Hazáig már nem bírtam ki – még az irodaházunk liftjében kinyitottam. A fülke lassan süllyedt lefelé a tizenkettedik emeletről, miközben én visszahajtottam a vastag, aranybetűs bordó kartont. A harminc évi szolgálatért járó hivatalos köszönőszavak fényes lapja alatt egy sima, fehér papírlap feküdt. Ajándékozási szerződés. A lakásomról. A fiam, Jegor nevére.
A lift hűvös tükrének támasztottam a tarkómat, és kétszer is átolvastam a dokumentum tetejét. Alul már ott álltak egy közjegyző – a fiam régi ismerőse – kék pecsétjei. Csak az én aláírásom hiányzott. A laphoz egy sárga post-it volt rögzítve Jegor lendületes kézírásával: „Nyikolaj Petrovics, csempéssze be az anyu iratai közé a felmondáskor, úgysem nézi meg, aláírja.”
Nem tagadom, az első reakcióm nem a düh volt, hanem a megszokott bűntudat. Magam neveltem belé ezt a magabiztosságot. Egész életemben arra törekedtem, hogy elsimítsam az éles sarkokat. Azt hittem, természetes dolog tűrni a szeretteinkért. Hát nem az anya feladata, hogy engedjen? Egyedül neveltem fel, két műszakban dolgoztam, mindig a jobb falatot adtam neki. És amikor Jegor megházasodott, magam ajánlottam fel Szvetlanának, hogy lakjanak nálam.
— Miért fizetnétek más albérletéért? — mondtam akkor. — Spóroljatok a sajátotokra, mi meg csak elvegyülünk valahogy.
Nekik adtam a nagy nappalit, én meg átköltöztem a kisebb hálószobába. És íme az eredmény.
A saját lakásom előszobájában azonnal elnyelt a zsúfolt zajok hulláma. A lakásom már régóta nem úgy szólt, mint az enyém. A fiam szobájából mély basszusok düörögtek – erős hangszórókkal játszott a számítógépen. A konyhában a menyem telefonja ordított – egy videó valamilyen visító hangú szereplője a gyors fogyásról mesélt. A folyosón nehéz léptek hallatszottak, a konyhaszekrények ajtajai pedig hangosan csapódtak. Az idegen élet hangjai minden centimétert kitöltöttek, kiszorítottak engem, és a falhoz kényszerítettek.
Szvetlana egy tágas, rózsaszín köntösben ült az asztalnál, és a telefonját pörgette.
— Ó, Galina Vasziljevna, korán jött — fel sem emelte a tekintetét a képernyőről. — Kiszámolták már a nyugdíját? Jegor kérte, hogy tudjam meg a pontos összeget. Meg kell terveznünk a havi költségvetést.
Letettem a táskát a taburettre. A konyha levegője fojtogatónak tűnt.
— Kiszámolták.
— Remek — Szvetlana a nagy doboz tejföl felé nyúlt, amit csak reggel nyitottam ki.
Feltett egy evőkanalat, mindkét oldaláról lenyalta, szorgalmasan összegyűjtve valami édes maradványait. Aztán gondolkodás nélkül mélyen belemerítette a kanalat a sűrű fehér masszába. Egy mély, nyápolcsíkos és morzsás gödröt hagyva a tejfölben, a kanalat hanyagul egyenesen a tiszta terítőre dobta. Azanyagon azonnal szétterült egy zsíros, fehér folt.
A fizikai undortól émelyegni kezdtem. Apró hétköznapi részlet volt ez, de benne tükröződött az egész hozzám való viszonyuk. Pofátlan, gátlástalan élvezete az otthonomnak, az ételnek, az életemnek. A határok legcsekélyebb tiszteletben tartása nélkül. Néma csendben elfordultam a mosogató felé, és bekapcsoltam a vizet, nehogy olyat mondjak, amit megbánnék.
A kis szobám sarkában állt egy régi varrógép, nehéz öntöttvas lábpedállal. Az ínséges években ez a gép szó szerint etetett minket Jegorral. Éjszakánként varrtam megrendelésre, pörgettem a hideg kereket, ritmikusan nyomva a pedált, hogy reggel rendes ételt és új cipőt vehessek a fiamnak. Most a gép polírozott fa tetején Szvetlana a ragadós, üres kávéscsészéit gyűjtögette, Jegor pedig a piszkos pólóit dobálta oda. Minden nap elpakoltam a csészéket, kimostam a pólókat és letöröltem a fát. Csak ne legyenek veszekedések.
Este Jegor kilépett a konyhába. Magas, magabiztos, telefonnal a kezében. Mindig rendkívül okos embernek tartotta magát. Olyan embernek, aki mindent tud „optimalizálni” maga körül.
— Anyu, na, hogy búcsúztattak? — leült velem szemben, az ujjaival az asztalon dobogva.
— Jól búcsúztattak — töltöttem magamnak forró kompótot.
— Figyelj, Szvetlanával gondolkodtunk valamin — Jegor üzleties mozdulattal eltolta magától az üres tányért. — Most már nyugdíjas vagy. Nem kell bejárnod dolgozni, ruhát sem kell venned. Minimálisra csökkennek a kiadások. A nyugdíjadat azonnal átutaltatjuk a mi számlánkra. Új autót kell vennünk, és a saját lakást is hamarosan el kell intéznünk.
— És én miből éljek? — kérdeztem egyenletes hangon, a kezelt körmű kezeit nézve.
— Hát velünk élsz! — lepődött meg őszintén Szvetlana, aki belépett a konyhába. — Közös az étel, közös a rezsi. Család vagyunk. Minek neked saját pénz? Úgyis otthon ülsz majd, aztán segítesz a gyerekkel.
Ez a négy nap próbára tette a tűrőképességemet. Úgy járkáltam a lakásban, mintha csak egy láthatatlan albérlő lennék. Reggeltől estig hallatszott a falon túlról a menyem nevetése, a fiam hangos telefonálása. Amikor megpróbáltam megnézni az esti híreket a szobámban, Jegor elégedetlenül nyitotta ki az ajtót:
— Anyu, halkabban, Szvetlanával pihenünk. Meg különben is, minek neked ez a sok negativitás? Olvass inkább egy könyvet.
A nyugdíjamat a saját vagyonuknak tekintették. A szabadidőmet a jogos erőforrásuknak. Már a bevásárlólistát is üzenetben küldték át nekem azzal a kiegészítéssel: „Anyu, úgyis boltba mész, vedd meg a listáról, a pénzt meg majd odaadjuk.” Természetesen senki sem adott vissza semmit. A saját megtakarításaimból vettem az élelmiszert, mindenkire főztem, aztán mire ők kipihenték magukat a munka után, én mosogattam el a hatalmas hegyeket.
Az utolsó csepp ma este esett le a pohárba.
A szobámban ültem, és gondosan dobozba pakoltam a munkás határidőnaplóimat. Kopogás nélkül nyitotta ki az ajtót Jegor.
— Anyu, eldöntöttük valamilyen szinten — támaszkodott az ajtófélfának keresztbe font karral. — Hamarosan csináljuk a gyerekszobát. A te szobád melegebb és világosabb. Hétvégén költözz át a konyha melletti kamrába. Kifestjük ott a falat, hozunk egy kis kanapét. Úgysem kell neked sok hely.
Ránéztem. A felnőtt kisfiamra, akiért éjszakánként gépeltem a régi varrógépen. Arra az emberre, aki magabiztosan radírozott ki a saját életemből. A fejem hirtelen megdöbbentően tisztává vált. Nincs többé semmi kétség, semmi mentség számára.
— És a holmim hová kerül? — kérdeztem.
— Hát, a szekrényt kidobjuk, az öreg. Sok ruhád sincs. Ezt a varrógépet meg már rég ki kellett volna dobni a szemétbe, csak a port gyűjti. Hely kell a babakocsinak.
Végighúztam a tenyeremet a varrógép sima fáján.
— Értem.
— Ja, és még valami — lépett be a szobába Jegor. — Meghoztad a mappát a munkahelyedről? Nyikolaj Petrovicsnak bele kellett tennie egy dokumentumot. Tőlem. Alá kell írni a bank miatt. Egyszerű formalitás, hogy ne neked kelljen járkálnod a hivatalokba.
— Meghoztam.
— Ide vele, hoztam tollat.
Felálltam. Lassan odasétáltam a szekrényhez, előhúztam a bordó mappát. Jegor már oda is húzta a széket az asztalomhoz, és csettintett a golyóstoll kupakjával. Szvetlana az ajtóban állt, kíváncsian leskelődve a szobába.
— Gyerünk, anyu, írd alá, aztán megyünk vacsorázni — sürgetett a fiam.
Kinyitottam a mappát. Kivettem a fehér lapot.
Ajándékozási szerződés.
Nem kiabáltam. Nem kezdtem el sírni, és nem szemrehányásokkal illettem a virrasztásos éjszakák miatt. Egyszerűen mindkét kezemmel fogtam a papírt, és lassan, egyenesen kettétéptem. A vastag papír szakadásának hangja nagyon tisztán csengett. Aztán egymásra illesztettem a feleket, és még egyszer széttéptem. Négy tiszta darab hullott az asztal felületére.
— Mit csinálsz? — Jegor felpattant a székből. Az arca vörös foltokban égett. — Felfogod egyáltalán, hogy mit műveltél?!
— Felfogom — feleltem nyugodtan. — Most éppen érvénytelenítettem a ragyogó optimalizálásodat.
— Ez csak egy egyszerű formalitás volt! — emelte fel a hangját a fiam, fölém tornyosulva. — Szükségünk van hitelfedezetre az üzlethez! A lakás csak egy eszköz. Úgyis itt laksz, semmi sem változott volna!
— Megváltozott volna — néztem egyenesen a szemébe. — Jogfosztott albérlő lettem volna egy idegen lakásban. A kamrában. Nyugdíj és szavazati jog nélkül.
— Galina Vasziljevna, mindent csak kitalál — avatkozott közbe Szvetlana, egy lépést előre téve. — Hiszen törődünk magával! Ki fog magának egy pohár vizet adni öregkorában?
A menyemre vezettem a tekintetem.
— Az, akinek a vizét nem a te nyálas kanaladdal fogod kóstolgatni, Szvetlana.
A menyem elakadt, sűrű pislogás közepette mélyen elvörösödött.
Kinyitottam az íróasztal felső fiókját. Elővettem egy vastag, átlátszó iratvédő tasakot, és ráhelyeztem a szétszabdalt darabokra. Belül egy zöldes árnyalatú okirat lapult.
— Ez a tulajdonjogi tanúsítvány — szólaltam meg halk, de nagyon határozott hangon. — A lakás az enyém. Kizárólag az enyém.
Jegor megvetően legyintett:
— Na és? Be vanunk ide jelentve. Nem tehetsz ki minket.
— Ti nem vagytok ide bejelentve, Jegor — igazítottam meg gondosan a tasak szélét. — Három évre szóló ideiglenes tartózkodási engedélyt csináltam nektek, amikor összeházasodtatok. Két hónapja lejárt. Nem hosszabbítottam meg.
A szomszéd szobából kiszűrődő tévénézés nevetése hirtelen teljesen helytelennek tűnt. A szobánkban minden zaj elhalkult. Úgy tűnt, mintha maga a tér is megfagyott volna. Jegor úgy meredt a zöldes lapra, mintha most látta volna először. Az álla kissé leesett.
— Úgyhogy figyeljetek ide — egyenesítettem ki a vállamat, miközben éreztem, hogy lekopik rólam az évek óta cipelt súly. — Összeszeditek a holmitekat. A dobozokat, a ruhákat, a csészéket. Két hetet adok arra, hogy albérletet keressetek, és teljesen kiürítsétek a lakásomat.
— Az utcára dobod a saját hús-vér fiadat?! — sziszegte Jegor, miközben ökölbe szorította a kezét.
— Felnőtt embereket indítok útnak az önálló életbe. A nyugdíjam nálam marad. És a szobám is.
Az utolsó pillanatig nem akarták elhinni. Próbáltak a szánalomra hatni; Szvetlana többször is színpadiasan a szívéhez kapott, Jegor pedig hangosan csapkodta az ajtókat, és azzal hadonászott, hogy soha többé nem látnak majd. Én hallgattam. Nem bocsátkoztam vitákba, nem főztem nekik vacsorát, és nem takarítottam el az üres csészéket a varrógépemről. Egyszerűen csak vártam, miközben a saját dolgaimmal foglalkoztam.
A tizenkettedik napon táskák sorakoztak az előszobában. Szótlanul, tüntető sértódéssel az arcukon távoztak. Jegor még el sem búcsúzott, csak hatalmas erővel becsapta maga mögött a bejárati ajtót, úgy, hogy a falak apró rezgésbe jöttek. Odaléptem, és kétszer elfordítottam a kulcsot a zárban.
A lakásban csodálatos nyugalom lett. Semmi idegen videó, semmi nehéz lépkedés vagy csapódó szekrényajtó. Csak a hűtőszekrény egyenletes búgása a konyhában.
Belementem a szobámba. Fogtam egy puha törlőkendőt, és alaposan áttöröltem a régi varrógép fakulcsát, eltüntetve az idegen kávé ragadós nyomait. A lábam alatti vaspedál kellemesen hűsítette a bőrömet.
Otthon vagyok.
És ez a ház ismét teljesen az enyém.
Mit tennél hasonló helyzetben?
Vajon képes lennél egy ilyen szituációban az ajtóra mutatni a saját fiadnak, vagy az anyai szeretetnek minden önzőséget meg kell bocsátania?
