– Pedig milyen szép a te Marfád! Nem lehet vitatni… Csakhogy…
Polina megrázta a fejét, és ez a mozdulat ékesebben beszélt bármilyen szónál. Nyikolaj így is tudta a folytatást. Marfa nem esik teherbe. Ez a téma lett minden családi összejövetel vezérmotívuma, láthatatlan, mégis súlyos teher, amelyet már hetedik éve cipeltek a feleségével. A rokonság, mint tapasztalt jósok, gyors bukást jósoltak a frigyüknek, arról elmélkedve, milyen mulandó az élet gyermekkacaj nélkül.
– Miféle élet ez, Kolja? Miféle család az, ha üres a ház? – visszhangozta az anyja, és szavai ólomsúlyú cseppekként hullottak a lelkébe.
Nyikolaj kívülről nyugodt maradt. Arca kőből faragottnak tűnt, miközben a kihűlt teát kavargatta. Belül azonban minden fájdalmas csomóba szorult. Szerette a maga Marfáját azzal a csendes, mindent elnyelő szeretettel, amely nem kíván szavakat. Gyerekeket akart, elképzelte, ahogy a fiát autót szerelni tanítja, vagy a lányának copfot fon, de ebben a helyzetben tehetetlen horgonynak érezte magát, amely képtelen a hajót a felszínen tartani. És minden anyai szó, amely sajnálattal és szemrehányással volt átitatva, új rovátkát hagyott a szívén.
Nyikolaj rokonsága nagy és hangos volt. Anyja, Polina három nővére egy külvárosi településen telepedett le, amely az utóbbi években megnőtt, és az új, fehér téglás házakkal szinte összeolvadt a várossal. Egy ilyen új épületben, egy szűk, de saját egyszobás lakásban húzták meg magukat Nyikolaj és Marfa.
Marfa eközben szemmel láthatóan hervadt. Nem fizikailag – továbbra is karcsú volt –, de az arca szürkés, földszín árnyalatot kapott, a szemébe pedig állandó, el nem múló bánat költözött. Orvostól orvosig járt, mint egy hajszolt ló, marokszám nyelte a tablettákat, végtelen kezeléseken ment keresztül. Még a nőgyógyásza is, aki valaha lelkes és érdeklődő volt, most fáradt tekintettel fogadta, és mindent elölről írt fel, mintha ugyanazt a megakadt dallamot játszaná újra és újra.
A kétségbeesés perceiben Marfa a meg nem született gyermekeire gondolt. Elképzelte őket – szőkének és kék szeműnek, Koljára hasonlónak. Gondolatban beszélgetett velük, bocsánatot kért, amiért nem tud életet adni nekik. Egy éve, sok tanácsot meghallgatva, elutazott egy női kolostorba háromszáz kilométerre, hogy megérintse egy szent ereklyéit. Egy vékony, feketébe öltözött apáca, akinek a szeme körül sugárzó ráncok ültek, akkor ezt mondta neki: „Istent kérd, kedvesem. Kérd kitartóan. Irgalmas, ad majd gyermeket – nem is egyet.” Ezeket a szavakat Marfa drága ereklyeként hordozta magában, utolsó reményként, amelynél a hideg éjszakákon megmelegedhetett.
Az ünnepek és a családi lakomák igazi kínzássá váltak számára. Amikor Polina hatalmas szülői háza megtelt hangzavarral, csörömpölő edényekkel és piteszaggal, Marfa múzeumi tárgynak érezte magát. Mindenki tapintatos volt, persze, senki sem mutogatott rá ujjal. De amint a beszélgetés a gyerekekre terelődött – az első lépésekre, a kibújó fogakra, az iskolai gondokra –, csengő csend telepedett a levegőbe, és minden tekintet, lopva, de könyörtelenül, rá szegeződött. Ebben a pillantásban minden benne volt: szánalom, értetlenség és a néma kérdés: „hát mikor már?”
Polina viszont nem győzött örülni az idősebb lánya unokáinak. A ház tele volt apróságokkal, rohangáltak az unokatestvérek és távolabbi rokonok, és persze minden figyelem rájuk jutott. Marfa összeszorított foggal segített teríteni, mosolygott az unokaöccsökre és unokahúgokra, de belül jeges sivatag terjeszkedett benne. A boldog anyák látványa, akik karjukban ringatták a csecsemőket, éles, szinte fizikai fájdalomként töltötte el. Az utóbbi időben Nyikolaj, érezve a felesége állapotát, vacsora után azonnal hazavitte őt az ilyen összejövetelekről, nem várva meg a teát és a hosszú búcsúzkodást.
Marfa tudta: amint kilépnek az ajtón, a rokonság kórusa rázendít a kedvenc dalára. Ennek a kórusnak a szólistája pedig Nyikolaj unokatestvére, Jevdokija volt. Ők nemcsak rokonok, hanem szinte elválaszthatatlan gyerekkori barátok is voltak, szomszédságban nőttek fel, és Kolja egykor, ifjúkori ostobaságból, még az ő barátnőjével, Dianával is járt.
– Kolja, képzeld csak! – Jevdokija Marfa felé villantotta a szemét, de úgy beszélt, hogy az is hallja. – A Dianácska a másodikat várja! Fiút. Boldog…
Marfa erre is talált magában erőt, hogy mosolyogjon, bár a mellkasában minden forrt a vágytól, hogy kirohanjon, és úgy csapja be az ajtót, hogy a vakolat is lehulljon.
A külön lakást Nyikolaj és Marfa a rokonság segítségével vették.
– Hiszen anya vagyok – hangsúlyozta Polina mindig a jótevő szerepét. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy segítsenek. Mégiscsak nem idegenek vagyunk. A mostoha meg bezzeg nem segít, neki a saját érdekei fontosak.
Ez újabb kő volt Marfa kertjébe, rejtett, be nem gyógyuló sebe. Az anyja három éve halt meg, három hónap alatt égett el egy szörnyű betegségben, amely a semmiből csapott le. És kevesebb mint két évvel később az apja, Zahar, egy másik nőt vitt a házba – Agniját.
Marfa mindmáig nem tudta elfogadni ezt. Úgy tűnt, apja árulása majdnem olyan keserű volt, mint az anyja halála. Egy idegent hozott a lakásukba, ahol minden sarok, minden csésze az anya keze melegére emlékezett. A kisebbik öccse, Vitka, egyetemista, könnyedén és egyszerűen fogadta a mostohát, de Marfának mindene felfordult a gondolattól, hogy a szülői ágyban most egy idegen nő alszik. Biztos volt benne: Agnyija, aki egész életében az anyjával egy roskatag házban élt, az ő lakásukra pályázik.
Az anyóséknak járó tartozást rendesen fizették. Nyikolaj számára ez elvi kérdés volt. Polina persze legyintett, mondván ráér, de ő minden hónapban elvitte a megbeszélt összeget, kötelességének érezve, és ugyanakkor megalázónak is ezt a kötelességet.
Mindketten sokat dolgoztak. Marfa könyvelőként egy nagy cégnél, ráadásul otthonra is vállalt mellékes munkát. Nyikolaj az autószerelő műhelyben tűnt el napokra. Otthon csend és tökéletes rend várta őket. Steril tisztaság, mintha nem lakás, hanem múzeum volna. A gyerekekről szinte már nem is beszéltek. A téma tabuvá vált, túl nehézzé mindkettőjük számára.
De Marfa nem adta fel. Titokban a férje elől, hogy ne tépje fel újra a lelkét, beiratkozott a legdrágább és legátfogóbb kivizsgálásra a megyei központban. Egy hónap várakozás után ment az eredményért. Az orvosok ítélete úgy hangzott, mint egy végzés: „A spontán terhesség esélye egy a százhoz.” Jobb lett volna a nulla. Ez az egy százalék horgony lesz, örök világítótorony a hamis reményhez. Az orvos, egy szemüveges, fáradt nő, még hozzátette: „Készüljön fel, kedvesem. Szinte semmi esély. Talán gondolni kellene az örökbefogadásra?”
Marfa vattalábakon jött ki a rendelőből. Felszállt a buszra, és körülnézés nélkül elhaladt a megállója mellett. Tovább vitte a megszokott útvonal, hazafelé. Anyához. Most elviselhetetlenül vágyott rá, hogy hozzábújjon, az orrát a vállába fúrja, és kisírja magából ezt az egész szörnyű igazságtalanságot. De anya nem volt. Így a lába az apja ajtajához vitte.
Agnyija azonnal ajtót nyitott, mintha várta volna. Amikor meglátta a sápadt, beesett arcú Marfát, nem tett fel kérdéseket, csak félreállt, és halkan mondta:
– Gyere be, Marfuska. Mindjárt felteszem a teát.
Agnyija az anyja teljes ellentéte volt. Sovány, dús keblekkel, amitől az alakja kissé aránytalannak tűnt. Rövid frizura, sötét haj, nyugodt, sőt kissé hideg szürke szemek. Marfa mindig közönyt látott ebben a hidegségben. De most sem tolakodás, sem hamisság nem volt benne. Valahová készülődött, de Marfára pillantva levette a kabátját, és bement a konyhába.
Amikor a boltból visszatérve vörös szemű Marfát találta, Agnyija csak felsóhajtott. Nem kérdezősködött. Egyszerűen teát töltött, a nappali dohányzóasztalára tette anyja kedvenc süteményével teli tálkát, és leült vele szemben. A falon, mint mindig, anya mosolygott a portréról.
– Agnyija… – Marfa hangja remegett. – Maga nem kérte apát, hogy vegye le a portrét?
Agnyija őszintén meglepődött, még a szemöldökét is felvonta.
– Nem, Marfa. Hogy jutna eszembe ilyesmi?
– És nem nyomasztja a folytonos jelenléte? – Marfa a képre bökött.
– Engem? – Agnyija elgondolkodott, miközben megkeverte a teát. – Nem, egyáltalán nem. Tudod, néha még ellenkezőleg is. Összeveszünk Zaharral valami apróságon, kimegyek a konyhába, ránézek a portréra, és gondolatban megkérdezem: „Na te hogy tűrted ezt a makacs embert, Nasztyenka?” És máris könnyebb. Apádnak pedig emlék. Miért is kellene elrejteni az emlékeket?
– És a féltékenység? – Marfa egyenesen a szemébe nézett. – Szerintem a szüleim között igazi szerelem volt. És apa még most is szereti őt.
– Ez csak azt jelenti, hogy az apád nagy szívű ember, aki képes mélyen szeretni – felelte Agnyija nyugodtan, sértettség árnyéka nélkül. – És remélem, engem is szeret. A maga módján. Értsd meg, Marfa, anyáddal mi nem vagyunk riválisok. Egyszerűen lehetetlen összehasonlítani minket.
Csend telepedett rájuk. Marfa szipogott, törölgette a könnyeit.
– Agnyija… és magának miért nincsenek saját gyerekei? – kérdezte hirtelen azt, ami már régóta a nyelve hegyén volt.
Agnyija sokáig hallgatott, egy pontot nézve az asztalterítőn.
– Volt… volt egy kislányom – sóhajtotta végül. – Másenyka. Betegen született, szívhibával. Az orvosok azt mondták, nem fog élni. De tudod, hogyan küzdöttem? Kifordultam magamból. És már kezdett sikerülni, javult az állapota. Aztán a veséim felmondták a szolgálatot. Veleszületett rendellenesség, tudtam róla, de nem figyeltem. Abban az évben őrült nagy volt a ribizlitermés. Piros. Ette m, mint egy bolond, egyenesen a bokorról. A szervezetem nem bírta. Mentő vitt el, műtét, intenzív osztály… Két hét múlva tértem magamhoz. A Másenyám pedig már nem volt. Nem várt meg… – Agnyija úgy összekulcsolta az ujjait, hogy kifehéredtek az ízületei. – Azt a bokrot később a saját kezemmel téptem ki. Olyan dühvel, olyan gyűlölettel… Pedig mit tehetett a bokor? Nem ő volt a hibás.
Marfa nézte őt, és a régi ellenszenv olvadni kezdett, helyét valami új, fájdalmas együttérzéshez hasonló érzés vette át.
– Én is kivágtam volna – mondta halkan.
– Csak engem nem lehet hibáztatni. Egyszerűen nincsenek gyerekeim, ennyi az egész.
Akkor órákon át beszélgettek. Agnyija nem osztogatott üres tanácsokat, nem vigasztalta közhelyekkel. Egyszerűen ott volt mellette, és ez mindennél fontosabb volt.
– A gyerek nem az egész élet, Marfa – mondta végül. – Meg lehet találni magad a hivatásban, valami ügyben. Megvalósíthatod önmagad.
Marfa bólintott, de a lelke mélyén tudta: egy terhes nő vagy egy babakocsit toló anya látványa továbbra is éles szilánkként fog a szívébe hasítani.
Eltelt néhány hónap. Koljával egyszerűen lezárták a gyerekek témáját. Nem lehet örökké szenvedésben élni. Dolgoztak, találkoztak a rokonsággal, sztoikusan tűrték a részvétteli sóhajokat, és mosolyogtak egymásra. A normális élet illúziója.
És egyszer csak – csend. Marfa észrevette a késést, de még gondolni is félt rá. Titokban, senkinek sem szólva elment ultrahangra.
A szíve mintha megállt volna, majd vágtába kezdett, amikor az orvosnő közönyösen közölte:
– Gratulálok, anyuka. Öt hetes. Jelentkezzen a női rendelőben gondozásra.
Marfa úgy úszott ki a rendelőből, mint egy hattyú. Ment az utcán, és úgy érezte, mindenkinek látnia kell ezt a glóriát, ezt a belőle áradó ragyogást. A járókelőket nézte, és csodálkozott: hogyhogy nem veszik észre ezt a csodát? Terhes!
Nyikolaj dühösen jött haza a munkából: egy balhés ügyfél akadt, nem akart fizetni az elvégzett javításért. Sokáig fortyogott, mesélte a történetet, aztán észrevette, hogy Marfa valahogy furcsán hallgatja. Nem helyesel, nem háborog vele együtt, csak ül a kanapén, felhúzott lábakkal, és a saját gondolatain mosolyog.
– Marfa, mi van veled? – hökkent meg. – Egyáltalán figyelsz?
– Kolja – emelte rá ragyogó szemét. – Gyerekünk lesz.
– Hogy érted? – nem értette. – Milyen gyerek?
Marfa a hasára tette a kezét. Nyikolajnak nem azonnal esett le. Amikor viszont leesett… felkapta, megpörgette a kis előszobában, majd rémülten visszatette a földre.
– Nem szabad! Semmi nehezet! Feküdni! Hallod? Feküdni és hallgatni rám!
A terhesség a legkeményebb próbatételnek bizonyult. A szervezet, amelyet évek kezelése és kétségbeesése gyötört, ellenállt a boldogságnak. Kétszer is kórházba került Marfa megtartásra. A szülés korábban indult, és rémálomszerű körülmények között zajlott. Az új, frissen épült szülészet hatalmas és barátságtalan volt, még nem lakották be. A vajúdóban egyedül hagyták, és amikor a fájások elviselhetetlenné váltak, és megindultak a tolófájások, orvos nem volt mellette. Vad derékfájással rohant végig az üres folyosókon, rángatva a zárt ajtók kilincseit. Hétvége volt. Végül a lépcsőn egy felmosóvödrös takarítónőbe botlott. Az, meglátva az eltorzult arcát, eldobta a felmosót, és rohant a szülésznőért.
A szülésznő, mérgesen, kialvatlanul rárivallt:
– Mit ordítasz? Egy teát se lehet nyugodtan meginni! Ha nem tudsz szülni, nem kellett volna széttárni a lábad! Hova rohansz? Mondtuk, ne nyomj, te ostoba, várj! Kesztyűt, az anyátok… forró kesztyűt!
A repedések borzalmasak voltak. Marfa némán, vérig harapott ajakkal tűrte, ahogy érzéstelenítés nélkül varrják. De amikor a mellkasára tették a kis piros, ráncos csomagot, amely nyöszörgött és mozgatta az ujjacskáit, minden eltűnt. Nem volt fájdalom, nem volt durvaság – csak ez az apró csoda.
A főorvos később leszidta: a szülő nő fegyelmezetlenül viselkedett, ezért történtek a repedések. Újabb terhességről szó sem lehetett.
Marfa nem is gondolt újabbra. Az egyetlen fia, akit Timofejnek neveztek el, nem csupán gyerek lett számukra – a világegyetem középpontja.
Megkezdődtek a nehéz hétköznapok. Timofej nyugtalan, sírós baba volt, hasfájós. Nyikolaj kidőlt a fáradtságtól, éjjel a fiához kelt, nappal pedig állva aludt el a munkában. Marfa alvajáróként járt a lakásban, ringatta, etette, pelenkázta. Nyikolaj rokonai gyakran látogattak, ajándékhegyeket hoztak és felbecsülhetetlennek hitt tanácsokat. Polina a hetedik mennyországban volt.
– Na végre! – sopánkodott. – Látod, Marfa, ügyes vagy, hogy nem adtad fel! A tartozást most nem kell fizetnetek, neveljétek a fiút.
Nyikolaj először értett egyet az anyjával – lakatosfizetésből hármukat eltartani nehéz volt.
Marfának egészségügyi gondjai kezdődtek: hullott a haja, morzsolódtak a fogai, felborult a ciklusa. Az orvos mindent a szoptatásra fogott. Marfa, hátfájástól görnyedve, álmatlanságtól vörös szemekkel néha azon kapta magát, hogy már nincs ereje. És amikor a kétségbeesés már a fejéig ért, elfogadta Agnyija ajánlatát, hogy hétvégenként jöjjön hozzájuk. Agnyija igazi mentőövnek bizonyult. Házi ebédeket hozott, pár órára elvitte Timofejet, hogy Marfa aludhasson, szó nélkül elmosta az edényeket és rendet rakott a kicsi, örökké zsúfolt lakásukban.
Aztán pár hónap múlva Marfa rájött, hogy újra terhes.
– Kolja, azt hiszem, megint… – mondta a férjének, nézve annak beesett arcát.
Nyikolaj épp elvesztette az állását – bezárt az autóműhely. A második terhesség hírét nem örömkiáltással, hanem nehéz sóhajjal fogadta.
– Hát ez is… – ennyit mondott.
Az após születésnapján, ahová Timofejjel együtt mentek, bejelentették a második terhességet. A rokonság felzsongott. Polina fintorgott:
– Várhattál volna, Marfa! Látod, mennyire kimerített az első. És most segíteni sincs kinek: Olgától is vannak unokáink, nem bírunk elszakadni.
A „várhattál volna” csak egyet jelentett. Marfa még a gondolatot is elhessegette. Annyi évig könyörgött gyerekekért! Szó sem lehet róla.
Az orvosok csak széttárták a karjukat, felelőtlenségről beszéltek. De a szervezet, amely már megtanulta a maga leckéjét, meglepetést készített. A második ultrahangon az orvos meglepetten nézett a monitorra, majd Marfára.
– Anyuka, tudja, hogy odabent ketten vannak? Két embrió szívverése. Ikrek lesznek!
Szédülés, vad toxikózis, légszomj. Minden, ami csak lehetett, megvolt. Agnyija ismét bekapcsolódott. Most már nemcsak hétvégén jött, hanem munka után is, néha ott is maradt éjszakára.
A lányok, Vera és Nadezsda császármetszéssel születtek – mindketten szőke, kék szemű babák, mintha egy képről léptek volna le, amelyet Marfa gyerekkorában rajzolt. A szűk egyszobás lakásban most két kiságy állt. Nyikolaj a földön aludt, vékony matracon, a lányok ágya és a fal közé szorulva. Agnyija hozzájuk költözött. A kanapén aludt Marfával, átengedve Koljának a helyet. Egy fazék borsccsal érkezett – és maradt. Marfa már el sem tudta képzelni, hogyan boldogult nélküle. Polinával nehezebb volt – ő is felajánlotta a segítséget, de ebben az apró térben, ahol minden lépést egyeztetni kellett, a jelenléte katasztrófának tűnt volna. Agnyija igénytelen volt, a földön is el tudott aludni játék közben a gyerekekkel, útközben is tudott enni.
Polina, amikor meglátogatta őket, csak sóhajtozott:
– Jaj, nehéz most Nyikolajnak. Szabadjára engedtétek Marfát…
Marfa fogamzásgátló tablettákat szedett. Az orvos azt mondta, két császármetszés után nem szabad kockáztatni. De minden fogamzásgátló eszköz tehetetlennek bizonyult azzal a kétségbeesetten, valaha Istentől kicsikart gyermekáldási képességgel szemben. Egy év múlva újra teherbe esett.
A rokonság rázendített a kórusra.
– Nyomort szaporít! – ez volt a főszólam. – A férje vállára pakolt elviselhetetlen terhet!
Az anyósa ellenőrzésre jött. Végignézte a szobát, amelyet játékok, gyerekholmik, bilik borítottak.
– És hova teszed a negyediket? Gondolkodsz te egyáltalán, Marfa?
– Kolja nem ellenzi – felelte fáradtan Marfa, miközben próbálta összeszedni a szétszórt kockákat.
– Mit értenek a férfiak? – csapta össze a kezét Polina. – Nekik szülni – pfuj! De te neveld fel, tartsd el. Majd megérted, hogy fölöslegesen szültél, csak akkor már késő lesz. – Leült a kanapé szélére, idegesen gyűrögetve a kabátgombját. – Mi is aggódtunk értetek! Ki akarná, hogy a fia gyerektelen maradjon? Most meg úgy szülsz, hogy nem gondolkozol. És a tartozást sem adtátok még vissza, mellesleg. Jegyezd meg: ha a negyedik mellett döntesz, a teljes tartozást követelni fogjuk. A pénz nem az égből hullik!
Marfa ránézett, és érezte, ahogy belül forrni kezd benne a jeges düh.
Ugyanazon az estén azt mondta Nyikolajnak:
– Kolja, anyád követeli a tartozást, ha szülök.
Nyikolaj, aki ezt már hallotta az anyjától, némán bámulta a tányérját.
– Arra gondolsz… abortusz? – kérdezte halkan Marfa.
A férfi felnézett rá. A szemében fáradtság volt, de eltökéltség is.
– Nem. Ne merj még csak gondolni sem rá. Megoldjuk.
Másnap, mintha meghallotta volna a beszélgetésüket, megjött Agnyija. Amikor megtudta Polina látogatását, röviden megkérdezte:
– Mennyi?
– Micsoda? – nem értette Marfa.
– Mennyivel tartoztok nekik?
– Majdnem négyszázezer…
– Odaadom – mondta Agnyija úgy, mintha száz rubelről lenne szó.
Marfa ledermedt.
– Hogyhogy? Honnan van magának ennyi?
– Anyámmal egész életünkben gyűjtöttünk – ringatta a karjában Várját Agnyija. – Ketten éltünk, nem költöttünk sokat, anyának kertje volt, nyugdíja. Majd visszaadjátok, amikor tudjátok, akár tíz év múlva is. De most ne ezen járjon az eszed. Szülhetsz nyugodtan.
– És az édesanyja… Pelageja Matvejevna? Ő nem fog ellenezni?
– Ugyan már! – mosolygott Agnyija. – Ti most már a családom vagytok, akkor az övé is. Különben is nagyon szeretne megismerni téged meg a gyerekeket. Nyolcvanéves már, de még mindig a veteményesben kapirgál. Nem mennék ki hétvégén?
Pelageja Matvejevna kis házikója, amelyet egy faragott zöld kerítés rejtett egy öreg almafás kert mélyén, első pillantásra elbűvölte Marfát. Odabent meleg volt, otthonos és meglepően tágas. Nagy konyha, egy világos, majdnem harminc négyzetméteres szoba, még két háló. Agnyija az otthon berendezésébe az összes ki nem élt anyai szeretetét beleöntötte. Zahar Koljával elment megnézni a szerszámos ólat, a nők pedig terítettek. Pelageja Matvejevna, egy apró, aszott öregasszony tiszta szemekkel, a földön játszadozó gyerekeket nézte, és a ráncos arcán patakzottak a könnyek.
– Anya, mi van veled? – ijedt meg Agnyija.
– Semmi… – törölgette Pelageja Matvejevna a könnyeit a kendője csücskével. – Megértem. Mindig azon gondolkodtam, mikor szaladgálnak majd gyerekek a mi házunkban. És hát… megértem.
Folyton megsimogatta Timofej pufók kezét, megigazította a szunyókáló Zoja takaróját. Elaltatta a kicsit a karjában, és addig nem adta oda, amíg fel nem ébredt.
Az asztalnál szóba került Marfáék lakásának szűkössége. Már megvolt a telkük a nagycsaládos programban, de építkezni sem erejük, sem pénzük nem volt. Zahar egyszer csak krákogott, letette a csészét, és azt mondta:
– Mi lenne, ha cserélnénk? A mi Vitkánk a városba ment, albérletben lakik, mi meg Agnyijával ketten maradtunk a háromszobásban. Mi beköltözünk a ti egyszobásotokba, ti pedig a mi háromszobásunkba. Mindenkinek jut hely.
Marfa Agnyijára nézett. Az úgy tett, mintha nagyon elfoglalt lenne a teáskannával, de az arca kipirult. Marfa mindent megértett. Ez az ő ötlete volt. Csak finoman rávezette az apját erre a döntésre.
A költözést pár hónappal el akarták halasztani, de baj történt. Pelageja Matvejevna elesett a kertben – agyvérzés. Három nap múlva meghalt. Agnyija bátran tartotta magát, de Marfa látta, hogyan feketedik meg a gyásztól. Most a költözés kérdése élesen felmerült. Marfa gondolkodás nélkül a nagymama házát választotta. Eszébe jutottak a szavai: „Hadd szaladgáljanak a házban a kis lábak.” Kolja is két kézzel támogatta – a lelke odanőtt ehhez a portához, a szerszámos ólhoz, a csendhez és a tágassághoz.
Most Agnyija vendégségbe járt hozzájuk – a saját szülői házába. Segített a gyerekekkel, azok pedig úgy tapadtak rá, mint méhek az anyára. Nagyapa Zahar, aki nyárra szintén odaköltözött, Timofejet pesztrálta: horgászni jártak, kunyhókat építettek, és a nagyapa mintha tíz évet fiatalodott volna. Agnyija Marfának szanatóriumi beutalót intézett, rávette, hogy rendbe hozassa a fogait, helyreállítsa az egészségét. Marfa viszont, bár jobban lett, újra olyan volt, mint aki nincs magánál – a negyedik terhesség toxikózisa kegyetlenül gyötörte.
A negyedik gyerek, Péter, igazi kis óriásként született – négy kilóval, szintén császárral. A műtét közben az orvosok, látva a méh állapotát, ragaszkodtak a petevezetékek elkötéséhez. Marfa beleegyezett. Öt gyerek – az már túl sok. Így döntöttek.
A kijelölt telken a ház lassan, de biztosan nőtt. Kolját magával ragadta az építkezés, menedéke lett. Agnyija pedig, aki sosem lehetett anya, Marfa és Nyikolaj gyerekeinek csodálatos nagymamája lett. Az összes ki nem élt gyengédsége, az évek alatt felhalmozott ereje most Timofejre, Verára, Nadezsdára és a kicsi Petyára zúdult.
Közben már megjelentek az első mobiltelefonok – nagyok, kihúzható antennával. Egyik este Marfa nem tudta elérni Agnyiját. Az későn indult haza a munkából, a telefon pedig hallgatott. Marfában nőtt a szorongás. Végül, amikor már besötétedett, megszólalt a készülék.
– Anya? – szakadt ki Marfából, még rá sem nézve a kijelzőre. – Hol vagy, anya?
– Mindjárt a házhoz érek, kislányom – Agnyija hangja fáradt volt, de meleg. – Ne aggódjatok.
Marfa letette a telefont, és hirtelen megértette, hogy azt a szót nem véletlenül mondta. Magától tört fel belőle. Anya. Újra volt anyja.
Polina ezután ritkán jelent meg. Vagy megsértődött, hogy Agnyiján keresztül rendezték a tartozást, vagy érezte, hogy nincs igaza, de a kapcsolat hűvössé és hivatalossá vált.
Eltelt néhány év. A gyerekek cseperedtek. Timofej iskolába ment, az ikerlányok már javában segítettek otthon, Petya pedig mindenki kedvence volt. Egy tavaszi napon a lányok egy rétről futottak be, a karjukban sárga virágcsokrokkal.
– Agnyija nagyi, hogy hívják ezeket a virágokat? – kérdezte Vera.
Agnyija és Marfa a konyhában sürgölődtek, pirogokat sütöttek.
– Martilapu – felelte Agnyija, és a kezébe vett egy szálat. – Látjátok, milyen a levele? Az egyik oldala hideg, sima – az a mostoha. A másik, az alsó, puha és meleg – az az anya. Tapogassátok meg.
A lányok megtapogatták, csettintgettek, és elszaladtak. Marfa pedig hirtelen felnevetett. Agnyija kérdőn nézett rá.
– Eszembe jutott, amikor először jöttél hozzánk – mondta Marfa nevetve. – Mekkora bolond voltam. Azt hittem, a mostohaanya csakis gonosz és kegyetlen lehet.
– És én? – mosolygott Agnyija.
– Te meg ez az oldal lettél – simította meg Marfa a martilapu bársonyos levelét. – A meleg. Az igazi anya.
Ott, a konyha közepén megölelték egymást, lisztesen, és sokáig úgy álltak, míg a szobából egy csattanás hallatszott – Petya ledöntött egy kockatornyot.
Úgy tűnt, a történet végre harmóniába érkezett. De Marfa már tudta: a teste néha a saját, kifürkészhetetlen életét éli. Négy év múlva, amikor a legkisebb, Péter hároméves volt, a lányok pedig már hét évesek, megtörtént a hihetetlen. Az elkötött petevezetékek ellenére, az orvostudomány minden törvénye ellenére Marfa rájött, hogy ismét terhes.
Az orvosok csak széttárták a kezüket: egy eset a millióból.
– Csoda – mondták. – Rendellenesség.
Marfa viszont, a tesztcsíkokra nézve, csak mosolygott. Tudta, hogy ez nem rendellenesség. Ez válasz a régi, kiérdemelt, szenvedéssel kivívott imáira. Az Úr, látva a készenlétét, a szeretetét, az erejét, egyszerűen bőkezű volt. A végsőkig.
Nyikolaj, amikor megtudta, először sokáig hallgatott. Aztán leguggolt a kanapén ülő Marfa elé, a fejét az ölébe hajtotta, és sírni kezdett. A fáradtságtól sírt, a boldogságtól, attól a felismeréstől, milyen különleges nő él mellette.
Dima rokonainak úgy döntöttek, el sem mondják. Minek? Régóta a saját életüket élték.
A szülés nehéz volt, de Marfa megoldotta. Kislány született. Aprócska, szőke, meglepően értelmes tekintettel. Annának nevezték el – Nyikolaj nagyanyja után, bár Marfa magában tudta, hogy egyszerűen csak szép ez a név.
Amikor Kolja elment a szüleihez, hogy elmondja a hírt, és csak megmutassa nekik az unokát, Polina, miután a karjába vette a kislányt, hirtelen magabiztosan kijelentette:
– Ó! Akkor a mi nagyanyánk után, tehát Anna. A dédnagyanya, Anna Iljinyicsna tiszteletére. Szép név.
Nyikolaj az anyjára nézett, aztán az alvó kislányra.
– Nem, anya – mondta halkan, de szilárdan. – Ő Anna annak a nőnek a tiszteletére, akinek a házában élünk, és élni is fogunk. Anna Pelageja Matvejevna tiszteletére. Mert ha ő és a lánya, Agnyija nem lettek volna, nem lett volna sem ez a házunk, sem ezek a gyerekeink.
Polina már mondani akart valamit, de amikor találkozott a fia tekintetével, elharapta a szót. Először hosszú évek óta nem talált megfelelő választ.
Egy nyári estén, amikor a nap aranyra festette a kert öreg almafáinak lombkoronáját, az egész család összegyűlt a verandán a hosszú asztalnál. Zahar, megöregedve, de még mindig fürgén, kenyeret szeletelt. Agnyija mentás, illatos teát töltött a bögrékbe. Timofej, már komoly, tízéves fiú, segített a kicsikre figyelni. Vera és Nadezsda, elválaszthatatlanul, takarókból kunyhót építettek a veranda sarkában. Petya az ablak alatti homokozóban babrált, a kis Anna pedig egy fonott bölcsőben aludt, amelyet egy juharfa ágára akasztottak.
Marfa erre a zajos, nyugtalan, őrülten szeretett világra nézett, és a szíve olyan csendes, mély hálával telt meg, hogy a szavak képtelenek voltak kifejezni.
Agnyija leült mellé, és átnyújtott neki egy bögrét.
– Elfáradtál? – kérdezte halkan.
– Nem, anya – rázta meg Marfa a fejét. – Tudod, most eszembe jutott az a kolostori apáca. Azt mondta: „Istent kérd, ad majd gyermeket, nem is egyet.” Akkor azt gondoltam: jó, hát csak egyet is… Ő meg nézd, mennyit adott. És nemcsak gyerekeket. Téged is nekem adott. És visszaadta apát. És adott otthont. És erőt.
– Te vagy az erős, Marfa – mosolygott Agnyija. – Én csak ott voltam melletted.
– Nem – fogta meg Marfa a kezét. – Az erő nem ez. Az erő abban van, hogy nem keseredsz meg, amikor elveszik tőled a legdrágábbat. Abban, hogy egy idegen gyereket úgy fogadsz, mintha a sajátod lenne. Abban, hogy oda tudod adni az utolsót is, és nem bánod meg. Ez a te erőd, anya. És ez most már bennük van. Mindegyikükben.
Körbemutatott a verandán, a kertre, a gyerekekre, a férjére, az apjára.
A nap lement az almafák mögött, hosszú árnyékokat húzva a fűre. Valahol a távolban ugatni kezdett egy kutya – nem megtörte a csendet, csak kiemelte a mélységét és a nyugalmát. A bölcsőben Anna megmozdult, álmában cuppantott egyet a kis ajkával, és újra elcsendesedett. Az élet – egyszerre egyszerű és bonyolult, veszteségekkel és nyereségekkel teli – ment tovább. És ez így volt rendjén. Ez volt a boldogság.
