A férjem a megkérdezésem nélkül hívta meg az egész rokonságát hozzánk március nyolcadikára. Én azonban méltó módon válaszoltam.
Teljesen véletlenül tudtam meg, hogy a házastársam vendégeket hívott. Engem meg sem kérdezett – akarom-e ezt egyáltalán, képes vagyok-e fogadni egy ekkora embertömeget.
Közeledett március 8-a, és az én Nyikolajom nem talált ki jobbat, mint hogy a lakásunkba invitálja a szüleit és a saját nővérét a teljes családjával – a férjével és a három gyerekével együtt. Természetesen megdöbbentem. De még inkább felháborított az, amilyen szemtelenül Nyikolaj rendelkezett az időmmel és a közös otthonunkkal, anélkül, hogy kikérte volna a véleményemet.
„Nem, drágám, ez így nem fog menni! Én sem vagyok buta. Nem fogod az én kontómra boldogítani anyácskádat és a nővéredet! – döntöttem el. – Ó, de dörzsölt! Biztos nem akar ajándékokra költeni, hát kitalált magának egy gazdaságos megoldást. De én túl járók az eszeden!”
Mindig is okos nőnek tartottam magam, és az anyósommal sem veszekedtem soha. Egyszerűen nem láttam értelmét. De mindig is tökéletesen értettem és ösztönösen éreztem, hogy a férjem anyja nem szeret engem. Valószínűleg fennhéjázónak és büszkének tart. Pontosan ezekkel a szavakkal jellemezte egyszer a lányának, azt hívén, hogy nem hallom őket.
A sógornőmmel, Galinával pedig még rosszabbul alakult a viszonyunk, több volt mint hűvös. Galina mindenre irigykedett – a munkahelyi sikereimre, a megjelenésemre és arra a képességemre, hogy mindig kifogástalanul nézek ki. Ezt meg sem próbálta titkolni.
— Galka, ne irigykedj — mondtam neki, amikor csípős megjegyzéseket tett arra, hogy egyesek azt esznek, amit akarnak, mégsem híznak. Mondván, ilyen a természetük. — Inkább foglalkozz az alakoddal. Hagyd el a felesleges kalóriákat, mozogj többet, és meglesz a boldogság. Hidd el, nekem sem adott a természet semmit ingyen. Minden, amit látsz, kemény munka eredménye.
A sógornőm elégedetlenül horkantott, és újabb okokat keresett a kötözködésre. És most megtudom, hogy ahelyett, hogy kellemesen és az egészségemre válóan tölteném az ünnepnapot, a férjem szerint nekem ezen a napon egyszerre kellene szakácsnőnek, pincérnek és mosogató-takarítónőnek lennem. Egész nap szolgáljam ki őket, és erőltetett mosollyal az arcomon kedveskedjek a rokonainak, amíg meg nem fájdul az állkapcsom.
Én viszont elhatároztam, hogy ez másképp lesz.
Munkából hazaérve hallottam, hogy a férjem már otthon van és hangosan telefonál. Fülelni kezdtem, és rájöttem, hogy Nyikolaj az anyjával beszélget. Az anyósom imádta este felhívni a fiát, és panaszkodni a nehéz sorsára.
— Anya, ne aggódj ennyire. Minden rendben lesz. Jön a vízszerelő és megcsinálja. Megjavítja azt az átkozott csövet. Értem én, hogy ez kényelmetlen. Persze, mindent értek. Igen, anya, víz nélkül se ide, se oda! — Nyikolaj próbálta viccre fogni a dolgot.
Úgy tűnt, az anyja problémái, amikről most könnyek között mesélt, nem hatották meg túlságosan a fiát. Vagy talán a férjem csak így próbálta felvidítani őt.
— Menjetek apával Galinához, lakjatok ott pár napig. Mi a probléma? — javasolta Nyikolaj.
Figyelmesen hallgatva a férjem beszélgetését, kimentem a konyhába, hogy készítsek valamit vacsorára. Nyikolaj tovább ordibált a szülőjével.
— Igen, anya, igen… Jól emlékszem, hogy holnap ünnep van. És mi van Galinával? Á, szóval ez a helyzet! Nincs hangulata, azt mondod? Hát nem mindegy? Neki soha nincs hangulata, kiskora óta ilyen. A férje idegesíti, a gyerekek kikészítik. És akkor mi van? Ha minden szeszélyére figyelnénk, nem maradna türelmünk — folytatta Nyikolaj.
Leültem a konyhában, és továbbra is feszült figyelemmel hallgatóztam.
— Hát te is találtál egy problémát, anya! Galina nem terít asztalt – és akkor mi van? Ja, hogy úgy? Holnap ünnep van? Ünnep, és akkor? — itt Nyikolaj elhallgatott, nyilván az anyját hallgatta. Aztán ugyanolyan hangosan és érzelmesen folytatta.
— Na és mi a kérdés? Akkor gyertek hozzánk mindannyian! — terelte a szót ügyesen a férjem a kívánt irányba, nekem pedig még a lélegzetem is elakadt a meglepetéstől.
— Minden meg van beszélve. Nálunk ünnepelünk. Mind összegyűlünk és beülünk valahova – mi a feleségemmel, ti apával, meg Galina a Fjodorjával.
— Ez aztán a fordulat! Nézd csak, milyen simán elrendezte! — mondtam halkan, próbálva elfojtani az indulataimat, és egyelőre nem zavarni a férjemet, hogy végighallgassam a beszélgetést.
— Tessék? Mit mondasz, anya? Irina? Nem, ő még nem tud róla. Még nem beszéltük meg a feleségemmel. De gondolom, nem lesz ellene kifogása. Ha meg mégis, majd meggyőzöm — nyugtatta meg az anyját Nyikolaj.
A férjem letette a telefont, én pedig abban a pillanatban léptem be a nappaliba, tettetett csodálkozással az arcomon.
— Mit hallottam az előbb? Nem akarsz megmagyarázni nekem valamit, drágám?
— Ó, Iriska, már itthon vagy? Mindent hallottál, mi? No, sebaj. Látod, milyen kellemetlenség történt – a szüleimnél csőtörés volt, és elzárták a vizet. A szerelő meg csak két nap múlva jön. Anya elkeseredett. Galina meg… ő amúgy is mindig szomorú. Úgyhogy elhatároztam, hogy mindenkit nálunk gyűjtök össze. A ti női ünnepeteken. Miért ne? Együtt leszünk, beszélgetünk, iszunk egy teát tortával — javasolta mosolyogva a férjem.
— Tényleg? Komolyan? Csak úgy egy teát tortával és semmi mást? És te még meg is veszed nekünk azt a tortát? — kérdeztem nyílt szarkazmussal, tudván, mennyire szeret az anyósom és a sógornőm enni, főleg ha az más kontójára megy.
— Hát, ezt csak úgy mondtam. Tudod te jól. Készítünk majd valamit az asztalra. Nem nehéz az nekünk, ugye? — kérdezte Nyikolaj. — Neked pedig, drágám, mindig olyan finomak az ételeid, a szüleim oda vannak értük.
— Igen, finoman főzök, ezt nem veheti el tőlem senki. De a probléma az, hogy én személy szerint nem készültem semmiféle vendégséggel — sikerült ezt nyugodtan mondanom, mert nem volt értelme botrányt csapni. Mindent meg lehet oldani békésen is.
A fejemben eközben magától összeállt a terv. Hogyan leckéztessek meg mindenkit egy csapásra. Bosszút állni a férjemen a húzásáért, hogy máskor eszébe se jusson így viselkedni. Az anyósomat és a sógornőmet pedig leszoktatni arról, hogy a ház úrnője – azaz az én – meghívása nélkül állítsanak be vendégségbe.
Nyolcadikán, mint mindig, korán keltem, és ami a legjobb, remek hangulatban. Torna és egy váltózuhany után elhatároztam, hogy készítek magamnak egy könnyű reggelit – kávét és pirítóst vörös lazaccal és krémsajttal. Nyikolaj még aludt.
Magányosan reggelizve szomorúan gondoltam bele, milyen lusta és unalmas férjet kaptam. Felkelhetett volna korábban, készíthetett volna valami meglepetést. Vagy legalább lefuthatott volna virágért a lenti bódéhoz. Vagy ünnepi reggelit rittyenthetett volna, felvéve egy virágos kötényt – nem nagy dolog! A lényeg a szándék lenne.
Nyikolaj tíz körül mászott ki az ágyból. Álmosan jött ki a hálóból, hatalmasakat ásítva és a trikója alatt a hasát vakarászva. Miután megitta a teáját, megkérdezte, mit kell venni az asztalra, amit ma kellene elkészítenem a vendégek érkezésére.
— És mikorra készülnek hozzánk? — pontosítottam.
— Két óra felé, gondolom, megjönnek.
— Ó, akkor még elkészülök — nyugtattam meg a férjemet higgadtan. — És venni sem kell semmit. Mindent megvettem már.
Ha őszinte akarok lenni, már alig bírtam magammal. A mutatott nyugalom fenntartása hatalmas erőfeszítésembe került. Volt is miért elkeserednem. Sem a drága férjem, sem az apósom, sem Galina férje, Fjodor nem köszöntött fel az ünnep alkalmából. Pedig udvariasságból legalább egy képeslapot küldhettek volna a telefonomra. Csak a fiam, Denisz, aki egy másik városban élt és tanult, köszöntött fel telefonon, sőt, még egy gyönyörű csokrot is küldött futárral.
Az anyósom is hallgatott, mint a sír. Se egy hívás, se egy üzenet arról, hogy ma az egész hordával készülnek lerohanni engem, abban a reményben, hogy vidáman és jól lakva töltik az ünnepet. Ezt végképp nem tudtam ésszel felfogni.
Ha vendégségbe készültök – hívjátok fel a menyeteket, figyelmeztessétek, tájékoztassátok a ház úrnőjét, hogy hova mentek. Kérdezzétek meg, kell-e hozni valamit, kérjetek elnézést végül is azért, hogy meghívás nélkül állítotok be. De nem! Semmi! Se egy szó, se egy hang.
Erre gondolva ismét meggyőződtem róla, hogy helyesen cselekszem.
Körülbelül két órával a rokonok várható érkezése előtt Nyikolaj idegeskedni kezdett.
— Ira, te biztosan végezni fogsz? Láttad, hogy alig maradt idő? De neked még semmi sincs kész! El sem kezdted. Hogyhogy? Biztosan mindenki éhesen érkezik majd. Négy felnőtt és három gyerek — az egy egész horda. Aztán meg, ők tudják, milyen finoman és bőségesen főzöl, szóval most biztosan kímélik a gyomrukat az ünnepi lakomára.
— Tudod mit mondok neked, drágám? Ahelyett, hogy az én dolgaimba avatkoznál, inkább menj el a szüleidért. Úgysem férnek be egy autóba a sógornőddel és a vejeddel. Amíg te elmész értük, útba ejthetsz egy boltot is, és vehetsz egy tortát a teához. Emlékszem, mondtál valamit a teázásról és a tortáról. Tortánk pedig nincs.
— No jól van, így teszek. Elmegyek értük. De milyet vegyek? — kérdezte tanácstalanul Nyikolaj.
— Ezt döntsd el te magad. Amelyik tetszik, azt vedd meg. Bár szerintem a legjobb a legnagyobb lesz.
— Jó, indulok. Te pedig, Ira, siess azzal az asztallal — jegyezte meg aggodalmasan a férjem, miközben azt nézte, ahogy keresgélek valamit a ruhásszekrényben. — Engem azért nyugtalanít ez a nagy nyugalmad.
— Tényleg? Engem egyáltalán nem. Minden rendben lesz, ne feszülj be rajta.
Amint a férjem elment, azonnal felhívtam régi barátnőmet, Katyát, akivel mára egy városon kívüli kirándulást terveztünk. Úgy döntöttünk, idén utoljára még elmegyünk síelni. Szerencsére az időjárás engedte — a városon kívül még rengeteg hó volt, ragyogóan sütött a nap, a gyenge fagy pedig csak még több energiát adott.
— Katyus, kész vagyok! Na, indulunk? Vár ránk a sípálya! — mondtam vidáman a telefonba.
Húsz perc múlva síruhában, egy termosz forró teával és szendvicsekkel felszerelkezve már vártam a barátnőmet a lépcsőház előtt.
— Ira, megjöttünk! Hol vagy? Üdvözöld a vendégeket! — kiáltotta Nyikolaj, miközben kinyitotta a lakásajtót.
A válasz csak csend volt.
— Ez meg mi? Hol van? Csak nem kiugrott a boltba? — csodálkozott. — Gyertek beljebb. Mindjárt kiderítem.
A vendégek zajosan kezdtek vetkőzni a szűk előszobában, vidáman és a bőséges lakoma reményében.
— Ó, de megéheztünk! — mondta Galina. — Ma még nem is reggeliztünk. Igaz, későn is keltünk, majdnem ebédidőben. Na, gyerekek, készen álltok Irina néni finomságaira?
— Igen! — kiáltották a gyerekek kórusban.
— De hát semmi ételszag nem érződik — jegyezte meg tanácstalanul az anyósom, miközben bement a konyhába. — Kolja, hát itt minden üres! Az asztal sincs megterítve! Miféle tréfa ez? Gúnyt űztök belőlünk?
— Hogyhogy üres? — Nyikolaj az anyja után sietett a konyhába. — Tényleg üres… Semmit nem értek. Mindjárt felhívom és kiderítem. Talán Ira meglepetéssel készül nekünk? Például rendelt valamit egy étteremből, vagy ilyesmi. Mostanában ez nagy divat.
— Hát, mondhatom, remek meglepetés! — mondta mérgesen Nyikolaj anyja.
— És hol van Irka? — csodálkozott Galina, aki utolsóként lépett be a konyhába. — És mi mit fogunk enni? Nincs itt semmi…
— Ira, hol vagy? — ordított Nyikolaj a telefonba. — Hol? Hol? Miféle sípályán? Megőrültél? Mit csinálsz ott? Síelsz? Síel — mondta döbbenten Nyikolaj a többieknek. — És mi lesz az asztallal? Mi? Nem hallalak, Ira!
— Na? Jót mulattatok, megültétek a megterített asztalt? Hatalmas köszönet a feleségednek ezért az ünnepért. Milyen aljasság így elbánni velünk! — háborodott fel az anyós. — Mekkora tiszteletlenség! Meghívni minket vendégségbe, ő maga meg elmenekül otthonról!
— De hát most mi tévők legyünk? — kérdezte Galina a bátyját, miközben nyitogatta az üres hűtőt.
— Irina azt mondta, igyunk teát tortával. Tortát vettem — suttogta Nyikolaj, a földre szegezve a tekintetét. — Kértek teát?
— Tea tortával? Ez aztán a mutatvány! Micsoda pofátlanság! És ez az ünnepi asztal helyett! Mi ma még semmit nem ettünk, a lakomára készültünk! Éhesek a gyerekeim! Maguk szórakoznak velünk? — kiabált hangosan az éhes Galina.
— Minek kell így zajongani? Mi változik ettől? Esetleg menjünk el egy kávézóba? — javasolta Fjodor a feleségének.
— Ezt jól kitaláltad — kávézóba! Mondd azt is, hogy étterembe! Megjött a nagyúr! El tudod te képzelni, mennyit kellene ott kicsengetni, hogy ez az egész társaság rendesen egyen és igyon? Na ugye!
— Jól van, ha nem kéritek a tortát, kitalálok valamit. Rendeljek pizzát, kértek? — kérdezte reménykedve a házigazda.
— Miféle pizzát? Rendelj saslikot! Meg zöldségeket, zöldfűszert hozzá, lepényt! Sokat! Sokat! — ellenkezett Fjodor.
— Hozass már végre bármit. Kifordul a gyomrom az éhségtől. Apa meg Fedka menjenek le a boltba. Csak innunk kell valamit március 8-ára. Nálatok még alkohol sincs. Ez aztán a vendégség! Sokáig emlékezni fogunk erre az ünnepre! — füstölgött hangosan az anyós.
„Sokáig emlékezni fogtok erre az ünnepre!” — gondoltam magamban eközben, miközben a síléceken siklottam a vakítóan fehér rónaságon.
Aztán úgy döntöttem, felhívom a férjemet, és közlöm vele: addig nem megyek haza, amíg ki nem takarítja a lakást a vendégei után. Így is tettem.
Miután végeztünk a sípályán, átmentünk Katyához, ahol remek hangulatban megittunk egy-egy pohár pezsgőt a mi női ünnepünkre. Asztalt sem kellett teríteni, minden olyan könnyedén ment.
