— Nézd csak, megint itt kószál ez a kutya. Már több mint két hete itt van.
— Igen, valahogy furcsán viselkedik. Azt beszélik, mintha valamit őrizne.
— Micsoda butaság! Miféle „valamit”?
— Nem hallottad? Nemrég baleset történt itt.
A sofőrök beszélgetését hirtelen éles fékcsikorgás szakította félbe. A sovány, elcsigázott kutya ismét kirohant az útra, rákényszerítve az autókat, hogy hirtelen fékezzenek és félrerántsák a kormányt. Valaki dühösen rányomott a dudára, de a kutya érzéketlen maradt a zajra és zűrzavarra — ismét visszatért a helyére az út szélére.
Iván már napok óta figyelte ezt a jelenetet, ahogy munkába menet elhaladt mellette. Ugyanaz ismétlődött minden alkalommal: hol mozdulatlanul feküdt a kutya, hol hirtelen kirohant az útra, mintha figyelmeztetni vagy megállítani akarna valakit.
Ma valami megmozdult a szívében. Talán a kutya tekintetétől — amely egyszerre volt tele hittel és reménytelenséggel —, talán a lesoványodott testétől, amelyen még ki lehetett venni az egykori erő és szépség nyomait.
Hirtelen elfordította a kormányt, és megállt az út szélén. A visszapillantó tükörben látta, ahogy a kamionosok összenéznek, mintha megérezték volna, hogy most valami fontos fog történni.
— Na, barátom — Iván lassan kiszállt az autóból, és elindult az állat felé —, ismerkedjünk meg?
A kutya felemelte a fejét, de nem hátrált, és nem is indult felé. A barna szemei annyi fájdalmat és reményt tükröztek, hogy Iván szíve belesajdult.
— Hé, ember — szólt oda az egyik kamionos —, vigyázz vele. Senkit sem enged közel magához.
— Két hete itt van már? — fordult feléjük Iván. — Mi történt egyáltalán?
— Baleset volt — sóhajtott a sofőr. — Meghalt egy férfi. Azt mondják, ez a kutyája.
Iván leguggolt, de nem közeledett rögtön.
— A gazdáját várod, ugye?
A kutya alig hallhatóan felnyüszített, mintha megértett volna minden szót.
— És próbálta már valaki magához venni?
— Próbálták — szólalt meg a másik sofőr. — De mindig visszafut ide.
— Engem Szergejnek hívnak — mutatkozott be az első. — Helybéli vagyok. Jól ismerem ezt a történetet.
Iván felállt, leporolta a térdét, és a kutyára nézett, aki ismét lehajtotta a fejét, de nem ment el.
— Mesélj, kérlek — kérte Iván.
Szergej a kamionjának dőlt:
— Élt itt egy asszony — Lídia Petrovna. Volt egy fia, Mihail. Jó, rendes srác volt. És ez a kutya — az övé volt, Bim.
— Bim… — ismételte Iván, a kutyára pillantva. Az enyhén megrezzent a fülével, mikor meghallotta a nevét.
— Úgy van. Misa még kölyökként találta, befogadta, felnevelte. Mindenhová magával vitte. Aztán… — Szergej elhallgatott, elővett egy cigarettát, rágyújtott. — Aznap munkából jött hazafelé. Szakadt az eső. Egy kanyarban megcsúszott az autó… frontálisan ütköztek.
Iván némán nézte a kutyát. Az mozdulatlanul feküdt, a mancsára hajtotta a fejét, de a szemét nem vette le arról a pontról, ahol a baleset történt.
— És Bim? Ő is a kocsiban volt?
— Igen. Csodával határos módon túlélte. Lídia Petrovna hazavitte, de nem maradt ott. Megszökött. És azóta itt van. Vár.
— Hát nem próbálta visszahozni?
Szergej keserűen elmosolyodott:
— A fia halála után mintha elzárkózott volna az egész világtól. Még ránézni sem bír Bimre — túl sokat emlékeztet Misára.
Iván odament az autójához, és visszatért egy palack vízzel meg egy csomag étellel.
— Talán éhes vagy?
A kutya meg sem mozdult.
— Nem fog menni — rázta a fejét Szergej. — Én is hoztam már neki ennivalót — nem nyúl hozzá, amíg valaki a közelében van. Csak éjjel eszik, vagy ha teljesen egyedül van.
Iván ökölbe szorította a kezét.
— Vagyis egyszerűen csak itt fog meghalni?!
— Mit tudnál tenni? — tárta szét a karját a sofőr. — Próbálták már elvinni. Valaki be akarta vinni egy menhelyre, de Bim átmászott a kerítésen és visszaszökött. Húsz kilométert tett meg.
Iván a kutyára nézett, belül pedig minden felfordult benne. Eszébe jutott, ahogy az apja hívta magához a halála előtt, ő meg mindig halogatta: „Majd később, apa, majd később…” Aztán már túl késő lett.
— Hol lakik Lídia Petrovna?
Szergej összehúzta a szemét:
— Miért kérded?
— Beszélni szeretnék vele.
— A falu végén, a zöld kerítéses házban. De figyelj — senki sem jár hozzá. Senkit sem fogad.
— Majd meglátjuk — mormolta Iván, miközben beszállt az autóba.
A zöld kerítéses házat gyorsan megtalálta. A festék már rég lekopott, az udvar elhanyagolt volt, a gaz virágzott.
Iván megnyomta a csengőt. Válaszként — csend. Újra megnyomta.
— Ki az?
— Lídia Petrovna, jó napot kívánok. Beszélhetnénk?
— Menjen el.
— Bimről lenne szó.
Csend.
— Kérem…
Az ajtó lassan kinyílt. A küszöbön egy törékeny asszony állt, szemében kialudt fény, a gyász megkövült tekintete.
— Miről beszélni?
— Bimről.
Az asszony összerezzent.
— Nem tudok ránézni. Túl sok Misa belőle.
A hangja megremegett, és remegő kezeivel eltakarta az arcát.
Iván nem sietett megszólalni. Hosszú csend után végül megszólalt:
— Egy éve veszítettem el az apámat. Mindig halogattam a találkozást, azt hittem: majd később… Aztán már túl késő lett. Maga még helyrehozhatja. Bim szerette a fiát. De magát is szereti. Nem ez a legfontosabb?
Az asszony megrázta a fejét:
— Nem fog megbocsátani nekem.
— Próbáljuk meg?
Iván kinyújtotta a kezét.
Az asszony sokáig nézte, majd óvatosan az ő tenyerébe tette a sajátját.
Bim még mindig az út szélén feküdt, mintha csak várt volna.
— Bim… — suttogta Lídia Petrovna.
A kutya hirtelen felemelte a fejét. Megdermedt, mintha a múltból hallott volna hangot. Aztán egy pillanattal később…
Ez a pillanat örökre Iván emlékezetébe vésődött. Ahogy az elcsigázott kutya a gazdájához rohant, nyüszítve, szinte repülve a levegőben. Ahogy remegő testtel hozzásimult a nő karjához.
És az asszony letérdelt az út szélére, simogatta őt, és könnyeken át ismételgette:
— Bocsáss meg, kicsim. Bocsáss meg…
Eltelt egy hónap.
Iván újra megállt az ismerős ház előtt. A kerítés most már frissen festett, élénk zöld volt, az udvarban krizantémok és körömvirágok nyíltak.
Bim szaladt elé — már nem volt olyan sovány, de még mindig ugyanaz a hűséges kutya. Utána jött Lídia Petrovna. A szeme ismét ragyogott.
— Jöjjön csak, Ványa! Készen van a tea, friss pite is van.
Az asztalnál mesélte, hogyan segít neki Bim a ház körül, hogyan járnak együtt Misa sírjához, és hogyan imádják a környékbeli gyerekek a kutyát.
Iván nézte őket, és arra gondolt: néha csak meg kell állni, belenézni a másik szemébe, és kinyújtani a kezünket. És még a legsebzettebb szív is visszatalálhat az élethez és a szeretethez.
Bim a térdére hajtotta a fejét, és halkan sóhajtott. Mintha azt mondaná: „Köszönöm, hogy megálltál.”
