— Külön? — Anna értetlenül nézett rá. — Hogy érted ezt, fiam? Hová?
Mögötte már ott állt Szvetlana, karba tett kézzel, arca hideg volt, mint a jég.
— Ne aggódj, mama, mindent elrendeztünk. Egy remek idősek otthona van. Tisztaság, orvosok, társaság, napi háromszori étkezés — minden, ami szükséges. Ott sokkal jobb lesz, mint itt.
Anna hallgatott. Valami lassan összeszorult a mellkasában.
„Remek otthon”, „jobb lesz neked” — de ő csak egyet hallott:
„Többé nincs rád szükség.”
Nem sírt. Nem könyörgött. Csak bólintott.
— Ha mindenkinek így könnyebb… — suttogta.
Egy hét múlva a bejáratnál ott állt a kicsi, barna bőrönd. Denis segített neki lemenni a lépcsőn, kerülve anyja tekintetét.
— Bocsáss meg, anya, így lesz a legjobb mindenkinek, meglátod — motyogta.
— Igen, fiam — válaszolta Anna halkan. — Könnyebb. Neked egészen biztosan.
Kint apró, hideg eső permetezett, amikor a taxi megállt a város szélén álló szürke, kétemeletes épület előtt. A táblán ez állt: „Idősek Otthona Arany Alkony”.
Bent klórszag keveredett a főtt tejbegríz illatával.
Egy középkorú nő, ápolónő, közömbös biccentéssel fogadta őt.
— Hatos szoba. Meleg van, van tévé. — Aztán már ment is tovább.
A szoba kicsi volt, egyetlen ablakkal, amely mögött egy görbe mogyoróbokor látszott. A takaró durva volt, a színek kifakultak. Anna végighúzta rajta a kezét.
„Ennyi volt” — gondolta.
Az első napokban alig szólt bárkihez. Evett, aludt, hallgatta a szomszéd szobák hangjait. Néha valaki sírt, néha dühösen kiabált. Az idő összefolyt. A reggel és az este egyformának tűnt.
Úgy érezte, az élet véget ért.
Egy nap azonban új arc jelent meg a folyosón. Fiatal nő fejkendőben, kosárnyi házi süteménnyel.
— Jó napot! — köszönt vidáman. — Margarita vagyok, önkéntes. Beszélgetni jöttem, esetleg olvashatunk is. Ön Anna Szokolova, igaz?
— Igen, én vagyok.
— A szomszéd említette önről, azt mondta, régen tanárként dolgozott?
Anna meglepetten bólintott.
— Irodalmat tanítottam az iskolában.
— Ó, milyen csodás! — mosolygott Margarita. — Az árvaházban épp olyan embert keresünk, aki segítene a gyerekeknek olvasni tanulni. Nehéz sorsúak, lemaradásban vannak, de nagyon szeretnének tanulni. Eljönne velem?
Anna először nem válaszolt. A szíve hirtelen hangosan dobbant.
— A gyerekekhez? Tanítani? — kérdezte, mintha maga sem hinné, amit hall.
— Igen. Ha van ereje és kedve, elviszem önt.
Egy hét múlva már egy öreg buszban zötykölődtek. Az ablak mögött elsuhantak Moszkva peremkerületei: házak, piacok, emberek. Anna tenyerét az üveghez szorította, és halkan felsóhajtott.
Az árvaház zsivajgó, színes világ volt. Fiúk és lányok rohantak a folyosókon, nevetés és zaj töltötte be a levegőt. De amikor Anna megszólalt, és felolvasta nekik az A Grant kapitány gyermekei első fejezetét, csend lett.
A hangja remegett, de minden szó melegséggel telt meg. A gyerekek úgy hallgatták, mintha megbabonázták volna őket.
— Látja, hogyan figyelnek önre? — mondta később Margarita. — Régóta nem beszélt velük senki ilyen szívből.
Onnantól Anna minden héten visszatért. Segített az olvasásban, írni tanította őket, beszélt nekik az életről, régi történetekről, jóságról. És minden alkalommal, amikor visszatért az idősek otthonába, úgy érezte, a szíve egy kicsit könnyebb lett.
Az idő telt. Egy nap az igazgató hívatta.
— Anna Ivanovna, lenne egy ajánlatom. Az egyik nevelő nyugdíjba ment. A gyerekek imádják magát. Nem maradna nálunk félállásban? Szobát is biztosítunk.
Anna elnémult.
— Én? De hiszen hetvennyolc éves vagyok…
— Éppen ezért! Nekünk ilyen szívek kellenek. Nem papírok, hanem lélek.
Amikor átköltözött az árvaházba, úgy tűnt, új élet kezdődött. A gyerekek köré sereglettek, kiabálták:
— Anna Ivanovna, visszatért!
Ő pedig nevetett, ölelte őket, és hosszú évek óta először érezte magát igazán boldognak.
Közben, a régi lakásban Denis egyszer a telefonját lapozgatta. Rábukkant egy cikkre:
„Idős tanárnő, aki új otthonra talált a gyermekek között.”
A fotón az édesanyja volt.
Gyerekek között ült, kezét egy kisfiú markolta, ő pedig mosolyogott.
Alatta a felirat állt:
„Ő a legfontosabb ember azok számára, akiknek nincs senkijük.”
Denis sokáig nézte a képet. Szvetlana megkérdezte:
— Mi történt?
Ő csak ennyit felelt:
— Bocsáss meg, anya.
Anna sosem tudta meg, hogy fia kimondta ezeket a szavakat.
Ő egyszerűen csak tovább élt — csendesen, békében, de szeretettel tele.
És amikor egy nap a gyerekek egy rajzot hoztak neki — nagy, piros szívvel és a felirattal:
„Te vagy a mi szívünk, Anna Ivanovna!”
— akkor megértette: Isten elvette tőle a házát, hogy adjon helyette új családot.
