Amint meglátta a padnál heverő kutyát, azonnal odarohant hozzá. A látóterébe került az is: a szíj, amelyet Natalja hanyagul ledobott. Mars panaszosan nézett a gazdájára bedagadt szemével…
A testvérével már majdnem két éve alig beszéltek. Jelena máig nem értette, hogyan válhatott egy apró semmiségből ilyen heves konfliktus.
Jelena és Vadim Rumjancev egy év különbséggel születtek. Kicsi koruk óta elválaszthatatlanok voltak, mindig kiálltak egymásért. Bármilyen csínyt is követtek el, a felelősséget mindig egyenlően vállalták, sosem bújtak a másik háta mögé.
A szülőfalujuk, Jarovoje, évről évre fejlődött és virágzott. Szerencséjük volt a falu vezetőjével — Pavel Mihajlovics, aki maga is itt született, kiváló gazdasági szakembernek bizonyult.
Miután elvégezte az agráregyetemet, hazatért a falujába, és aktív tevékenységbe kezdett. Erőfeszítéseit hamarosan elismerték, és tíz év elteltével Pavel Mihajlovics lett Jarovoje közigazgatásának vezetője.
A magánéletében is jól alakultak a dolgok. Jelena, miután befejezte az egészségügyi szakközépiskolát, faluja rendelőjében kezdett dolgozni mint felcser. Pavel nem tudott közömbösen elmenni egy ilyen szépség mellett. Jelena viszonozta az érdeklődést. Összeházasodtak, és az esküvőjüket az egész falu ünnepelte. Vadim őszintén örült a húga boldogságának, bár az ő saját házassága Nataljával messze nem volt ilyen felhőtlen.
Amíg Jelena hajadon volt, Natalja időnként morgolódott rá, egyszerűen semmirekellőnek vagy beképzeltnek nevezve. Ám a házasság után a zúgolódást irigység váltotta fel. Natalja egyre többet követelt a férjétől — új házat, nagyobb autót, jobb bundát…
Egyre gyakrabban vetette Vadim szemére: „Másoknak mindenük megvan, nekünk meg semmink sincs!” A férfi igyekezett, ahogy csak tudott, de Natalja vágyait sem pénzben, sem erőben nem tudta kielégíteni.
Részben Natalja is boldogtalan volt: az Úr nem ajándékozta meg az anyaság örömével. És mindeközben Jelena sikeresen férjhez ment, fiút, majd lányt szült, tágas házat épített, a férje pedig tisztes rangra tett szert…
A családi összejövetelek egyre gyakrabban veszekedéssel végződtek. Ahányszor Vadim meglátogatta Jelenáékat, Natalja utána rögtön elkezdte ostorozni a férjét.
Az utolsó botrány Vadim születésnapján történt. Jelena ajándékba egy labrador kölyköt hozott neki a városból – már régóta vágyott egy ilyen kutyára. Pavel pedig egy új motorkerékpárt adott neki.
Minden rendben ment, egészen addig, míg az ittas Natalja dührohamot nem kapott, és rá nem zúdította Jelenára a felgyülemlett mérgét:
– Na mi van, Lénka? A kutya — az valami célzás? Ha már gyerek nincs, legalább kutyát vegyünk, mi?!
Léna próbálta csillapítani a helyzetet:
– Natasa, nyugodj meg. Később úgyis szégyellni fogod…
De a szavai nem hatottak. Hatalmas vita kerekedett, a vendégek két táborra szakadtak. Pavel halkan odasúgta a feleségének, hogy menjenek el, és ők, miután elköszöntek, elhagyták az ünnepséget.
Eltelt két év. Azon az estén Vadim elkezdte kerülni a húgát, kapcsolatuk néhány rövid, ritka találkozásra korlátozódott. Közben közte és Natalja között is nőtt a feszültség.
Esténként Vadim egyre gyakrabban sétált el a folyóhoz Marssal. Ketten együtt boldognak tűntek: Vadim botot dobált, Mars boldogan futott utána, majd leheveredett a lábához, és figyelmesen hallgatta a gazdája csendes meséit.
Jelena erről a szomszédoktól tudott, de nem tett semmit — Vadim hajthatatlan maradt.
A szerencsétlen veszekedés után Natalja egyre jobban gyűlölte Jelenát is, meg a neki ajándékozott Marsot is. Amikor Vadim nem volt otthon, a kutyát kiűzte a házból, ráordított, néha még meg is ütötte.
A kíváncsi szomszédasszonyok csak öntötték az olajat a tűzre:
– Hallod, Nataska, a férjed megint a folyóparton sétál a kutyával…
– Tegnap meg összefutott Lenkával, a férjével meg a gyerekekkel… Nevetgéltek, örvendeztek!
A féltékenység teljesen elöntötte Natalját. Egyszer Vadim megkérdezte:
– Natasa, nem bántod Marsot?
– Kell nekem a te kutyád?! – mordult rá, majd kivonult a szobából.
Mars egyre gyakrabban rejtőzött el Natalja elől, és megremegett, amikor az megjelent.
Minden akkor ért véget, amikor Vadim egy reggel induláskor dühösen odavágta:
– Elegem van ebből az örökös irigykedésből!
Egyedül maradva, forrongva a dühtől, Natalja kirángatta Marsot az udvarra, a padhoz kötötte, és nekiesett az övvel. A szegény kutya fájdalmában vonított. Miután levezette dühét, Natalja ledobta az övet, összepakolt és örökre elment otthonról.
Este Vadim hazatért, de nem találta a kutyát a kapunál. A házban rendetlenség uralkodott. A padnál megtalálta Marsot, ökölbe szorult a keze. Gyorsan eloldozta, és karjaiba véve a rendelőbe sietett vele.
Jelena éppen készülődött hazamenni, amikor meglátta a vérző kutyát karjában tartó testvérét:
– Lénka, segíts… – kérte rekedten Vadim.
Átvitték Marsot a kezelőbe. Jelena alaposan megvizsgálta az állatot:
– Ki tette ezt vele?
– Natalja… – Vadim lesütötte a tekintetét.
Jelena csendben bólintott. Összevarrta a sebeket, kimosta a szemét, adott neki vizet.
Később a folyosón Vadim bűnbánóan odasúgta:
– Bocsáss meg, Lénám…
– Ugyan már – mosolygott fáradtan a húga. – És Nataljával…?
– Nem, Lénka. Ezután már nem.
Jelena felhívta Pávelt:
– Páska, gyere értem, kérlek.
Amint meghallotta felesége kimerült hangját, Pavel már indult is.
Fél óra múlva ott állt a folyosón. Amikor meglátta a testvérpárt összeborulva, mellettük Mars halkan nyüszített, semmit sem kérdezett, csak elmosolyodott:
– Na, gyertek, hőseim.
Hazavitték Vadimot, és ellátták a kutya gondozásával kapcsolatos tanácsokkal.
Amikor Jelena elmesélte anyjuknak, mi történt, az csak felsóhajtott:
– Rég el kellett volna válniuk.
Azzal fogta magát, és elindult fiához, hogy segítsen rendet rakni a házban.
A tornácon Vadim ült, Marsot simogatta. Az anya odaért, megsimogatta mindkettőjüket:
– Életben vagytok?
– Életben – válaszolta Vadim.
A házból finom illat szállt: főtt hús és friss zöldségek. Mars megcsapta az orrával, csóválta a farkát. Vadim elmosolyodott, és felállt.
Az élet ment tovább.
