálta. Egy rokkantak otthonában élt, borzalmas állapotban. Fedja mindent megtett, hogy megkönnyítse az életét, de az anyja csak fél évig élt még. Az orvosok szerint az alkohol volt minden oka. Két agyvérzés, leállt máj – a szervezet nem bírta tovább.
Fedja gyakran járt az anyja sírjához. Már hosszú évek óta egy drága síremlék állt itt, körülötte mindig tisztaság és rend volt. Nem szeretett sokáig maradni, de rendszeresen eljött. Valami láthatatlan erő újra meg újra visszahúzta ide.
Kicsit távolabb egy friss sírt vett észre. Úgy tűnt, épp temetésre készülnek. Már éppen indulni akart, amikor hirtelen megtorpant. Egészen közelről furcsa hang hallatszott. Mintha halk nyüszítés vagy gyermeksírás lenne. Ez a hang egyáltalán nem illett a temető szokásos csendjéhez.
– Mi a fene ez? – morogta maga elé, majd hirtelen megvilágosodott: – Á-áá, biztos valami kutya vagy kiscica esett a friss sírba.
Ilyesmi nem volt ritka errefelé. A temetőben gyakran kóboroltak állatok, élelem vagy menedék után kutatva. Fedja közelebb lépett, és belenézett a gödörbe. De nem egy kutyát vagy kölyköt látott odalent, hanem egy hat év körüli kisfiút! Koszos, ijedt gyerek volt, összegömbölyödve ült, halkan szipogva, mintha attól félne, hogy valaki meghallja.
– Hé, te mit csinálsz ott?
A fiú összerezzent, felnézett, és hatalmas, ijedt szemekkel nézett Fedjára.
– Add ide a kezed – mondta Fedja nyugodtan, miközben lenyújtotta a tenyerét.
A kölyök azonnal megragadta, erősen szorította az ujjait, mintha az élete múlna ezen a kézen. Fedja óvatosan felhúzta, talpra állította. A gyerek egész testében remegett – jól látszott, mennyire átfagyott.
– Mit csináltál ott lent? Beestél? – kérdezte Fedja, miközben levette a kabátját, ami nyilvánvalóan nem ilyen helyzetekre készült.
A kabát egy jobb állapotú használt autó árával vetekedett, de ez most egyáltalán nem érdekelte. Óvatosan bebugyolálta a fiút, hogy felmelegítse.
A gyerek némán nézte, a foga vacogott a hidegtől.
– Na jó, gyere, menjünk az autóhoz. Ott felmelegszel, aztán mesélsz, ki vagy, és hogyan kerültél ide – mondta Fedja gyengéden, vigyázva, hogy meg ne ijessze a fiút.
A gyerek csak bólintott, egy szót sem szólt. Fedja alaposan megnézte, milyen állapotban van, majd gondolkodás nélkül felkapta, együtt a kabáttal.
– Te aztán teljesen átfagytál, öcskös – mormogta, miközben elindult a kocsi felé.
Fedja az anyósülésre ültette a gyereket, ő maga a volán mögé telepedett, és elővette a kesztyűtartóból a termoszt. Tíz perc is eltelt, mire a fiú valamelyest felmelegedett. A teste már nem rázkódott, és végre meg tudott szólalni. Ekkor érkeztek meg Fedja társai is az autóhoz.
– Mi folyik itt? – kérdezte meglepetten Dima, közelebb lépve.
– Na, mesélj, mit kerestél a temetőben estefelé? – kérdezte Fedja szigorúan, de nem fenyegetően, a fiú szemébe nézve.
– Nem este… Reggel jöttem – válaszolta halkan a gyerek, lesütve a tekintetét. – Ma van anyu szülinapja. Csak meg akartam látogatni… Mindig volt ott egy ösvény, de most gödör van… Beestem.
Fedjának eszébe jutott az a szerény mezei virágcsokor, amit a sírban látott.
– Ki engedett ki egyedül? – ráncolta a homlokát. – Apád?
– Nincs senkim – suttogta alig hallhatóan a fiú. – Árvaházból vagyok. Nem engedtek ki anyuhoz, megszöktem. Bátyám, kérlek, ne vigyél vissza! Inkább itt maradok… – Hangja megremegett, sietve hozzátette: – Engem Zsenyának hívnak. Nem vagyok gyáva! Mindenkivel jóban vagyok! Csak… nálunk a nevelők gonoszak, vernek.
Fedja homloka még jobban összeráncolódott. Tudta, milyen ez – az ő idejében is megtörték a gyerekeket az intézetekben, hogy engedelmesek legyenek.
– Hát, Zsenya, nem könnyű életed van – mondta elgondolkodva. – De nem hagyhatlak itt.
Aztán hátrafordult a társaihoz, akik az autó mellett álltak.
– Na, fiúk, lesz hely, vagy rögtönözni kell? – kérdezte félszemmel hunyorítva.
– Persze, hogy lesz – válaszolta Dima, a többiekkel összenézve.
– Jó, akkor egy ideig nálam laksz – mondta Fedja a fiúnak. – De előbb el kell mennünk az intézetedbe. Régen jártam már ott.
– Minket is vigyél – szólalt meg egyik barátja. – Meg kell néznünk, miféle nevelők dolgoznak ott.
– Meglátjuk – bólintott Fedja. – Talán még mást is elintézünk.
Otthon Fedja gyorsan rájött, hogy ha Zsenyát a fürdőbe küldi, nem lesz mit ráadni. Így elővette a szekrényből a régi ingét, és elhatározta, hogy reggel elmegy ruhát venni. Erre azonban nem volt szükség, mert a fiú, a meleg kabátba burkolózva, elaludt a kanapén.
Reggel, miközben Zsenya fürdött, Fedja azon gondolkodott, mivel etesse meg a gyereket, aki láthatóan éhezett. Gondolatait megzavarta az ajtócsengő. Amikor kinyitotta, Denist látta meg, az egyik társát, aki előző nap is vele volt a temetőben.
– Történt valami?
– Nem, Pál bá, minden rendben. Útba ejtettünk egy helyet. Éjszaka ugyan zárva voltak a boltok, de találtunk valamit. A srácnak nincs mit felvennie.
Átnyújtott egy csomagot, Fedja belenézett. Egy farmer, fehérnemű, melegítő és vadonatúj sportcipő volt benne. Minden minőségi darabnak tűnt.
– Nem is tudom, mit mondjak – motyogta Fedja kissé meghatódva.
Régen ismerte Denist, mindig zárkózott, rideg embernek tartotta. Az, hogy egy idegen gyerekkel törődik, teljesen idegen volt a személyiségétől.
– Bejössz? – kérdezte Fedja, tárva hagyva az ajtót.
– Á, nem, hazamegyek. Álmos vagyok – mondta kurtán Denis, és elindult a kocsi felé.
Fedja utána nézett, és önkéntelenül is elmerült az emlékeiben. Együtt nőttek fel az intézetben. Denis azért került oda, mert tragédia érte a családját. A szülei elvesztették a munkájukat, az adósságok pedig a bűnözés felé sodorták őket. Azon a végzetes napon Denis árva maradt. Mindenki azt hitte, sosem lesz képes családot alapítani, vagy annyira megbízni valakiben, hogy törődjön vele.
Közben Zsenya kilépett a fürdőből, bebugyolálva egy nagy törölközőbe.
– Tessék – nyújtotta át Fedja a csomagot. – A fiúk hoztak neked ruhát. Öltözz át, aztán gyere a konyhába, reggelizünk.
Zsenya már az új ruhában jelent meg a konyhában. A szeme csillogott, mintha most először viselne valamit, ami csak az övé.
– Minden olyan… szép – suttogta, miközben magát nézegette.
– És minek vetted fel a sportcipőt? – kérdezte Fedja mosolyogva.
A fiú zavartan lehajtotta a fejét, és a lábujjával topogni kezdett a padlón.
— Csak… – kezdte, de elhallgatott, mintha a megfelelő szavakat keresné. – Csak tudom, hogy hamarosan visszavisznek. És ott ezt mind elveszik tőlem. Legalább itt egy kicsit hordhatom.
Fedya összehúzta a szemöldökét és összeszorította a fogát. Túl jól ismerte az árvaházi élet szabályait. Az erősek mindig elveszik a gyengéktől, ami megtetszik nekik. Ő és Denisz is ezen mentek keresztül, míg nem találtak barátokat, és nem kovácsolódtak egy csapattá.
Zsenya evett, Fedya pedig mellette ült és figyelte. Valami összerándult benne, de nem tudta megfogalmazni, mi is pontosan. Soha nem voltak gyerekei, és igazából soha nem is gondolkodott ezen. Az élete így is teljesnek tűnt számára.
— Visszavinni az árvaházba bármikor lehet — morogta maga elé. — De miért is ne adhatnék neki pár normális napot?
Rajzfilmeket néztek, pizzát és édességet rendeltek, a nap pedig vidáman és felszabadultan telt.
Másnap reggel, tizenegy óra felé Fedya úgy döntött, ideje felébreszteni a fiút.
— Zsenya, kelj fel, különben mindent átaludsz! — kiáltotta hangosan.
A fiú hirtelen felpattant, álmos szemekkel körbenézett.
— Mi van? Hová? — motyogta, még félig aludva.
— Megyünk sétálni — válaszolta Fedya, elmosolyodva. — Az árvaházba majd holnap megyünk.
Elmentek a parkba, és a nap gyorsan elrepült. Ott találkoztak Denisszel, aki szó nélkül csatlakozott hozzájuk. Kívülről valószínűleg furcsán nézett ki: két szakállas férfi egy kisfiúval körhintázik, nevetgélnek és fagyit esznek.
Mikor hazaértek, Zsenya evett egy kicsit, aztán szinte azonnal elaludt a kanapén.
Fedya sokáig nem tudott elaludni. Éjjel háromkor kiment a verandára cigarettázni, és észrevette, hogy Zsenya sem alszik.
— Hé, te miért nem alszol? — kérdezte, miközben leült mellé.
Zsenya szeme megtelt könnyel. Anélkül, hogy felnézett volna, megszólalt:
— Tudom, hogy holnap visszavisztek. Igazatok van, megértem. De csak azt akartam mondani… Ha lenne apukám, nagyon szeretném, ha olyan lenne, mint maga…
Elhallgatott, hirtelen a fejére húzta a takarót, és a fal felé fordult.
Fedya csendben maradt a sötétben, aztán felállt, és kiment a verandára. Hosszú ideig állt ott, az éjszakai égboltot nézve.
— Pálics, beszélnünk kell — szólalt meg Denisz hangja, mikor belépett a szobába, az ajtót résnyire nyitva hagyva.
Denisz már régóta dolgozott Fedyánál, a cégnél, amit az alapoktól épített fel. Egy kis vállalkozásból komoly céggé nőtte ki magát. Most Fedor a nehéz tölgyasztalánál ült, előtte egy félig üres whisky-süveg. Mikor felnézett, Denisz már vele szemben ült. Az ajtóban pedig három közös barátjuk állt némán.
— Mi van veled, Pálics? Haragszol, mint az ördög. És még minden nap iszol is — kezdte Denisz, fürkészve nézve barátját.
— Minden rendben van velem.
— Ugyan már. Megbeszéltük a srácokkal. Ha te nem veszed magadhoz Zsenyát, akkor valamelyikünk megteszi.
Fedya hangosan letette a poharát az asztalra.
— Micsoda? Hová vinném? És ti? Tudjátok ti egyáltalán, hogy egy gyerek nem játék?
— Tudjuk. Épp ezért nem hagyhatjuk ott, ahol most van. Már régóta nem vagy bandita, felnőtt férfi vagy, üzletember. Mitől félsz?
Fedya összeszorította a fogait, és úgy nézett a barátjára, mintha átlépett volna egy határt.
— Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? — kérdezte ingerülten.
— Azt hiszem, te magad nehezíted meg. Mióta visszavitted őt az árvaházba, megváltoztál. Mintha belülről emésztene valami. A srác pedig remek. És ha nem is nősülsz meg, nem baj. Mi együtt felneveljük. Ember lesz belőle.
Nehéz csend telepedett a szobára. Fedya hosszú ideig hallgatott. A többiek sem szóltak, hagyták őt gondolkodni. Végül mélyet sóhajtott, félretette az üveget, megdörzsölte az arcát, és megszólalt:
— Keressetek nekem egy jó ügyvédet.
— Na, ez már egészen más beszéd.
Annak ellenére, hogy Fedor tehetős volt és sok kapcsolattal rendelkezett, a gyámság elintézése egy hónapig tartott. Megkérte minden barátját, hogy ezt addig ne mondják el Zsenyának, nehogy hamis reményeket ébresszenek benne. Fedya tudta, hogy egy gyerek számára a legrosszabb a várakozás és a félelem, hogy talán semmi sem lesz belőle.
Aztán eljött a nap, mikor minden papír elkészült. Fedya úgy döntött, nem egyedül megy az árvaházba. Vele tartott mindenki, aki segített neki ebben az ügyben.
A hosszú folyosó végén állt, ökölbe szorított kezekkel, hogy a körmei belesajduljanak a tenyerébe. Barátai kicsit távolabb figyelték őt némán. Az igazgatónő elment Zsenyáért, de már vagy tizenöt perce nem tért vissza. Fedya kezdte elveszíteni a türelmét. Pár lépést tett az iroda felé, de hirtelen megállt, és próbálta megőrizni a nyugalmát.
És akkor a folyosó végén megjelentek a könnyű lépések. Meglátta az igazgatónőt, mögötte pedig Zsenyát. A fiú kissé zavartnak tűnt, de mikor meglátta Fedyát, megdermedt, mintha nem hinne a szemének.
— Szia, Zsenya — mondta halkan Fedya, megpróbálva mosolyogni.
— Jó napot — suttogta a fiú, mozdulatlanul állva.
— Érted jöttem.
— Értem? — Zsenya csodálkozva felhúzta a szemöldökét.
— Persze. Leszek az apukád?
Zsenya egy pillanatig dermedten állt, aztán hirtelen nekirugaszkodott, és úgy ölelte át Fedor nyakát, hogy az alig maradt talpon.
— Tudtam, tudtam, hogy eljössz! Annyira vártalak! — A fiú gyorsan beszélt, alig bírta visszatartani a könnyeit.
Fedya óvatosan szorította magához, miközben érezte, hogy gombóc nő a torkában. A szeme sarkából látta, hogy a közelben álló barátai titokban törölgetik a szemüket.
— Na gyere, Zsenya, megyünk haza — mondta Fedya határozottan, de lágy hangon. — Annyi minden vár még ránk!
Lassan a kocsi felé vezette Zsenyát, továbbra is a vállára téve a karját. És bár ezek az érzések teljesen újak voltak számára, egyvalamit biztosan tudott. Jó apja lesz. És mindent meg fog tenni azért, hogy Zsenya rendes emberré váljon.
