A komaasszony csak a megérkezésünk utáni harmadik napon rohant át hozzánk. Képzeljék el: nem az első napon jött meglátogatni a lányát és az unokáit, hanem csak a harmadikon állított be. Még a felújításunkat sem dicsérte meg. Amikor pedig megemlítettem neki, hogy én bizony vártam őt, csak nagy szemeket meresztett, mintha semmi köze nem lenne hozzá.
Megmondom őszintén: örültem, amikor megtudtam, hogy Nina lesz a menyem. Tanult lány, szorgalmas, és nem is szegény családból való. A szülei három évvel ezelőtt mentek ki dolgozni Csehországba. Ezalatt az idő alatt Nina elvégezte a tanulmányait, most az utolsó évfolyamon van.
Szép esküvőt rendeztünk, a nászék még autót is ajándékoztak a fiataloknak. Fel sem merült, hogy a fiam külön költözzön a családjával. Minek építettünk volna akkor ekkora házat a férjemmel? Kétszintes, tágas, padlótól plafonig érő ablakokkal.
A második emeletet teljes egészében átadtuk a fiataloknak. Tudják, büszke voltam rá, hogy így tudtunk élni: magunknak is jutott, és a gyerekeinknek is tudtunk adni. Nem minden családban van ez így, egyáltalán nem.
Persze a házunk, bármilyen szép is, mindig igényli a gondoskodást. Nálunk is így van. A fiatalok beköltöztek: a falak megvoltak, de hogy belül hogyan alakítják ki, az már rajtuk múlik – úgy is fognak benne élni.
Azonnal neki is láttunk a felújításnak, hiszen a lakodalomból kapott ajándékpénz elég szép összeg volt. Azt hittem, mindenre futja majd, de a pénz úgy folyt ki a kezünkből, mint a víz az ujjak között: kicseréltük a padlót, új villanyvezetékeket húztunk, megcsináltuk a mennyezetet, aztán megállt az egész.
Épp akkoriban küldtek a nászék először pénzt Nelinek Csehországból. Amikor ment a pénzért, már előre örültem, hogy végre vehetünk tapétát, vagy lecserélhetjük a csöveket.
A menyem azonban mindössze ötezer hrivnyát hozott. Majdnem elsírtam magam, mert az a pénz sem tapétára, sem a fűtéscsövek cseréjére nem volt elég.
Nem egyszer célozgattam beszélgetés közben a komaasszonynak, hogy felújítást végzünk, de ő mintha nem is értette volna.
– Igen, igen – mondja nekem –, mi is gyűjtjük a pénzt, hogy felújítsuk a saját házunkat. El sem tudom képzelni, mennyibe fog kerülni.
Aztán egyszer csak hazajött, és már az egész faluban beszélték, hogy a komaasszony udvarán térkő jelent meg, és amíg jó idő volt, munkások cserélték le a tetőt piros cserepesre.
Hozzánk csak a harmadik napon jött át. Nem rögtön a megérkezése után futott a lányához, hanem csak három nap múlva látogatta meg az unokáját – képzeljék csak el.
A felújításunkat még csak meg sem dicsérte. A konyhában teáztunk, ő magáról mesélt, kérdezgetett minket is, de én már nem bírtam tovább:
– Segíteni kellene a gyerekeknek a felújításban – mondtam. – Látod, az egész házban leszedtük a tapétát, a villanyvezeték már tizenöt éves, a bútorok is régiek. Segítsetek, komaasszony, mert maguktól mikor keresnek ennyit?
Ő csak furcsán pislogott, aztán felhúzta a szemöldökét, és nevetni kezdett:
– Hát megnevettettél, az biztos! A szomszédotoknak nem kell tapéta? Vagy talán azt hiszitek, hogy mi a férjemmel lapáttal hordjuk a pénzt, és már mindent megcsináltunk magunknak, hogy még a nászék házát is mi újítsuk fel?
– Miféle nászékról beszélsz? – mondtam neki. – Itt a te lányod lakik, a te unokád. Miért nem segítesz?
– Mi segítünk, amennyit tudunk, minden hónapban – válaszolta hidegen, és felállt. – Ha kevés, majd többet keresnek. És miért is kellene ezreket hordjak a ti házatokba, amikor a sajátunkat kell rendbe tennünk?
Na, ilyen meny jutott nekem, ilyen családból – Isten ne adjon ilyet senkinek. Rajtam van a fiatal család, a menyem, aki gyesen van, az unokám, és a félbehagyott felújítás, míg a másik oldal egy ujjal sem mozdít.
Amikor idejött lakni a lánya, akkor minden megfelelt nekik. De amikor kiderült, hogy nem kész házba jön a gyerekük, hogy segíteni is kellene valamiben, akkor hirtelen már az „én házam” lett.
A komaasszony elutazott, és már második hónapja csak csomagokat küld, nem pénzt. Pelenkát az unokának, ruhát, élelmiszert. Most is küldött a lányának egy kabátot meg téli csizmát. De pénzt – egy fillért sem.
Ilyenek ma az emberek, mind csak kaparni akarnak. Akármennyi van, mindig kevés. Mi pedig még mindig tapéta nélküli házban élünk. Idáig jutottunk a komaasszony miatt.
