Csak a két szeme ragyogott az arcán. A mezőn dolgozni nem nagyon tudott, otthon sem ért utol soha a nővéreit – nehéz volt neki. A két idősebb – Hannusja és Darinka – körül állandóan legyeskedtek a kérők, a folyosón tolongtak a küldött vőlegényjelöltek, de a legkisebbre, Okszanára senki még csak rá sem nézett.
A nővérek egyszer azt mondták:
– Amíg Okszanát férjhez nem adjuk, mi magunk sem megyünk férjhez!
Múlt az idő, ám Okszanát senki sem kérte meg. A nővérek öltöztették, pirosították, de mindhiába. A barátnők már csúfolódtak is:
– Amíg ti Okszanát próbáljátok férjhez adni, még magatok is vőlegény nélkül maradtok!
Okszana hallotta ezeket a szavakat, és nagyon fájt neki – de nem magáért, hanem a kedves nővéreiért. Egy napon elhatározta:
– Nem tudom tovább mások életét rontani! Jobb, ha elmegyek otthonról, hadd menjenek a nővéreim férjhez. Elmegyek a városba, talán szolgálatot kapok valahol.
Megvárta, míg mindenki elalszik, kis batyut kötött, s kiosont a házból. Egész éjszaka ment Okszana. A hold fénylett, az út világos volt. Ment, és nem érzett félelmet. Csak amikor az erdőhöz ért, szorongott kicsit: hátha a medve még nem alszik?
De nem történt semmi, belépett az erdőbe, haladt tovább az úton. Nem sokkal később világosodni kezdett. Okszana elfáradt, a város még messze volt. Úgy döntött, megpihen egy mogyoróbokor mögött, a batyut párnának tette a feje alá, kendővel betakarózott, s elaludt.
Hogy sokáig vagy csak rövid ideig aludt, nem tudni, de arra ébredt, hogy valahol a közelben fejsze csattog. Épp felült és figyelt, amikor – puff – egy száraz fa dőlt el mellette! Okszana megijedt, talpra szökkent, futni akart, mikor meglátott egy öreget közeledni. Alacsony volt, de erősnek látszott, fehér szakállal, fejszével a kezében. Okszana még jobban megijedt, de a öreg így szólt:
– Ne félj, unokám, nem bántalak.
– Ki vagy te, bátyuska? – kérdezte Okszana. – Majdnem elpusztultam miattad.
– Én az erdőőr vagyok – felelte az öreg. – Itt élek nem messze. A száraz tuskókat döntöm. Te meg mit keresel egyedül az erdőben?
Okszana elmesélte neki a bánatát. Az öreg elgondolkodott, megsimította szakállát, majd így szólt:
– Látom, jó lelkű, szelíd lány vagy. Maradj velem a házamban, legyél az unokám. Ha meggondolod magad, magam kísérlek el a városba.
Okszana megörült, elfogadta, és az erdei házban maradt. Így éltek ketten. A vén erdőőr nappal járta az erdőt, a lány pedig a ház körüli dolgokat végezte – nem volt sok tennivaló, ő könnyen boldogult vele. Az öreg jókedvű, derűs ember volt, sokat látott életében, és úgy tudott mesélni, hogy az ember csak hallgatta volna szüntelen.
Lassan megtanította Okszanát különféle füvekre, gyökerekre, bogyókra. Elmondta, mikor kell gyűjteni, hogyan kell szárítani, hogyan készül a gyógyító főzet. Sok mindent tanult tőle a lány – az öreg semmit nem titkolt el.
Eljött az idő, hogy az öreg másvilágra készüljön. Okszana sírt, de az öreg így szólt:
– Ne keseregj, unokám, mindennek rendelt ideje van. Ha én már nem leszek, temess el, aztán menj haza. Mindent megtanítottam, amit tudtam.
– Én éltem, és az erdőnek segítettem. Te élj, és segíts az embereknek, unokám.
Az öreg meghalt, Okszana eltemette, elsiratta, majd hazafelé indult.
Amikor megérkezett a faluba, a nővérei már férjhez mentek – két fivérhez –, nagy házban laktak együtt. Nagy volt az öröm, hogy Okszana épen visszatért! Szobát adtak neki, velük élt, segített a ház körül.
Tudta, mivel kell trágyázni a földet, hogyan kell betegséget gyógyítani, miképp irtani a gyomot – mindent a vén erdőőrtől tanult! A nővéreinél mindig bő termés lett, az állatok egészségesek voltak, s senki nem betegedett meg a házban. Boldogan éltek.
Hamar híre ment ennek a faluban. Az emberek tanácsért jártak Okszanához. Mindig segített, soha senkit nem utasított vissza. Fizetséget nem kért – aki tehette, hozott néha egy kosár tojást, vagy kendőt, de a szegénytől, betegtől soha semmit nem fogadott el.
Ugyanebben a faluban lakott Kruzsiliháné, a javasasszony. Sok mindent tudott az öreganyó, de az emberek féltek tőle – gonosz erő lakozott benne. Mikor Okszana segíteni kezdett az embereknek, mindenki hozzá járt, a javasasszony házát pedig elkerülték.
Az öreg megkeseredett. Gondolkodott, hogyan árthatna Okszanának. Gondolt, gondolt – végül tervet eszelt ki.
Egy nap elment hozzá:
– Jó napot, Okszana Szemjonivna, drága galambom!
– Dicsértessék, nénike – felelte Okszana kedvesen.
– Segítségedért jöttem, lelkem – nyögte az öregasszony. – A kezem fáj, édes lányom, szinte elzsibbad.
– Ülj le, nénike, megnézem a kezed.
Okszana leültette, tapogatta a karját.
– Valóban ez a kezed fáj, nénike? Talán összetéveszted valamivel? Add, hadd nézzem a másikat!
– Ez, lelkem, ha nem ez! – nyögött az öregasszony. – Úgy fáj, úgy kínoz! Se inni, se enni nem tudok.
Okszana megrázta a fejét.
– Ebben a kézben semmi fájdalom nincs, nénike.
– Hogyne lenne! – csattant fel a vénasszony. – Nézd csak, hogyan csavarta ki minden ujjamat!
Okszana csodálkozott, de hajthatatlan maradt.
– Ahogy gondolod – mondta –, de a te kezed nem fáj.
– No hát, ha nem fáj, akkor nem fáj! – egyezett bele hirtelen a banya. – Talán, hogy beszélgettem veled, már könnyebb is lett. Köszönöm, Okszana Szemjonivna, köszönöm neked, drága lelkem.
– Itt a kis ajándékom neked. – És egy tükröt nyújtott át Okszanának. – Fiatal vagy még, ideje gyönyörködnöd magadban, szépen illik hozzád.
– Köszönöm, nénike – felelte Okszana. – Legyen úgy, ahogy jó szavad mondja! A jó szó erősebb a gonosznál.
Ám azon a tükrön Kruzsiliháné mindenfélét ráolvasott, rásziszegte a maga rontását!
Múlt az idő, s mintha Okszana púpos háta is alig látszott volna többé. Az emberek nézték, csodálkoztak: kiegyenesedett, sántítása szinte eltűnt.
Bele-beletekintett a tükörbe – s öröm futotta el a szívét. A banya viszont látta, hogy szavai nem fogtak, és ismét Okszanához ment. Azt mondja, a háta fáj, a lába gyenge. De maga is érezte: rosszabbodik az állapota. A rontás saját fejére szállt vissza!
Okszana gyökereket adott neki, elmagyarázta, miként főzze meg őket. A banya pedig újabb ajándékot adott – egy csontfésűt.
– A leány szépsége gondoskodást kíván – mondta. – Te pedig szép vagy, illik magadat kényeztetned.
Okszana elfogadta, de így szólt:
– Köszönöm, nénike, milyen jó vagy! Jó kívánságod ne vesszen kárba, minden szavad teljesedjék.
Ismét múlt az idő, és az emberek csak néztek: Okszana mintha még szebb lett volna, még vidámabb! Arca kipirult, haja dús fonatba omlott, alakja megerősödött.
Kruzsiliháné viszont teljesen elszáradt! Keze, mint két száraz ág lógott, a háta nem egyenesedett ki, a lába nem vitte. Feküdt, mozdulni sem bírt, csak sóhajtozott, nyögött. Magához hívatta Okszanát.
Darina és Hannusja tiltani kezdték:
– Ne menj, húgocskánk, boszorkány az! Rossz lakik a házában.
– Ne aggódjatok – felelte Okszana. – Minden rendben lesz.
Másnap hajnalban felkelt, tiszta forrásvízzel megmosakodott, új ruhát öltött, kosárba szedte az ajándékot: vadmézet, kerti almát, illatos gyógyfüveket.
Amikor Darina és Hannusja meglátták, elállt a lélegzetük:
– Húgunk, milyen gyönyörű lettél! Nem tudni, a ruha teszi-e, vagy valami csoda, de egészen más vagy, mint régen.
Okszana elindult a banya háza felé. Már nyúlt a kapuhoz, de az becsapódott előtte, s nem bírta kinyitni.
– Nénike! – kiáltotta. – Engedj be! Nem tudom a kapudat kinyitni!
Bent a házban mintha zűrzavar támadt volna. Valaki dobogott, csörömpöltek a lábasok a kemencében, s különféle hangok suttogtak:
– Ne engedd be! Ne nyisd ki neki! Nem fog rajta a rontás! A betegségek visszafordulnak tőle! A gonosz szó jótetté válik nála!
Okszana állt, majd ismét megkopogtatta:
– Drága nénike! Jól vagy-e? Látogatni jöttem, de nem jutok be hozzád.
De a banya hallgatott, s a házban valami bőgött, ugatott, bőgött, a kemence úgy csattogott, mintha mindjárt szétdőlne. Az utcán összesereglettek az emberek, némán figyelték a ház remegését. Féltek mindig is Kruzsilihánétól, de ilyet még sosem láttak!
A harmadik kopogásra így szólt Okszana:
– Legalább felelj! Hoztam neked vadmézet, kerti almát, illatos füveket.
Áthajolt a kapu fölött, letette a kosarat az ösvényre.
Abban a pillanatban fekete füst tört elő a kéményből – sötétebb, mint amit tűzvésznél látni.
Varjak csapódtak ki az ablakokból, szerte szálltak.
A ház pedig megfeketedett, mintha elszenesedett volna.
Az emberek megrémültek: ki vizet hozott, ki kerítést bontott, azt hitték, lángra kapott a ház.
De akkor kibújt a nap egy felhő mögül.
Az első sugár a földre ért – s a füst szétfoszlott egyetlen leheletre.
A ház helyén csak egy maréknyi hamu maradt. Csendesen, láng nélkül tűnt el minden.
– A banya gonoszsága égette el őt magát! – értették meg az emberek. – Okszanát akarta elpusztítani varázsszóval, de a tiszta lélekre nem fog a rossz – visszaszállt hát rá!
Attól a naptól fogva Okszana még szebb lett, meg sem lehetett ismerni. Hamarosan kérője akadt a faluból, s jó életük lett, viszály sosem gyűrte meg őket. Hannusja és Darina boldogok voltak húguk sorsáért.
Ahol pedig Kruzsiliháné háza állt, ahol Okszana letette a kosarakat, hamarosan málnabokrok nőttek. Nagy szeműek, illatosak, bőséges termésűek!
Az egész falu járta szedni, s többé senki sem félt attól a helytől.
Azt mondják, annyi málna termett évről évre, hogy a falut később málnaföldnek – Malinivka – nevezték el.
Íme, ilyen történet esett Malinivkában.
Valakinek mese boldog véggel, más hisz benne igaz szóként – tetszés szerint!
Egy azonban bizonyos: a jó mindig legyőzi a gonoszt.
Ugye, egyetértetek velem?
Áldás és jóság kísérjen titeket, kedves olvasóim!
Legyetek boldogok! 🌿
