Tánya kilépett a szülészetről a kisfiával. A csoda elmaradt. A szülei nem jöttek elé. A tavaszi nap sütött, ő pedig összehúzta magán a most már bő kabátot, az egyik kezével felkapta a csomagot a holmikkal és iratokkal, a másikkal pedig kényelmesebben fogta a gyereket, és elindult. Hová menjen – nem tudta. A szülei hallani sem akartak arról, hogy hazavigye a gyermeket, az anyja követelte, hogy mondjon le róla írásban. De Tánya maga is állami gondozott volt, az anyja lemondott róla, és a lány megfogadta, hogy soha nem tesz ilyet a saját gyermekével – bármi áron is.
Nevelőszülőknél nőtt fel, az „apuka” és „anyuka” jól bántak vele, mintha a sajátjuk lenne. Még egy kicsit el is kényeztették, nem szoktatták önállóságra. Ráadásul nem éltek túl jól, gyakran voltak betegek. Persze, magát hibáztatja azért, hogy a kisfiának nincs apja – most már érti. Az a férfi komolynak tűnt, megígérte, hogy bemutatja a szüleinek, de amikor Tánya elmondta neki, hogy terhes, azt felelte, hogy ő még nem áll készen a pelenkákra. Felállt és elment, a telefonja pedig többé nem volt elérhető – valószínűleg letiltotta a számát. Tánya felsóhajtott:
– Senki sincs kész – sem a gyermek apja, sem a szüleim. De én készen állok arra, hogy felelősséget vállaljak a fiamért.
Leült egy padra, és arcát a nap felé fordította. Hová menjen? Azt mondták, vannak központok olyan anyák számára, mint ő, de Tánya szégyellt érdeklődni a címük után – remélte, hogy a szülei megértik majd, és eljönnek érte. De nem jöttek.
Tánya úgy döntött, hogy úgy tesz, ahogyan eltervezte: elutazik egy faluba egy idős nénikéhez, aki befogadja majd, ő pedig segít neki a kertben, amíg kapják a gyermek után járó támogatást, aztán munkát keres magának. Mert biztos benne, hogy szerencséje lesz – így is lesz, csak most megnézi a telefonján, honnan indulnak a falusi buszok. Az öreg nénik általában kedvesek – vele is biztosan jó lesz a sorsa.
Kényelmesebben tartotta a szundikáló kisfiút, elővette a kabátzsebből a régi okostelefonját, és majdnem összeütközött egy autóval a gyalogátkelőn. A sofőr – egy ősz hajú, magas férfi – kiugrott az autóból és kiabálni kezdett Tányával, hogy nem néz, merre megy, ezzel még magát is, a gyereket is veszélybe sodorja, ő meg emiatt öregkorára börtönbe kerülhet.
Tánya megijedt, könnyek gyűltek a szemébe, amit a gyerek is megérzett, felébredt, sírni kezdett. A férfi rájuk nézett, és megkérdezte, hová megy a kisbabával.
Tánya válaszolta, hüppögve, hogy maga sem tudja.
A férfi erre azt mondta:
– Na, ülj csak be a fülkébe! Eljössz velem, ott megnyugszol, és majd kitaláljuk, mi legyen tovább. Gyerünk, ne ácsorogj itt, nézd, a gyerek már majdnem teljesen befulladt a sírástól. Egyébként engem Konsztantyin Grigorjevicsnek hívnak, téged hogy?
– Tánya vagyok.
– Ülj be, Tánya, segítek.
A férfi elvitte a fiatal anyát a kisbabájával a saját lakásába. Otthon külön szobát adott neki, hogy megetethesse a gyermeket. Egy nagy, háromszobás lakása volt. Nem volt mibe tisztába tenni a babát. Tánya megkérte Konsztantyin Grigorjevicset, hogy vegyen pelenkát, és odaadta neki a pénztárcáját a megmaradt kis összeggel. De a férfi határozottan visszautasította, hogy pénzt fogadjon el tőle, mondván: úgysem tudná mire költeni.
Ő maga gyorsan felszaladt a szomszédjához, aki orvosként dolgozott, remélve, hogy otthon van. A szomszédnő éppen szabadnapos volt, telefonált valakinek, mindent megbeszélt, majd átadott Konsztantyin Grigorjevicsnek egy hosszú listát a szükséges dolgokról.
Amikor a férfi visszaért a vásárlással, látta, hogy Tánya elaludt, félig ülve, fejét a párnára hajtva. A baba közben kibomlott a takaróból és nem aludt. Miután kezet mosott, a férfi karjába vette a gyereket, hogy a fiatal anya alhasson egy kicsit. Alig hogy becsukta maga mögött az ajtót, Tánya felriadt, és amikor nem látta a babát, kiabálni kezdett:
– Hol van a kisbabám?!
Konsztantyin Grigorjevics mosolyogva hozta vissza a gyermeket, mondván, hogy miért ijedt meg ennyire – csak azt akarta, hogy kicsit aludjon. Megmutatta, miket vett a babának és az anyának, és felajánlotta, hogy együtt tisztába teszik.
Azt is elmondta, hogy később átjön a kedves szomszédnő, az orvos, aki mindent elmagyaráz majd, mit hogyan kell csinálni a babával. Ő pedig másnapra kihívja ide a körzeti gyermekorvost is.
Ezután elkezdett beszélgetni Tányával.
– Semmilyen falura, semmilyen öreg nénire nincs szükséged. Maradj nálam, van elég hely. Özvegy vagyok, nincs se gyerekem, se unokám. Nyugdíjat kapok, ráadásul még dolgozom is. Az egyedüllét nagyon nyomaszt, és örömmel fogadnék ilyen lakótársakat.
– Volt önnek gyermeke?
– Volt, Tánya, egy fiam. Északon dolgoztam váltóműszakban – fél év ott, fél év itt. A fiam egyetemen tanult, volt egy barátnője. Az utolsó évben elhatározták, hogy összeházasodnak, mert a menyasszonya gyereket várt. Megvártak engem a váltásról, hogy megtartsák az esküvőt. De a fiam szerette a motorokat, elvesztette az uralmát a jármű felett, és halálos balesetet szenvedett. Épp a megérkezésem előtt – én már a temetésre érkeztem meg. A feleségem súlyosan megbetegedett a fiunk elvesztése után.
Mindezek közepette szem elől tévesztettem a fiam menyasszonyát, bár volt róla fényképem, és tudtam, hogy a fiam gyermekét várta. Kerestem, de nem találtam meg. Ezért is kérlek, Tánya, maradj nálam. Legalább megérezhetem öregkoromra, milyen az, ha van család. Egyébként hogy nevezed a fiadat?
– Nem tudom, miért, de valahogy mindig is Savélijnek akartam nevezni. Tetszik a név, bár nem túl gyakori.
– Savélij??? Tánya, ez volt a fiam neve. Pedig nem is mondtam neked! Hát ezt eltaláltad – örömet szereztél az öregnek. Na, maradsz?
– Örömmel. Én magam állami gondozott vagyok, örökbe fogadtak, de a fiamat nem akarták elfogadni. Ezért nem jöttek értem a szülészetről, és most nincs hová mennem.
Persze, ha ők nincsenek, nem tudom, mi lett volna belőlem – így viszont befejeztem a főiskolát, jó életem volt. Bár, ha bent maradok az állami gondozásban, lakást is kaptam volna.
Az igazi anyám a gyermekotthon kapuja elé tett le, egy takaróba csavart, amin csak egy nyaklánc volt, egy kis medállal.
– Na, menj, öltözz át – vettem neked is ruhát. Aztán foglalkozunk a babával meg a háztartással. Nézd, a kis kádat jól ki kell majd mosni, aztán a szomszédasszony megmutatja, hogyan kell fürdetni. És ennünk is kell, hiszen az anyukának jól kell táplálkoznia, hogy legyen teje.
Amikor Tánya átöltözve, az új ruhában kijött Konsztantyin Grigorjevicshez, a férfi észrevette a nyakában a láncot, és megkérdezte, vajon ez az-e a lánc, amit az anyja hagyott nála.
