„Hogyan gyűjtötte össze Jura az összes »rokonocskát« az asztalnál, és udvariasan küldte őket, hogy fizessenek a számláikat.”
– Katya, miféle pénzről beszél ő? – háborodott fel Zoja Mihajlovna.
– Hogy fordulhatott meg a nyelvén ilyesmit mondani? – támogatta feleségét Andrej Jevgenyjevics.
Katya pedig döbbenten nézett a férjére.
– És miért is a lányukat kérdezgetik? – mosolyodott el Jura. – Hiszen a pénz nem az övé! Az enyém! Viszont az ő élete nagyon is függ ezektől a pénzektől!
– Te vagy a férje, ő a feleséged – szólalt meg az anyósa –, hát akkor tartsd el a családodat! Miért turkálsz a mi pénztárcáinkban?
– Áhá! – mosolygott Jura, és kicsit félrebillentette a fejét. – Vagyis most már elismerik, hogy mi külön család vagyunk? És a gondjaink kizárólag a mi gondjaink?
– Természetesen! – erősítette meg az após. – Mindig is így volt!
– Akkor miért, amikor pénzt kértetek kölcsön tőlem, azt állítottátok, hogy mindannyian egy nagy család vagyunk? – érdeklődött Jura.
– Nem, hát… mi persze mind család vagyunk – kezdett hebegni az anyósa –, de a pénzügyek…
– És akkor miért fordultatok hozzám pénzért?
Zoja Mihajlovna elakadt. A férjére sandított, de Andrej Jevgenyjevics csak tanácstalanul vonta meg a vállát.
– Rendben, gondolkodjatok egy kicsit – mondta Jura. – Folytassuk a jelenlévők kikérdezését. Szláva!
– Miért pont én rögtön? – háborodott fel Jura testvére. – Én egyáltalán nem tudok semmiről!
– Majd én elmondom! – bólintott Jura. – Te a testvérem vagy. Pénzt kértél tőlem kölcsön! Most pedig azt akarom, hogy visszaadd! Így világos?
– Te most komolyan? – csodálkozott Szláva. – Pénzt követelsz rajtam?
– Olyan éles eszű vagy, mint még soha! – felelte Jura. – Pontosan, követem!
– És mégis honnan vegyem elő? – kapta el a tekintetét Szláva.
– Hiszen te üzletfejlesztésre kölcsönöztél! Nem tudom, mit is fejlesztettél, de a vállalkozásod működik.
Akkor vedd ki a pénzt a vállalkozásodból, add vissza, amivel tartozol, és dolgozz tovább!
– Hogyan vegyem ki? Hiszen akkor minden összeomlik!
– Szláva! Ez engem nem érdekel! – mondta Jura. – Én, ha úgy vesszük, hitelt adtam neked. Ráadásul kamatmentesen!
Te beletetted a pénzt az üzletbe. Tehát értened kellett volna, hogy ezt a pénzt vissza kell majd adnod!
Eljött az idő, bár a papír, amit írtál nekem, kissé már lejárt. De ne aggódj, még bőven mehetek vele a bíróságra!
Ott három év az elévülés, és eddig csak kettő telt el!
– Te komolyan bíróságra adnál engem? – kiáltott fel Szláva. – Normális vagy egyáltalán? Hiszen a testvéred vagyok!
Én meg azt gondoltam, hogy azt az írást te meg se fogod őrizni! Hiszen testvérek vagyunk! És az nem is tartozás volt, hanem a báty segített az öccsének!
– Szláva! Nem keversz össze valamit? – emelte fel a hangját Jura. – Az elejétől fogva tartozásról volt szó! Én félmilliót nem adnék ajándékba, még akkor sem, ha háromszor is a testvérem lennél!
Egyébként a papírt te magad erőltetted! Én meg hittem a becsületességedben és a tisztességedben. Erre most kiderül, hogy te mindvégig ajándéknak tartottad!
Ha nem lenne az a papír, akkor lehet, hogy úgy is lenne. Vagyis, esélyem se lenne behajtani! De így! Maga a Jóisten parancsolja, hogy visszafizesd a tartozásod!
– És te ezek után milyen testvér vagy? – fordult el sértődötten Szláva.
– Igazságos! – felelte Jura. – Akkor neked volt szükséged, most meg nekem! És én nem a tiédet kérem, csak a sajátomat akarom visszakapni! És ha kell, elmegyek a bíróságig is!
– Hát akkor menj! – fújtatott Szláva.
– Világos – bólintott Jura. – Addig is gondolkodj! – Most pedig ti következtek! – fordult a lakoma utolsó résztvevőjéhez. – Lénácska néni, világos a gyűlés témája, vagy részletezzem a tényeket?
– Látod, mivé lettél – nyöszörgött Léna néni. – Kapzsi és rossz ember! Jó, hogy a nővérem, az édesanyád, nem érte meg ezt a napot! Nyugodjék békében, legalább nem látja, mivé lett az ő elsőszülött fia!
– Lénácska néni – szótagolta nyomatékosan Jura –, maga se nagyon rángatózzon! Az ön papírja is él még! Csak a sorára vár.
És ott az elévülésig még hat hónap van hátra! Még ha bíróságra kerül is az ügy, akkor is le fogják venni magáról azt a pénzt!
– Honnan szedjek én ekkora összeget? – tágította rémülten a szemét Léna néni.
– Lakást vett a lányának? Vett! – sorolta Jura a tényeket. – Férjhez adta a lányát? Adta! A fiatalok ott éltek? Éltek!
Aztán a lánya elvált? Elvált! Magához visszaköltözött? Vissza! A lakást kiadja? Kiadja!
Na tessék, ott van a be nem vallott jövedelme, ha nem küldi el dolgozni a lányát!
A lakást pedig el is lehet adni, hogy ne a végrehajtók árverezzék el a tartozás fejében!
– Mindent tudsz! – morogta Léna néni. – Kém!
– Én, hogy úgy mondjam, a saját befektetéseimet figyeltem! – vigyorgott Jura. – Kár, hogy kamatmentesek voltak. De hát, ezt valahogy majd túlélem!
Viszont azt, hogy a saját véremet kell bíróságon keresztül visszakövetelnem – ez már túlzás!
– Hogy lehetsz egyáltalán ilyen? – kiáltott fel Léna néni, és elfordult.
– Önnek is kell egy kis idő a gondolkodásra? – kérdezte tőle Jura. – Gondolkodjon! Azt senki sem tiltja! És azok közül, akik előbb kezdtek tűnődni, van már valami gondolat?
Jura előbb a testvérére nézett, aztán az anyósára és apósára.
Szláva félrefordulva a szék támláját kapargatta a körmével, anyósa és apósa pedig élénken suttogtak és hadonásztak a lányuk felé.
Katya villogó szemekkel csak a szájával formált szavakat.
– Katya, mondd ki hangosan is – szólt rá Jura, látva a néma színjátékot.
– Jurocska, valahogy ez nincs rendjén – szólalt meg visszafogottan.
– Mi az, ami nincs rendjén? – kérdezte ingerülten Jura. – Ezek az úgynevezett rokonok elég tekintélyes összegeket kölcsönöztek tőlem! És mindehhez maguk írtak elismervényt! Most pedig nekünk kettőnknek van szükségünk pénzre!
– De miért így? – fordította el a tekintetét Katya. – Lehetett volna másképp is!
– Megbocsátani? – nevetett fel Jura. – Ilyen összegeket nem bocsátanak meg! És nem is felejtenek el!
– Ugyan, Jura! – nézett gyengéden a férjére Katya.
– Mi az, hogy „ugyan, Jura”? – kezdett dühbe gurulni. – Az én vállalkozásom csődbe ment! És nem csak úgy, hanem hatalmas adósságokkal! Még a jogosítványomat is elvették, amíg ki nem fizetem a tartozásaimat!
Igen, elhelyezkedtem dolgozni. Nyolcvanezerért! De abból a felét rögtön levonják adósságtörlesztésre! Aztán sokáig elélünk mi ketten negyvenezerből?
Nem, ha te a megbocsátáshoz ragaszkodsz, semmi gond, menj el dolgozni!
– Jura! – kiáltott fel undorodva Katya.
– A bátyókáról és a nénikéről már hallottál, de a szüleidről emlékeztesselek? – Jura összekulcsolta a kezét, és maga elé tette az asztalra. – Amikor apád autót akart venni, hozzám jött!
Ő maga ajánlotta fel, hogy írjunk papírt. Ki gondolta volna, hogy a kocsi árának nyolcvan százalékát kölcsön kéri? És esküdözött, hogy öt év alatt mind visszaadja! Csakhogy eddig egy fillért se adott vissza.
Anyád a nyaralót újította fel, de elfogyott a pénze! Megint az én ajtómon jelent meg! És ő is papírral. Annyit kölcsönzött, hogy abból le lehetett volna bontani a régi nyaralót, és újat építeni!
– Tudom – mondta szárazon Katya.
– Arra lennék kíváncsi, ennyire bátran azért vettek fel kölcsönt, mert eszük ágában sem volt visszaadni?
Vagy arra számítottak, hogy majd te beszélsz rá, hogy ne követeljem? Vagy én egyszerűen el kellett volna felejtsem? – szórta a kérdéseket feleségére Jura hidegen szűkített szemmel.
Katya csettintett a nyelvével, de nem válaszolt.
– Á-á, értem! – csapott a homlokára Jura. – Nekem azért kellett volna megbocsátani, mert te vagy a feleségem! – Jura felállt. – Hát akkor figyelj, feleség! Ha ők nem adják vissza a pénzt, akkor nekünk nem lesz miből élnünk! És szerinted mit kéne ezzel kezdeni?
– És szerinted nekem milyen gondolataim lehetnének? – kérdezte kihívóan Katya. – Hiszen ők hozzád fordultak! Nem kellett volna adnod!
– Süllyedjek el itt helyben! – ordította Jura. – Hát emlékezz vissza, hányszor kértek kölcsön addig, amíg meg nem kapták a fizetésüket? Hányszor kellett hozzátenni, mert a bank visszatartotta a pénzt?
És hányszor volt olyan, hogy aprót kellett nekik odacsapni, mert félreraktak valami fontosra? És még emlékezz, amikor próbáltam nemet mondani, milyen jeleneteket rendeztél nekem! Hiszen ez a rokonság! Ez a család!
– De hát a bátyádnak meg a nénikédnek te adtál! – dobta be Katya a gyerekes kifogást.
– Katya, én nem is a szóbeli kölcsönökhöz kötözködöm, hanem csak azokhoz, amikről papír van! – jegyezte meg Jura. – És ha úgy vesszük, azokat rögtön kettővel is meg lehetne szorozni!
Katya összeszorította az ajkát, és az asztalt bámulta.
– Nos, ki mire jutott? – fordult Jura a jelenlévőkhöz. – Azt azért mindenkinek meg kell értenie, hogy nekem családom van! És el kell tartanom őket.
Én pedig, mint a családfő, férj és apa, nem hagyhatom, hogy a családom éhezzen és fázzon, amikor vannak emberek, akik tartoznak nekem!
A szobában feszült csend telepedett meg, amely bármelyik pillanatban robbanással fenyegetett. De amíg a robbanás nem következett be, érdemes elmondani, mi volt egészen eddig a pillanatig.
A majdnem tíz év korkülönbség nem vált akadállyá Jura és Katya házasságában.
Jura fiatal üzletember volt, égő tekintettel, kifogyhatatlan energiával és vággyal, hogy sokat, sőt, még annál is többet keressen. Tudatosan nem szegte meg a törvényt, és tisztességesen fizette az adókat.
Lehet, hogy ilyen hozzáállással nem adatott meg, hogy mesésen meggazdagodjon, de a lehetőség mindig ott volt. Jura pedig hitt benne, hogy egyszer igazán meggazdagszik.
– Csak dolgozni kell, nem pedig okokat keresni, miért nem sikerül!
Az elején nehéz volt, később sem egyszerű. De aztán sokkal könnyebb lett. A jó hírnév nagy dolog! Hittek neki, és dolgoztak vele.
A fillér a fillérhez gyarapodott, a rubel a rubelhez rakódott. Házasságba már stabil jövedelemmel és tisztes anyagi háttérrel lépett.
Katyát pedig szépségéért és gyöngédségéért választotta. Az egyetem után még nem kezdett el dolgozni, nem voltak különleges hóbortjai, és semmi meghökkentőt nem ért el.
Ő egyszerűen csak szép volt, fiatal és derűs. Ezzel ragadta meg Jura szívét.
Természetesen meleg, „üvegházi” körülményeket teremtett neki. Körülvette gondoskodással és szeretettel. Pénzben sem szenvedett hiányt.
Nagy szerelemükből előbb fiú, majd később lány született.
A kíméletlen üzleti világban az otthon Juranak menedék és boldogság szigete lett. Mindig mosollyal tért haza, a küszöbön kívül hagyva mindazt, ami azt a mosolyt letörölte volna az arcáról.
Az üzlet és a pénz világa kegyetlen. Azonnal letépi a rózsaszín szemüveget, és hozzászoktat a rideg valósághoz.
Jura hamar megértette: amint az átlagnál többet keres majd, sor fog állni a rokonokból, akik kinyújtott kézzel érkeznek hozzá. És senkit sem fog érdekelni, milyen nehezen keresődik meg az a pénz.
Minél magasabb a jövedelem, annál nagyobb összeget lehet úgy „feláldozni”, hogy vissza se várja az ember. Jura pedig pontosan értette, hogy az így kölcsönadott pénzek jó eséllyel soha nem fognak visszakerülni hozzá.
Amikor viszont komoly összegekről volt szó, akkor…
Ilyenkor a rokonok maguk jöttek azzal, hogy írjanak papírt. Sőt, ragaszkodtak is hozzá. És ha a helyzet nem volt túl kritikus, Jura beleegyezett.
Adott pénzt a testvérének üzletfejlesztésre, Lénácska néninek lakásra a lánya számára, az anyósának a nyaralóra, az apósának autóra. Persze, nem egyetlen pillanat alatt, hanem – úgy is lehet mondani – széthúzva az időben.
Az apróbb „lehúzásokkal”, ezer, kettő, három, ötezer rubeles kölcsönökkel Jura úgy békélt meg, mint a tél hótorlaszaival vagy a nyári hőséggel: van, és kész.
A papírok ott hevertek, a rokonok pedig nem siettek visszafizetni. Sőt, közben apránként újra-újra kérték. De mivel Jura családja nem szenvedett hiányt a pénzben, a téma nem került elő.
Aztán felmerült az üzlet bővítésének kérdése. Lehetőség kínálkozott belépni egy újabb piaci résbe. Csakhogy ehhez pénz kellett, amit Jura gyorsan nem tudott előteremteni, halogatni pedig veszélyes lett volna. A szent hely sosem marad üresen!
Ekkor eszébe jutottak a papírok.
– Ha kihúznám belőlük a pénzt, épp elég lenne a fejlesztéshez és egy biztos induláshoz. Hogyan húzzam ki belőlük?
Kérni, hogy adják vissza a saját pénzedet… Már maga a gondolat is vadnak tűnt. Követelni?
– Úgy látszik, így kell majd csinálni! – értette meg Jura.
De valami belül mégis visszatartotta. Valamilyen indok kellett, hogy joggal követelje vissza a sajátját.
Ez persze szintén ostobaság volt, de Juranak úgy tűnt, tiszta ok nélkül a sajátját sem illik követelni.
És ő kitalálta az okot. Kitalálta, hogy az üzlete csődbe ment, hogy milliós adósságai vannak, hogy bár talált munkát, de a fizetés még a megélhetésre sem lesz elég. Ezért nemcsak a nagylelkűség boltocskája zárult be, hanem a tartozásokat is vissza kell adni.
Család ide, rokonság oda – ő a saját családjával nem akart koldulóbotra jutni mások kapzsisága miatt.
Kitalálta, elhitte, beleélte magát. Egészen lángra lobbant benne a vágy, hogy visszakapja a sajátját, különben csak a kötél marad.
Összehívta a rokonokat, akiknek az elismervényei ott feküdtek a széfben, és nyíltan eléjük tette a kérdést. Pénzt az asztalra, vagy pereskedünk sírásig!
Szlava felpattant, a széket dühösen hátralökve:
– Én egy vasat sem fizetek! Sőt, csődöt jelentek! Jelents csak be a bíróságon! Három kopejkákat kapsz havonta! És ha háromszáz évig élsz is, a végéig nem látod a pénzed!
– Engem is jelents be! – állt fel utána Léna néni. – A lakás a lányom nevén van, abból a pénzből vettem, amit adtál! Az enyémet meg az unokára írtam át! A fizetésem siralmas, ha meg nyugdíjba megyek, még kevesebb lesz! Ötszáz évig is élhetsz, tőlem a tiédet nem kapod vissza!
Az após és az anyós is felálltak:
– Mi meg a nyaralót és az autót Katya nevére írtuk! Nekünk semmink sincs! Élhetsz akár örökké, a bíróságod lefutja a lábát, mire tőlünk pár kopejkát kicsikar!
Jura közönyös tekintettel kísérte őket, ahogy a folyosó felé indultak. De ekkor Katya is felállt:
– Mama, papa! Várjatok! Mindjárt összeszedem a gyerekeket, és együtt megyünk!
– Te is velük? – kérdezte Jura. – Hát miért?
– Ugyan, minek vagy nekem az adósságaiddal! – húzta el a száját Katya. – Nem fogok veled nyomorogni! Elválok, és fizess majd gyerektartást! És nem érdekel, mi lesz veled!
És elment, másnap pedig Katya beadta a válókeresetet.
Az ingatlanmegosztásra nem nyújtott be keresetet, mert szerinte ott úgyis csak az adósságokon lehetett volna osztozni. A gyerekeket magánál hagyta.
A gyerektartást pedig határozott összegben kérte megállapítani, mégpedig három létminimumot gyermekenként. A bíróság figyelembe vette kérését, és úgy határozott, ahogy az indítványozó követelte.
Jura ugyan minden pert megnyert a kölcsönökről szóló elismervények alapján, de a pénzt belőlük hosszú-hosszú évekig fogják csak törleszteni. A felesége tette azonban kissé kizökkentette a megszokott medréből.
Nem várta volna, hogy a nő, akivel nyolc évet élt együtt, elbukjon a mohóság próbáján. Kiderült, hogy Katyát valójában csak Jura pénze tartotta mellette.
Amikor Katya megtudta, hogy Jura valójában nem ment csődbe, benyújtotta a keresetet az ingatlanmegosztásra is. De akkorra Jurának már hatalmas hitele volt a vállalkozás fejlesztésére, így Katya elállt a követeléseitől, hogy még a hitelen se kelljen osztozniuk. A hitelt Jura épp a családi élete utolsó napján vette fel.
Lehetett volna bizonyítani, fellebbezni, és kiharcolni a magáét, de Jura odatette Katya elé az adóhivatalból származó papírokat a szüleiről, és azt mondta:
– Tudod, rászállhatok rájuk is, hogy mindent, az utolsó fillérig kipréseljenek belőlük. Vagy engedhetem, hogy egy darabig szabadon lélegezzenek. Esetleg egy ideig nem is említem őket!
Katya megadta magát, és békén hagyta Jurát. Ő pedig nem gyakorolt nyomást az egykori apósra és anyósra, bár időnként tőlük is csordogált vissza valamennyi pénz. Ahogyan Lénától, a nagynénjétől és a bátyjától is.
Így szabadult meg Jura az emberi szeméttől az életében. Egyvalamit azonban sajnált: hogy nem látta meg korábban a rothadást azokban, akiket addig a legközelebbi embereinek hitt.
