Háromszor mentem férjhez, és minden alkalommal próbáltam tökéletes feleség lenni: engedelmes és gondoskodó. Az első férjem elment, azt mondta, belefáradt belém, hogy én csak főzök, és semmi mást nem teszek érte.
Akkor még nem értettem, mit is kellene még tennem, hogy tetszem egy férfinak. Egyedül maradtam két gyerekkel.
A második férjem akkor lépett az életembe, amikor már azt hittem, tudom, hogyan kell egy házasságot felépíteni. Újra teljesen odaadtam magam, újra gyereket szültem, újra csak azon voltam, hogy kedvére tegyek.
De ezúttal minden még nehezebb lett – nem volt elég pénz, ő keveset keresett, nekem is dolgoznom kellett.
Aztán megbetegedtem. És akkor megláttam a második férjem igazi arcát.
Egy beteg, gyenge feleség már nem kellett neki. Egyszerűen elment, hátra sem nézve, és talált magának mást.
A harmadik férjemet, mondhatni, az utcáról szedtem össze. Talpra állítottam, segítettem neki elhelyezkedni. Én dolgoztam, a fizetésem felét neki adtam, miközben ő értem még az ujját sem mozdította. Nemrég viszont azt vágta a fejemhez, hogy ápolatlan vagyok, öreg, és nem törődöm magammal.
És ezt az a férfi mondja, aki mindössze három évvel fiatalabb nálam! Saját magát fiatalnak, energikusnak tartja, engem meg már-már roncsnak néz. Felháborodtam, nem adtam többé neki pénzt, mire rögtön fukarnak nevezett, és mindent a fejemhez vágott, amit gondol.
Valami belül azt súgja, hogy egy férfinak ott kell lennie mellettem, hogy mégiscsak ő a család feje. De én már nem bírom tovább elviselni ezt az élősködőt.
És most nem tudom, mit tegyek. Olyan sok évet éltem le vele, dolgoztam, cipeltem a hátamon. De most vajon kinek kellek? Hiszen az idős nőket már senki sem szereti… Vagy talán tévedek?
