– Hogy merészeled! – robbant ki Marina, aki addig hallgatott. – Hiszen jubileum van, a gyerekeknek joguk van itt lenni!
– Nincs – vágta rá Hanna. – Mert nem lettek meghívva!
– Ó, Ljudocska, hát milyen éttermet választottál! – Vera néni hangja mennydörgött a telefon hangszórójából, betöltve az egész konyhát.
– Megnéztem a fotókat az interneten, olyan csillárok vannak ott, olyan hangulat! Mi az egész családdal biztosan jövünk, Kosztyik már ki is vasalta az öltönyét, a gyerekek meg annyira örülnek…
Hanna mozdulatlanná dermedt a bögrével a kezében. Most kezdődik.
– Vera, rögtön szerettem volna pontosítani – az anya egyenletes hangon beszélt, de Hanna látta, hogyan szorulnak össze az ujjai az asztal szélén. – A jubileumra csak felnőttek vannak meghívva. Ez az esemény nem gyerekeknek való.
A szünet három másodpercig tartott. Aztán Vera néni olyan hangot adott ki, mintha félrenyelt volna.
– Mit jelent az, hogy csak felnőttek? Ljudmila, hiszen ezek az én gyerekeim! A te unokaöccseid és unokahúgaid! Szergej hét éves, Darija öt, hogyhogy nem hívod őket? Készültek rá, Dasa még versikét is megtanult!
Hanna letette a bögrét az asztalra, és közelebb lépett az anyjához. Az egyenes háttal ült, és már a tartásából, abból, ahogy a fejét tartotta, rögtön látszott – a döntés megszületett, és semmilyen versike nem fogja megváltoztatni.
– Vera, az étterem egy tisztességes hely. Hatvanéves csak egyszer leszek az életben, és szeretném nyugodtan megünnepelni ezt a napot.
– Ülni a szeretteimmel, beszélgetni, inni egy kis pezsgőt. Nem pedig azon aggódni, hogy a gyerekek összetörnek valamit, vagy rohangálni kezdenek az asztalok között.
– Vagyis szerinted az én unokáim neveletlenek? – sikoltott fel Vera néni úgy, hogy a hangszóró panaszosan recsegni kezdett. – Az én unokáim, akiket én!… Úgy van, Ljudmila? Mindent értek.
– Vera…
Kattanás…
Az anya lassan letette a telefont az asztalra, hallgatott egy pillanatig, majd Hanna felé fordult. Az arcán nem volt zavarodottság – csak enyhe fáradtság, mint egy emberén, aki előre tudta, hogy a beszélgetés így fog végződni.
– Hát így jártunk.
Hanna nehézkesen leült vele szemben a székre.
– Anya, én megmondtam. Figyelmeztettelek, hogy Vera néni így fog reagálni.
Emlékezett arra a beszélgetésre egy héttel korábbról, amikor anya először felvetette az ötletet a gyerekmentes étteremről. Hanna akkor rögtön mondta – Vera nénivel gond lesz.
Az asszony imádta az unokáit, és szó szerint mindenhova hurcolta őket, őszintén nem értve, miért zavarhat bárkit, ha Szergej bemászik az asztal alá, Dasa pedig ételt dobál a földre.
De az anya akkor csak legyintett. Most pedig vállat vont ugyanazzal a nyugodt makacssággal.
– És akkor most mi van? Hatvanéves vagyok, Anyu! Hatvan! Negyven évet ledolgoztam, felneveltelek, eltemettem apádat, megérdemlek egy nyugodt estét egy szép étteremben!
– Anya, én nem vitatkozom…
– Nincs jogom egyszer az életben úgy megünnepelni a születésnapomat, ahogy én akarom? – az anya kissé felemelte a hangját, bár nyilván nem Hannára haragudott. – Az ő unokái nélkül, akik kiabálnak és rohangálnak? Felesleges nyüzsgés nélkül?
– Van – emelte fel békítően a kezét Hanna. – Persze hogy van. Csak… érted, hogy Vera néni megsértődött?
Az anya felhorkant.
– Túlélem.
Ő is fáradtnak tűnt, és Hanna hirtelen arra gondolt, hány ilyen beszélgetés volt az elmúlt években – Vera nénivel, a szomszédokkal, a kollégákkal.
Hanna gyorsan összekészült, puszit nyomott anyja arcára, és hazament, útközben végig ezt a beszélgetést forgatva a fejében.
Ismerte Vera nénit – nem tartozott azok közé, akik gyorsan lehiggadnak és elfelejtik a sérelmeket. Vagyis várható még egy kellemetlen telefonhívás. Így is lett.
Két nappal később megremegett a telefon, amikor Hanna a munkahelyi leveleit nézte át. A kijelzőn a „Vera néni” felirat jelent meg, és Hanna néhány másodpercig csak nézte a betűket, erőt gyűjtve. Aztán mégis felvette.
– Anya, beszélned kell az anyáddal – Vera néni még köszönni sem köszönt, rögtön a tárgyra tért. – Ez így nem mehet.
– Nem lehet így bánni a családdal, nem lehet megtiltani a rokonoknak, hogy eljöjjenek az ünnepre, még ha gyerekek is. Hiszen nem idegenek vagyunk!
Hanna hátradőlt a székben, és megdörzsölte az orrnyergét. Hosszú beszélgetésnek ígérkezett.
– Vera néni, anya senkinek sem tiltotta meg, hogy jöjjön. A felnőtteket hívta meg, téged is meghívott, és Kosztya bácsit is.
– És a gyerekek?!
– A gyerekeknek nincs mit keresniük egy ilyen étteremben – Hanna igyekezett nyugodtan beszélni, bár belül már forrt benne az ingerültség.
– Felnőtteknek szóló program lesz, késő estig hangos zene, háromoldalas borlap. Szergejnek és Dasának ott unalmas és kényelmetlen lenne, te magad is nagyon jól tudod.
– Én csak egy dolgot értek! – Vera néni felemelte a hangját. – Ez mind azért van, mert neked nincs saját gyereked, ezért nem érted, milyen ez! Könnyű neked „felnőtt programról” beszélni, amikor nincs kiről gondoskodnod!
Hanna úgy összeszorította a fogát, hogy belefájdult az állkapcsa. Ez övön aluli ütés volt, és Vera néni pontosan tudta, hova céloz.
– Vera néni…
– Elég, nincs miről beszélnünk!
Rövid sípolások.
Hanna még sokáig ült a telefonnal a kezében, egy pontra meredve.
Az anya születésnapja napsütésesre sikerült, ami novemberi mércével szinte csodának számított. Fél órával a megbeszélt idő előtt érkeztek a restaurant elé.
A sötét bordó livreába öltözött portás kitárta előttük a nehéz ajtót, és Hanna rögtön észrevette, hogyan húzza ki magát az anyja, hogyan csillannak fel a szemei.
Két hónapig választotta ezt az éttermet, tanulmányozta a menüt, egyeztetett a zenéről, személyesen hagyta jóvá a vendégek ültetési rendjét. Ma mindennek tökéletesnek kellett lennie.
A bankett-terem bejáratánál az adminisztrátor fogadta őket, egy fiatal nő, hibátlanul feltűzött konttyal.
Végigsétáltak az asztalok mentén, ellenőrizték a névkártyákat, megbeszélték, mikor hozzák a főételt, mikor a tortát.
Az anya összeszedett és üzletszerű volt, és Hanna azon kapta magát, hogy rég látta őt ilyen élőnek, ilyen lelkesnek.
Az első vendégek tíz perccel hét előtt kezdtek érkezni. Az anya kollégái, régi barátnők, az unokatestvér a feleségével. Hanna mindenkit a bejáratnál fogadott, átvette a virágokat, az asztalhoz kísérte őket. Minden pontosan úgy alakult, ahogy eltervezték.
Aztán egy taxi állt meg a bejáratnál, és Hanna meglátta, ahogy kiszáll belőle Vera néni. Utána egy fáradt arcú fiatal nő mászott ki, majd sorban potyogtak a gyerekek – egy, kettő…
Hanna hirtelen az anyjához fordult. Az az ajtót nézte, és az arca mintha megkövült volna, elsötétedett, ismeretlen redőkbe rendeződött.
Vera néni a bejáratnál állt olyan arccal, mintha szívességet tett volna az anyának azzal, hogy jelenlétével megtiszteli ezt az ünnepet.
Arcán önelégült fölény fagyott meg, mintha már valami fontos győzelmet aratott volna. A gyerekek körülötte nyüzsögtek, az unokatestvér Marina pedig idegesen igazgatta a táskáját a vállán.
Az anya gyorsan, szinte futva szelte át a termet, és Hanna alig tudta utolérni.
– Vera, mit jelentsen ez? – az anya hangja visszhangzott a visszafojtott dühtől.
Vera néni eltúlzott közönnyel vállat vont.
– Ljudocska, hát mit csináljunk? Nincs kire hagyni a gyerekeket. Nem hagyhatjuk őket egyedül otthon. Így hát együtt jöttünk.
Az anya levegőt vett, és Hanna látta, ahogy elvörösödik a nyaka, ökölbe szorulnak a kezei. Még egy másodperc, és itt helyben, az étterem előcsarnokában kiabálni fog, az összes vendég szeme láttára, akik már kíváncsian sandítottak feléjük az asztalok mögül.
– Anya – Hanna finoman, de határozottan megfogta anyja könyökét. – Menj a vendégekhez. Nina Pavlovna keres, látod? Itt majd én elintézem.
Az anya ránézett, és ebben a pillantásban hála és kétely keveredett. Aztán hirtelen megfordult, és a terem felé indult, olyan egyenesen tartva a hátát, hogy Hanna szinte fizikailag érezte, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ne nézzen vissza.
Vera néni azonnal utána indult volna, de Hanna egy lépéssel elé állt.
– Vera néni, a gyerekekkel nem mész sehova.
– Tessék? – Vera néni úgy nézett rá, mintha valami illetlent mondott volna. – Hanna, eszednél vagy?
– A gyerekeknek nincs hely az asztaloknál – ez az egyik – mondta halkan Hanna. – Nekik itt nincs helyük – ez a kettő. Anya világosan megmondta, hogy az ünnepség csak felnőtteknek szól, és ezt te nagyon jól tudtad, amikor ide jöttél.
– Hogy merészeled! – robbant ki Marina, aki addig hallgatott. – Hiszen jubileum van, a gyerekeknek joguk van itt lenni!
– Nincs – vágta rá Hanna. – Mert nem lettek meghívva!
Vera néni megragadta a karját, hogy félrelökje az útból, és Hanna érezte, ahogy a türelme szinte hallható reccsenéssel elszakad.
Kiszabadította a kezét, és a biztonsági őrhöz fordult, aki már régóta figyelte a jelenetet.
– Elnézést, ezek az emberek nem a mi vendégeink. Kísérje ki őket, kérem.
Az őr, egy nagy darab, kifejezéstelen arcú férfi bólintott, és odalépett Vera nénihez.
– Jöjjenek.
– Ne merjen hozzám nyúlni! – visította Vera néni. – Ljudmila! Ljudmila, látod, mit művel a lányod?!
De az őr már az ajtó felé terelte őket, Marina pedig, karon ragadva a rémülten elcsendesedett gyerekeket, húzta magával az anyját.
Hanna néhány másodpercig mozdulatlanul állt, csillapítva vadul dobogó szívét. Aztán kihúzta magát, és belépett a bankett-terembe.
Az anya az asztalfőn ült, és nevetett valamin, amit a barátnője mondott neki, de amikor Hanna mellé ült, ráhelyezte a kezét az övére és megszorította.
Egy szót sem szólt, csak úgy nézett rá olyan hálával, hogy Hannának el kellett fordulnia, hogy elrejtse a feltörő könnyeit.
Az este pontosan úgy telt, ahogy az anya megálmodta. Zene, nevetés, koccintások, ínyenc fogások. Senki sem rohangált az asztalok között, senki sem tört össze semmit, senki sem nyűgösködött a fáradtságtól.
Másnap reggel Hanna felhívta Vera nénit. Az a harmadik csöngés után vette fel, és a hallgatásában Hanna sértettséget és bocsánatkérésre várakozást hallott.
– Vera néni, azért telefonálok, hogy mondjak valamit – mondta Hanna nyugodtan, bár belül még mindig forrt benne minden.
– Ha még egyszer ilyesmit csinálsz, mindent megteszek, hogy anya megszakítson veled minden kapcsolatot. Az összeset.
– Hanna, te…
– Elveszíted a nővéredet – folytatta Hanna, nem hagyva, hogy közbeszóljon. – Örökre. És mindezt csak azért, mert nem tudsz meghallani másokat. Azt mondták „nem”, te meg úgy döntöttél, hogy a szabályok felett állsz!
Vera néni motyogni kezdett valamit a családról, arról, hogy így nem lehet bánni a rokonokkal, de Hanna félbeszakította.
– Hallottál! – és letette.
Még sokáig ült a konyhában, a falat nézve, és próbálta felfogni, hogyan lehetnek az emberek, akiket egész életében ismert, ennyire pimaszak és tapintatlanok?!
Mit gondoltok Vera tettéről, ti mit mondanátok erről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és ne felejtsetek el lájkolni!
