Tamara Ivanovna most lépett be először a bérelt egyszobás lakásukba, úgy, mintha csak valami kontár beosztottak munkáját jönne ellenőrizni. Végighúzta az ujját a polc szélén, megnézte az ujját, aztán Verára nézett. Mosolya olyan savanyú volt, mint a félérett szilva.
— Na hát, így laktok — mondta. — Idegen tapéta, idegen kanapé, idegen edények. Szépen berendezkedtetek.
— Cserébe a lelkiismeretünk a miénk — felelte Vera. — Az benne volt a csomagban, felár nélkül.
Artyom elnevette magát az előszobában, az anyja pedig hirtelen a fiára fordult. Olyan rövid és dühös pillantása volt, mint egy lecsapódó egérfogó. Artyom visszafojtotta a nevetését, de a szeme vidám maradt.
— Már az elején megmondtam nektek — Tamara Ivanovna a kanapé szélére ült, le sem véve a kabátját. — Az egyetem után összeházasodtatok, semmitek sincs a világon. Sem lakás, sem pénz, sem eszük. Romantika egy bérelt matracon.
— A matrac, ha megengeded, ortopédiai — jegyezte meg Vera. — Ebben a házban csak az tartja a gerincünket.
Artyom akkoriban mást ajánlott. A első hónapokban lakhatnának az anyjánál, abban a kétszobás lakásban, amelynek az ablakai alatt egy öreg autó éldegélte utolsó napjait még azokból az időkből, amikor az apa elhagyta a családot. Vera azonnal visszautasította, határozottan, sértődések és ajtócsapkodás nélkül.
— Artyom, ha beköltözünk a lakásába, ott is maradunk nyugdíjig — mondta. — A nehézségek nem átok. Ez egy edzőterem. Az izmok csak ott nőnek, ahol nehéz.
— Tudod te, hogy mennyit zabál a bérleti díj?
— Tudom. Ezért mindketten gyorsabban fogunk növekedni, mint a lakbér ára.
A fiú nyikorogva beleegyezett, mintha valami előnytelen szerződést írna alá. Az anyja viszont túlzásba vitt módon elégedett volt: a meny nem fogja taposni a parkettáját és nyitogatni a hűtőjét. Még fel is hívta őket, hogy gratuláljon az önállóságukhoz, és a hangjában megkönnyebbülés csengett.
És íme, most egy idegen kanapén ült, és magyarázta nekik, hogyan kell élni.
— Gyereket ne csináljatok — mondta. — Hallod, Vera? Nem most van itt az ideje. Ne is gondoljatok rá.
Vera letette az asztalra a vázát, amit a kezében tartott, és nyugodtan az anyósára nézett.
— Pontról pontra. Lesznek érvek is, vagy ez olyan, mint az időjárás-előrejelzés – magyarázat nélkül?
— Érvek? — Tamara Ivanovna felhorkant. — Hát ki fog segíteni? Ki? Én? Kinek a nyakába ültök rá? Pelenkák, babakocsik, orvosok! Magatokat is alig tudjátok eltartani!
— Meg fog lepődni, de egy gyereknek általában van apja és anyja. A nagymama meg kellemes kiegészítő, nem pedig teherhordó fal.
— Milyen okos!
— Igyekszem. Ez nem örökletes, ez szerzett.
Artyom belépett a szobába.
— Anyu, elég legyen. Magunk döntjük el, hogy mikor mit.
— Te meg egyáltalán a saját fejeddel gondolkodj! — vágott közbe az anyja úgy, hogy a fiú félbeszakadt. — Egyszer már gondolkodtál – megházasodtál. Elég volt a hőstettekből.
A testvéréről, Juliról Vera később szerzett tudomást. Juli tíz éve élt házasságban, húzta a lakáshitelt, gyerekük nem volt. Artyom egyszer elejtette: az anyja nyomást gyakorolt, azt követelte, hogy először álljanak a lábukra, és csak utána szaporodjanak.
— Várj csak — nem értette akkor Vera. — Julinak van férje, saját lakása. Mi köze ehhez az anyádnak egyáltalán?
— Vera, ne üsd az orrod más életébe. Majd elintézik maguk.
— Én nem ütöm bele. Csak megjegyzem, hogy egy idegen orr ott már régóta lakik és be van jelentve.
Artyom azokban a napokban egy új géppel ismerkedett – olyan berendezéssel, amelynek a kezelőpultja bonyolultabb volt, mint egy repülőgépé. Többet írt programokat, mint ahogy a vas mellett állt, és ezért jól fizettek. Vera műszaki szövegek felett görnyedt: ott nem lehet szépen hazudni, ott egyetlen pontatlan megfogalmazás miatt valaki később rosszul szerel össze egy csomópontot.
A fizetése szerény volt, de stabil, mint a metronóm. És valóban pluszba kerültek. Lassan, apránként, széleiről rágcsálva a bérleti díjat.
Aztán Vera hazatért, és zavarodott arccal megállt az előszobában.
— Mi az, megint egy nehéz szöveg? — kérdezte Artyom.
— Nem. Terhes vagyok.
A fiú megdermedt. Egy másodperc, kettő, három. Aztán átölelte, megcsókolta a halántékát, mondott valami lelkes és összefüggéstelen dolgot, és amikor Vera elment megmosakodni, leült és lehajtotta a fejét.
Viszlát Párizs. Viszlát Egyiptom, amiről hat hónapja beszéltek. Plusz van, de a plusz olyan vékony, mint egy penge. A lakbér emészt, a gyerek többet fog enni, az ifjúság ma ért véget, este hét óra körül.
Vera az ajtó résén át látta őt, és szavak nélkül is mindent megértett.
A szüleinek másnap telefonált, és egy óra múlva már a szobában ültek. Larisza Petrovna jajgatott és a lánya kezét fogta, Oleg Szergejevics pedig meglátta a „terhes” szót, és úgy elmosolyodott, hogy kiderült: már vagy öt éve ezt várta.
— Unokák — mondta, és összedörzsölte a tenyerét. — Megmondom őszintén, már kezdtem gyanítani, hogy ősz hajig csak magatoknak akartok élni.
— Apa.
— Hallgatok. Némán örülök.
— És hogyan fogtok élni? — kérdezte halkan Larisza Petrovna. — Vera, albérletben vagytok. Minden Artyomra nehezedik. Fiatal vagy, nehéz lesz neked.
— Anya, eddig is nehéz volt. Csak mostantól van értelme a nehézségnek.
Artyom két hét múlva szánta rá magát, hogy elmondja az anyjának. Felhívta, egyenes hangon közölte a hírt, csendet hallott a kagylóban, majd egy rövidet: Visszahívlak. Nem hívta vissza.
Este ott állt a lakásuk küszöbén. Artyom nem volt otthon.
— Te eszednél vagy?! — az anyós a küszöbről kiabált a menyére, le sem véve a cipőjét és köszönés nélkül. — Sem pénz, sem munka. Semmiféle szülés!
— Munka az van — mondta Vera. — Csak nem csörög, szóval ön nem hallja.
— A te kis kerekded forintjaid! Ebből egy hétig veszel pelenkát! — Tamara Ivanovna belépett a szobába, a keze remegett. — Semmid sincs a lelkeden, épphogy csak elkezdted, és máris itt a has! Mit fogsz vele kezdeni? Mit adsz enni neki? Álmokat?
— Tudja, az embereknek ez valahogy sikerült az utóbbi ezer évben. Az ön jóváhagyása nélkül is.
— Ne gúnyolódj velem! — a hangja sivításba ment át. — Menj és intézd el a kérdést! Hallod? Amíg kicsi a terhesség – menj és csináltass egy abortuszt! Később még megköszönöd!
Vera egy lépést hátrált. Nem félelemből – csodálkozásból, hogy ilyen szavakat egyáltalán hangosan kiejtenek.
— Ismételje meg. Meg akarom jegyezni a megfogalmazást, hogy aztán ne mondhassák, hogy kitaláltam.
— Megismétlem! Abortusz! A gyerek most kő a nyakadon. Nekem is kő! Nem leszek a dajkátok, én nem azért neveltem fiút!
— Senki sem hívta. Magától jött, hívatlanul és modortalanul. Még át sem húzta a cipőjét.
— Pimasz!
— Takarékos. Időt spórolok a hajlongásokkal.
Az anyós megrántotta a sálján, mintha az akadályozná a légzésben, és kiment, úgy becsapva a bejárati ajtót, hogy a erkélyajtó üvege megremegett.
Artyom visszatért, és a kanapén ülő, piros szemű feleségét látta. Némán hallgatott, csak az állkapcsa mozgott. Aztán felvette a telefonját, és tárcsázott.
— Anyu. Mindent tudok. Ma azt mondtad a feleségemnek, hogy szabaduljon meg a gyerekemtől.
— Az igazat mondtam! — hallatszott a kagylóból olyan hangosan, hogy Vera minden szót hallott. — Valakinek meg kellett!
— Az igazat arról, hogy hogyan kell rendelkezni más életével? — Artyom hangja egyenletes és ijesztő volt az egyenességében. — Akkor hallgasd az én igazságomat. Gyerek lesz. Feleségem csak egy van, ő pedig Vera. A pénzedből nem kell semmi — egy rubel sem, sem pelenkára, sem az idegeim emlékművére. És többé nem jössz hozzánk. Sem engedéllyel, sem anélkül.
— Hogy beszélsz velem?!
— Tiszteletteljesen. Vedd észre, még a hangomat sem emeltem fel. Egyszerűen ott húztam meg a határokat, ahol te buldózerrel taroltál le.
Az asszony fulladozott, majd letette a telefont. Húsz perc múlva Juli telefonált.
— Artyom, te megőrültél? Milyen gyerek? — kezdte a testvér gyorsan, betanult szöveggel. — Hát ezzel ráakaszkodtok anyára! Egyedül van, van egy kétszobás lakása és egy ócska autója az ablak alatt!
— Juli, stop — mondta. — Most nem a saját hangodon beszélsz. Ez az ő hangja, csak magasabb a tónusa.
— Ésszerű dolgokat mondok!
— Tíz éve mondasz ésszerű dolgokat. Hallgattál rá — és van egy lakáshiteled, rend van a lakásban, és egy férjed, aki az utolsó két évben átnéz rajtad. Még egy év ilyen ésszerűség — és elmegy. Egyszerűen a naptár szerint.
— Ne merészeld!
— Merészelem. Mert te felhívtál, hogy beleigy az életembe, a sajátodat meg félsz élni — Artyom kifújta a levegőt. — Ésjegyezd meg: a feleségemnek ebben a témában nem telefonálsz. Soha. Semmi utalás, semmi sóhaj.
Letette a telefont. Vera úgy nézett rá, hogy kellemetlen lett neki.
— Mi van?
— Semmi. Csak először látom, hogy valaki az egyik kezével a telefont tartja, a másikkal meg a védelmet.
Másnap este megérkeztek a szülei. Oleg Szergejevics leült, letett az asztalra egy mappát – Vera azt hitte, az az autó iratai.
— Eladtuk a házat — mondta egyszerűen. — Nagyiét, a falusit. Plusz összekapartunk mindent a sarkokból. Három millió.
— Apa…
— Hallgass. A pénz a tiétek. Közjegyzőnél ajándékozással intézzük, neked, hogy aztán senkinek se forduljon meg a szájában semmi. Vegyetek lakást.
Vera eltakarta az arcát a kezével, és elnevette magát, és abban a nevetésben több könny volt, mint vidámság. Artyom felállt, kezet rázott Oleg Szergejeviccsel, és rekedtesen sikerült mondania:
— Ezt nem felejtem el maguknak. Soha.
— Ne felejtsd el inkább őt — biccentett az apuka a lánya felé. — Mi boldogulunk.
— Elég egy egyszobásra — számolt hangosan Larisza Petrovna. — Szerény, de a miénk.
— Kétszobást — mondta Artyom. — Kétszobást veszünk, a különbséget hitellel fedezzük. A gyereknek saját szoba kell, nem egy sarok a szekrény mögött. Én kihúzom, növekszik a bevételem, és a gépem sem áll ám minden udvarban.
— A hitel az hosszú távú — mondta óvatosan Larisza Petrovna.
— A gyerekszoba is hosszú távú.
Az anyjának egy szót sem szólt. Sem a pénzről, sem a hitelről, sem a címről. De a világ kicsi: Tamara Ivanovna véletlenül összefutott Larisza Petrovnával, mérgező sajnálattal kezdte, és egy perc múlva mindent megtudott magától.
Aznap este ment ki hozzájuk, amikor Vera csomagokba pakolta a holmikat, és filccel feliratozta őket. Artyom kinyitotta az ajtót, és a keretben maradt, vállával elzárva a folyosót.
— Engedj be — mondta az anyja. — Bele akarok nézni ennek a… ennek a szemébe.
— A folyosón túlra nem mész.
— Adósságverembe másztál! — rögtön üvöltésbe torkollott a hangja, az első lépcsőfoktól. — Hitel! Húsz évre! Terhes feleséggel! Felfogod, mit csináltál?!
— Felfogom. Vettem egy gyerekszobát. Drága, de van ablaka.
— Idióta! Ezek az emberek rászedtek! Az anyós meg a pasasa hármat adtak – hát azért, hogy horogra kapjanak!
— Három millió nem horog, anyu. A horog az, amikor felajánlják, hogy lakjál náluk, aztán húsz évig emlékeztetnek, hogy ki itt az úr.
Vera a szobában nem avatkozott közbe. Pakolta a pulóvereket, ragasztószalaggal lezárta, ráírta a csomagra, hogy ágynemű. Hallott minden szót, és hallgatott – nem félelemből, hanem mert a férje egyedül is boldogult.
— Hát ő?! — az anyós a szoba felé intett a kezével. — Hallgat! Csalárd! Ráült a nyakadra és hallgat!
— A holmiját pakolja. A mi lakásunkba. Tudod, elég furcsa a nyakra szállás – csomagokkal a kézben.
— Az anyád vagyok!
— Az anyám vagy. És éppen ezért egyszer megmondom: te a gyerekem megölését követelted. Ez nem tanács, nem gondoskodás, nem jóindulatú dolog. Ez egy ítélet, amit te magad írtál alá. Unokád nem lesz. Unokád lányod nem lesz. Te választottad.
Már nyitotta volna a száját, de Artyom felemelte a kezét.
— És még valami. Te ezt a pénz miatti aggódásnak nevezed. Pedig ez kapzsiság, anyu. Egyszerű kapzsiság. Félsz, hogy adnod kell – időt, erőt, rubelt. Ezért olcsóbb, ha senki sem születik.
Tamara Ivanovna visszahűlt, mintha lökdösték volna.
— Hát te… hát ti! — szavakat keresett, de nem talált. — Juli bezzeg okos! Visszautasította! Ha kifizetik a hitelt – majd akkor gondolkoznak!
— Aha. Hatvan évesen. Friss gondolat.
Megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn, hangosan, sértődten, hangosan felsorolva a bűnösöket: az anyós a pasasával, akik a pénzükkel tolakodtak, a fiú, aki eszét vesztette, és a meny, aki most leül, és fel sem áll. A hang még a harmadik emeletről is hallatszott.
És eközben az ő kedvenc, helyes, értelmes lányánál minden romokban hevert. Denisz letette a táskáját az ajtóhoz, és röviden annyit mondott:
— Juli, elválok. Nincs értelme. Tíz évig vártunk az engedélyre. Én nem akarok tovább várni.
Artyom bezárta az ajtót, és elfordította a zárat. Háttal dőlt neki, kifújta a levegőt. Vera odalépett, és olyan szorosan átölelte, hogy a férfi felnyögött.
— Te lovag vagy — mondta. — Csak ló nélkül és otthoni pólóban.
— Lovag hitellel. Új műfaj.
— Te leszed a világ legjobb apukája. Ezt tudom, én szövegeket ellenőrzök, jó szemem van a pontossághoz.
Elmosolyodott, tenyerét a nő szinte lapos hasára tette, és úgy tartotta – nagy, meleg, enyhén remegő kézzel.
— Ide figyelj, apróság — mondta lefelé. — A szobád déli fekvésű lesz, ablakommal. És rokonod is lesz – az, amelyik szeret, nem az, amelyik számol.
— És ha nem apróság, hanem apróság lány?
— Annál jobb. Akkor aztán végképp senkinek sem engedem meg, hogy elmagyarázza neki, mikor kell élnie.
Vera a mellkasába fúrta az arcát, és végül sírva fakadt – könnyedén, görcsök nélkül úgy, ahogy akkor sírnak, amikor a legrosszabb már mögöttük van.
— Boldogulni fogunk?
— Már boldogulunk is — mondta Artyom. — Csak még nem minden csomag van feliratozva.
