Oleszja letette a kagylót, és letörölte a könnyeit. A kezére nézett – a körmei véresre voltak rágva. Ez a szokása visszatért, pedig még az iskolában leszokott róla.
Az étellel kapcsolatos incidens volt az utolsó csepp a pohárban. Oleszja szeretett egy bizonyos márkájú joghurtot vásárolni magának – ez volt az egyetlen apró öröme a munkanap végén. Ám a joghurtok kezdtek eltűnni a hűtőből.
Oleszja először azt hitte, ő maga ette meg és felejtette el. Aztán vett egy újabb csomaggal, és filctollal ráírta a nevét a fedelére. Két nap múlva a joghurtoknak ismét nyoma veszett.
— Nyina Petrovna, nem látta a joghurtjaimat a hűtőben?
— Kidobtam — válaszolta nyugodtan az anyósa, miközben zöldséget szeletelt. — Lejáróban volt a szavatossága. Nem kell tartogatni a romlott élelmiszert.
— De még három nap volt hátra!
— És akkor mi van? Én jobban tudom, mikor romlik meg az étel. Megérzem az illatán. Ha megeszed, megmérgezed magad, aztán meg rám panaszkodtál volna.
Oleszja ökölbe szorította a kezét. Megfordult, és bement a szobába, ahol Andrij a kanapén feküdt a tablettjével.
— Anyád kidobta a joghurtjaimat! Már másodszor!
— Leszja, talán tényleg le volt járva? Anya ért ehhez, hiszen egész életében a háztartást vezette.
— Mi köze ehhez a szakértelemnek?! Ez az én ételem! A saját pénzemből vettem!
— Ne idegeskedj. Holnap veszek neked újat.
— Nem a joghurtról van szó! — Oleszja hangja elcsuklott. — Hanem arról, hogy itt semmibe sem szólhatok bele! Anyád úgy parancsolgat, mintha a szolgálója lennék, nem pedig családtag!
Andrij elhúzta a száját.
— Már megint túlzol. Anya csak hozzászokott bizonyos szabályokhoz. Ha megpróbálnál alkalmazkodni hozzájuk, nem lennének konfliktusok.
Oleszja megdermedt. Tényleg így gondolja a férje? Tényleg az anyja pártján áll?
— Vagyis szerinted én vagyok a hibás?
— Nem ezt mondtam. Csak próbálj meg engedékenyebb lenni. Anya idős ember, nehezen változik.
Oleszja kiment a szobából, és a folyosón a falnak támaszkodott. Gombóc volt a torkában, de visszatartotta a sírást. Nem akart az anyósa előtt sírni – az megalázó lett volna.
Három hónapnyi együttélés után Oleszja már nem ismert magára a tükörben. Sötét karikák a szeme alatt, sápadt bőr, élettelen tekintet. A munkahelyén a kolléganője, Szvitlana meg is kérdezte, nem beteg-e.
— Nem, csak elfáradtam — hazudta Oleszja.
— Kimerültnek tűnsz. Nem kéne elmenned szabadságra?
— Talán…
Még aznap este Nyina Petrovna bejelentette, hogy szombaton átjönnek a barátnői. Az anyósa egy hosszú listát állított össze azokról az ételekről, amiket Oleszjának el kellett készítenie.
— Tessék, nézd meg — nyújtotta át Nyina Petrovna a papírlapot. — Olivye saláta, kocsonya, sült hús, sült csirke burgonyával. És sütemény. A receptet a hátuljára írtam.
— Nyina Petrovna, de hiszen ez rengeteg! Egyedül nem fogok végezni vele egy nap alatt.
— Dehogynem. Én a te korodban három óra alatt megfőztem egy ilyen menüt, pedig még a gyerekekre is vigyáznom kellett közben. Semmi baj, legalább megmutathatod, mit tudsz. Szeretném, ha a barátnőim látnák, milyen házias felesége van Andrijnak.
Oleszja a férjére nézett, aki a konyhában ült és teázott. Mint mindig, most sem avatkozott közbe.
— Rendben — préselte ki magából Oleszja. — Megpróbálom.
Péntek este összeállította a főzési tervet, megvett minden alapanyagot. Későn feküdt le, fejben folyamatosan a teendők sorrendjét pörgette. Reggel hétkor kelt, és azonnal munkához látott.
Ebédre a konyhában már mindenhol fazekak rotyogtak. Oleszja a salátához vágta a zöldségeket, közben kavargatta a sültet, és a sütőben lévő csirkét figyelte. Nyina Petrovna többször is bement a konyhába, és minden alkalommal rosszallóan csettintett a nyelvével.
— A krumplit apróbbra kellett volna vágni — jegyezte meg. — És miért tetted bele ennyi sót?
Oleszja hallgatott és dolgozott tovább. Elfáradt a keze, a lába is nehezen bírta – már öt órája állt a tűzhely mellett. De hátravolt még a sütemény.
A Nyina Petrovna receptje szerinti sütemény bonyolult volt – a leveles tésztát többször ki kellett nyújtani, közben pihentetni. Oleszja igyekezett pontosan követni az utasításokat, de a tészta nem engedelmeskedett. Ragadt a kezéhez, a nyújtófához, a munkalaphoz.
Nyina Petrovna belépett a konyhába, és megállt az asztal mellett.
— Ez meg mi? — nézett a tészta egyenetlen rétegére.
— A süteményt készítem, Nyina Petrovna. Az ön receptje alapján.
— Az én receptem alapján? Ez nem hasonlít arra a tésztára, amit én készítek! Nem mostál kezet hideg vízzel a gyúrás előtt?
— Nem, nem tudtam, hogy kell…
Az anyósa megforgatta a szemét, és olyan hangosan sóhajtott, hogy Oleszja összerezzent.
— Mindig ez van! A mai fiatalok nem tudnak főzni! A mi időnkben a lányokat gyerekkoruktól tanították a konyhaművészetre, most meg csupa ügyetlen nő nő fel.
Oleszja nyújtotta tovább a tésztát, próbált nem reagálni az anyósa szavaira. De Nyina Petrovna nem nyugodott. Közelebb ment, és közvetlenül Oleszja háta mögé állt.
— Túl erősen nyomod a nyújtófát! A tésztának levegősnek kell maradnia!
— Igyekszem…
— Igyekszik ő! Nézd meg a széleit – tiszta görbe! Hogy lehet ilyen hanyagul dolgozni?
Oleszja érezte, hogy forogni kezd vele a világ. Egész nap talpon volt, alig evett, és most még ez a kritika is. Letette a nyújtófát, és a késért nyúlt, hogy felvágja a töltelékhez való almát.
A keze remegett a fáradtságtól. Az almát egyenetlenül szeletelte – hol túl vastag, hol túl vékony darabokra. Nyina Petrovna mellette állt és figyelte, időnként sóhajtozva.
— Hát nem lehet minden ennyire rossz! — fakadt ki az anyós. — Még egy almát sem tudsz felvágni! Andrij ennél jobb feleséget érdemel!
Oleszja megszorította a kést a kezében, és folytatta a szeletelést, minden erejével türtőztetve magát. Már csak egy kicsi, és összeállíthatja a süteményt, betolhatja a sütőbe, és kimehet a konyhából.
De Nyina Petrovna nem tágított. Körbejárta az asztalt, Oleszja válla felett leskelődött, és minden mozdulatát kommentálta.
— Túl lassan dolgozol! A barátnőim két óra múlva itt vannak, nem fogsz végezni!
— Végezni fogok, Nyina Petrovna.
— Még egyszer mondom – az alma rosszul van vágva! Egyforma vastagságúnak kell lenniük!
Oleszja elvette a következő almát, és próbált egyenletesebben vágni. De a fáradtságtól nem engedelmeskedtek a kezei. Nyina Petrovna felkapta az asztalon fekvő fa nyújtófát, és hirtelen fejen vágta vele Oleszját.
— Ki vág így, te kétbalkezes!
Az ütés ereje nagy volt. Oleszja felnyögött, és a fejéhez kapott. Fekete foltok úsztak a szeme előtt, a füle pedig csengeni kezdett. Az asztalnak támaszkodott, hogy ne essen el.
— Mit csinál?! — kiáltotta, az anyósa felé fordulva.
— Móresre tanítalak! — hadonászott Nyina Petrovna a nyújtófával. — Ha az én anyósom így beszélt volna velem, hálás lettem volna! Te meg itt teljesen elszemtelenedtél!
Oleszja a tenyerét az ütés helyére szorította. A könnyei maguktól eredtek meg – a fájdalomtól, a sértettségtől, a megalázottságtól. Valami elpattant benne. A türelem, amit hónapok óta morzsánként gyűjtögetett, szétpattant, mint egy túlfeszített gumiszalag.
— Maga nem normális! — ordította Oleszja. — Fejbe vágott egy nyújtófával! Hogy merészeli?!
— Mégis mit engedsz meg magadnak?! — az anyós hátrált egyet, de még mindig szorongatta a nyújtófát. — Én úgy beszélek veled, mint az anyád!
— Maga nem az anyám! — Oleszja hangja remegett a dühtől. — Megmérgezte az életemet az elmúlt három hónapban! Cselédet csinált belőlem! Minden apróságba belekötött! Turkált a dolgainkban! Kidobálta az ételeimet! Most pedig még meg is üt!
Nyina Petrovna tátogott, válaszolni akart, de Oleszja nem hagyta szóhoz jutni.
— Öt órája állok a tűzhely mellett! A maga barátnőinek főzök! Maga meg a kritikán kívül semmit sem tud mondani! Semmi sem jó, semmi sem felel meg! Mégis ki maga, hogy parancsolgasson nekem?!
A zajra Andrij rontott be a szobából. Megállt a konyhaajtóban, és tanácstalanul nézett hol a feleségére, hol az anyjára.
— Mi folyik itt?
— Tessék! — Nyina Petrovna ujjal mutogatott Oleszjára. — A feleséged teljesen megvadult! Kiabál velem, szemtelenkedik! Én csak tanítani próbáltam, ő meg…
— Tanítani?! — Oleszja a férje felé fordult. — Fejbe vágott egy nyújtófával! Így „tanított”!
Andrij pislogott, mintha nem fogná fel a hallottakat.
— Anya, te tényleg megütötted?
— Ugyan már, miért hallgatsz rá?! Csak dramatizál! Csak tréfából meglendítettem a nyújtófát, ő meg elkezdett visítozni! Egy hisztérika a menyed!
Oleszja felnevetett, de ez a nevetés könnyek között tört fel.
— Hisztérika? Én vagyok hisztérika? Talán elmeséled a férjemnek, hogyan aláztál meg nap mint nap? Hogyan kényszerítettél az egész lakás kitakarítására, amíg ő a barátaival szórakozott? Hogyan rendezted át a szobánkat a beleegyezésünk nélkül? Hogyan dobáltad ki a dolgaimat?
Andrij a konyha közepén állt, tanácstalanul járatva tekintetét az anyja és a felesége között.
— Oleszja, na, nyugodjunk meg…
— Nyugodjunk meg?! — Oleszja egyet lépett felé. — Három hónapja tűröm a kínzást! Három hónapja mondom neked, hogy anyád kikészít! Te meg mit csinálsz? Mindig az ő pártján állsz! Egyszer sem álltál ki mellettem!
— De hát értsd meg, ő az anyám…
— És aztán?! Én meg a feleséged vagyok! Vagy neked anyád véleménye fontosabb?!
Andrij feszengeni kezdett. Az anyjára nézett, aki sértett képpel állt ott, a nyújtófát a mellkasához szorítva.
— Fiam, látod, milyen! Hálátlan! Befogadtalak titeket, fedelet adtam a fejetek fölé, ő meg csak panaszkodik!
— Befogadott? — Oleszja felkacagott. — Szolgálót csinált belőlem! Takarítónő vagyok itt, szakácsnő és bokszzsák!
— Hogy mersz ilyet mondani! — ordította Nyina Petrovna. — Andrij, mondj már neki valamit! Védd meg az anyádat!
Oleszja megfordult, és egyenesen a férje szemébe nézett.
— Rajta, Andrij. Védd meg a mamiidat. Mondd a szemembe, hogy nincs igazam. Mondd, hogy tűrnöm kell a sértéseket és az ütéseket. Mondd!
Andrij kinyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Ott állt lógó vállal, és hallgatott. Ebben a hallgatásban Oleszja minden kérdésére választ kapott.
— Minden világos — bólintott a nő. — Választottál. Őt választottad.
— Leszja, várj…
— Nem. Nem várok tovább. Egy másodpercig sem maradok itt.
Oleszja letépte magáról a kötényt, az asztalra hajította, és elindult kifelé a konyhából.
— Hová mész?! — kiáltott utána Andrij.
— Pakolni. Elmegyek.
— Várj, beszéljük meg normálisan!
Oleszja megállt az ajtóban és visszanézett. Az arca vizes volt a könnyektől, de a tekintete kemény.
— Miről beszéljünk, Andrij? Arról, hogy egy gyáva alak vagy? Hogy nem tudod megvédeni a feleségedet a saját anyádtól? Hogy neked anyád kényelme fontosabb az én jólétemnél?
— Nem vagyok gyáva! Csak…
— Csak mi? Csak neked kényelmesebb becsukni a szemed, amikor itt megaláznak? Csak egyszerűbb úgy tenni, mintha minden rendben lenne?
Andrij ökölbe szorította a kezét.
— Igazságtalan vagy. Én ajánlottam fel a költözést, hogy gyűjthessünk lakásra!
— Milyen lakásra?! — Oleszja felemelte a hangját. — Mi értelme pénzt gyűjteni, ha közben elveszítem önmagamat? Nézz rám! Egy hajszolt párává váltam! Félek bemenni a saját konyhámba! Minden neszre összerezzenek! Rágom a körmöm, pedig tizenöt évesen leszoktam róla!
— Oleszja…
— És tudod, mi a legszörnyűbb? Hogy te ezt láttad. Végig láttad, ahogy megváltozom. De nem érdekelt. Neked kényelmes volt, hogy hallgatok és tűrök.
Andrij lehajtotta a fejét. Nyina Petrovna a konyhából figyelte a jelenetet, összefont karral.
— Ha mész, hát menj — mondta hidegen. — Andrijjal megvagyunk nélküled is. Tele van a világ menyasszonyjelöltekkel, találunk majd jobbat.
Oleszja oda sem fordult felé. Bement a szobába, és előhúzott az ágy alól egy nagy sporttáskát.
Gyorsan, gondolkodás nélkül pakolt. Ruhák, cipők, kozmetikumok, iratok. Andrij az ajtóban állva nézte, ahogy a felesége készülődik.
— Talán nem kéne sietni. Holnap reggel nyugodtan megbeszélünk mindent…
— Nincs mit megbeszélni.
— De hová mész?
— Ez már nem a te problémád.
— Leszja, legyél észnél! Este van, hová mész ilyenkor?
Oleszja felhúzta a cipzárt a táskán, és felegyenesedett. Hosszú idő óta először nézett a férjére szerelem nélkül. Egyszerűen csak nézett rá — mint egy idegenre.
— Tudod, mit fogtam fel ma? Hogy már három hónappal ezelőtt el kellett volna mennem. Amikor megéreztem, hogy itt nincs helyem. De maradtam. Mert hittem benned. Hittem, hogy kiállsz mellettem. Hogy engem választasz, nem az anyádat.
— Nem akartam választani köztetek…
— Pontosan. Nem akartál választani. És amikor nem választasz, mindig a gyengébb veszít. Ebben az esetben — én.
Andrij egyet lépett felé, kinyújtotta a kezét.
— Ne menj el. Beszélek anyával. Megmagyarázom neki…
Oleszja elhúzódott.
— Késő. Többé nem hiszek a szavaidnak.
Felkapta a táskát, és az ajtó felé indult. Andrij megpróbálta megfogni a kezét, de Oleszja élesen elrántotta.
— Ne érj hozzám!
A hangja jéghideg volt. Andrij hátrált. Oleszja elment mellette, elhaladt a konyha előtt, ahol Nyina Petrovna még mindig diadalittas arccal állt, és kiment az előszobába. Felvette a kabátját, fogta a táskát, és kinyitotta az ajtót.
— Oleszja! — szólt utána Andrij a folyosóról. — Várj legalább, hívok neked taxit!
— Nem kell.
Kilépett a lakásból, és bezárta maga mögött az ajtót. A lépcsőházban állt, a falnak dőlve, és nehezen vette a levegőt. Remegett a keze, de nem a félelemtől — a megkönnyebbüléstől.
Elővette a telefonját, és felhívta a barátnőjét, Szvitlanát.
— Szia, Szvitlana. Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak… Átmehetek hozzád éjszakára?
— Persze! Mi történt?
— Majd elmesélem. Már indulok is.
Szvitlana a város másik végén lakott, az út hosszú volt. Oleszja lement, fogott egy taxit, és beült a hátsó ülésre. A telefonja szinte felrobbant a hívásoktól — Andrij újra és újra kereste. Oleszja kinyomta, és letiltotta a számot.
Az ablakon túl elsuhantak az éjszakai város fényei. Oleszja nézte őket, és érezte, hogy minden egyes kilométerrel könnyebbé válik a légzés. Mintha eddig végig fuldoklott volna, és most végre mély levegőt vehetett.
Szvitlana a küszöbön várta egy csésze forró teával.
— Gyere be. Meséld el, mi történt.
Oleszja hosszan mesélt. Mindenről — a folyamatos kötekedésekről, a cselédsorsról, a férje közönyéről, a nyújtófával kapott ütésről. Szvitlana a fejét rázva hallgatta.
— Leszja, örülök, hogy eljöttél. Tényleg. Még egy hónap ebben a környezetben, és kórházba kerülhettél volna.
— Én magam sem értem, hogy bírtam ki három hónapig…
— Mert reménykedtél. Remélted, hogy Andrij megváltozik, hogy megvéd téged. De nem változott meg.
— Nem. Nem változott meg.
Másnap reggel Oleszja különös könnyűséggel ébredt. A feje fájt a tegnapi ütéstől, de a lelke békés volt. Kávézás közben Szvitlanának a konyhában bejelentette:
— Beadom a válókeresetet.
— Biztos vagy benne?
— Teljesen. Ez a házasság tegnap este véget ért. Már csak hivatalossá kell tenni.
Hétfőn Oleszja szabadságot vett ki, és elment egy ügyvédhez. A konzultáció egy óráig tartott. Kiderült, hogy mivel Andrijjal nem volt gyerekük és közös vagyonuk — mindent a házasság előtt vettek —, a válás gyorsan lezajlik. Elég egy közös nyilatkozatot benyújtani az anyakönyvi hivatalba, és egy hónap múlva felbontják a házasságot.
— Együtt kell odamennünk? — kérdezte Oleszja.
— Célszerű. De ha a férje nem ellenzi a válást, külön-külön is megtehetik.
Oleszja feloldotta Andrij számát, és egy rövid üzenetet írt: „Válunk. Holnap délelőtt 10-kor az anyakönyvi hivatalnál leszek. Gyere el, ha azt akarod, hogy gyorsan lezárjuk.”
A válasz öt percen belül megérkezett: „Ott leszek.”
Többet nem beszéltek.
Másnap Oleszja tíz perccel a megbeszélt idő előtt érkezett. Andrij már ott állt a bejáratnál. Gyűröttnek, borotválatlannak és fáradtnak tűnt.
— Szia — mondta halkan.
— Szia.
— Te… hogy vagy?
— Jól. Menjünk, ne húzzuk az időt.
Szó nélkül adták be a kérvényt. Az ügyintéző kitűzte a dátumot — pontosan egy hónap múlvára. Amikor kiléptek az utcára, Andrij megfogta Oleszja karját.
— Várj. Mondhatok valamit?
Oleszja a csuklójára szorított kézre nézett. Andrij azonnal elengedte.
— Bocsánatot akartam kérni — kezdte. — Amiért nem védtelek meg. Amiért nem láttam, mennyire rossz neked. Mindenért.
Oleszja hallgatott.
— Anya azt mondja, csak el vagy kényeztetve. Hogy az ő idejében a menyek tudtak alkalmazkodni az anyósukhoz, te meg…
— Állj! — Oleszja felemelte a kezét. — Most ezt komolyan mondod? Bocsánatot kérsz, és abban a pillanatban már mentegeted is az anyádat?
— Nem, én csak…
— Tudod mit, Andrij, nem akarom hallani. Nem érdekel, mit mond az anyád. Nem érdekel, mi volt az ő idejében. Három hónapig éltem a pokolban, és te asszisztáltál hozzá. Mindig az ő oldalára álltál. Mindig figyelmen kívül hagytad a kéréseimet. És még most is, amikor csak annyit kellene mondanod, hogy „bocsáss meg”, találsz módot a felmentésére.
— Nem mentem fel…
— Dehogynem. És tudod mit? Sajnállak. Mert örökre anyuci pici fia maradsz. Soha nem fogod megtanulni megvédeni azokat, akiket szeretsz. Mert neked anyád véleménye mindig fontosabb lesz mindennél.
Andrij lehajtotta a fejét.
— Talán igazad van…
— Tudom, hogy igazam van. Most pedig ne haragudj, mennem kell. Egy hónap múlva találkozunk.
Oleszja megfordult és elsétált. Hallotta még, amint Andrij utána szól, de nem nézett vissza. Megállás nélkül ment előre, és minden lépéssel egyre szabadabbnak érezte magát.
Szvitlana felajánlotta, hogy lakjon nála, amíg nem talál albérletet. Oleszja elfogadta, de egy hét múlva már talált is egy szép egyszobás lakást a munkahelye közelében.
A költözés gyors volt — Oleszja holmija nem volt sok. Szándékosan semmit nem hozott el, ami az Andrijjal közös életére emlékeztette volna. Tiszta lappal kezdett.
Az első éjszakát az új lakásban szinte végigvirrasztotta. A napközben vett matracon feküdt, a plafont nézte és gondolkodott. Azon, milyen gyorsan tönkremehet egy élet. Milyen könnyű elveszíteni önmagunkat. És milyen fontos időben kimondani: „elég”.
Reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy új élet kezdődött. A munkahelyén a kollégák azonnal észrevették a változást.
— Leszja, kivirultál! — kiáltott fel Szvitlana. — Csak úgy ragyogsz belülről!
— Válok — mondta Oleszja egyszerűen.
— Tényleg? Azt hittem, ti Andrijjal…
— Szétmentünk. És ez a legjobb dolog, ami történt velem az elmúlt hónapokban.
Szvitlana átölelte a barátnőjét.
— Tudod, mindig láttam, hogy nehéz neked. De nem akartam beleavatkozni a magánéletetekbe.
— Kár, hogy nem tetted. Talán hamarabb észhez tértem volna.
— Jobb későn, mint soha.
Oleszja elmosolyodott. Hosszú idő után először volt őszinte, nem erőltetett a mosolya.
A válás gyorsan lezajlott. A kitűzött napon megjelentek az anyakönyvi hivatalban, átvették a válási papírokat és elváltak útjaik. Semmi hosszú búcsúzkodás, semmi jelenet. Egyszerűen csak két ember, akik valaha szerették egymást, most pedig idegenekké váltak.
Oleszja hazament, bedobta a papírt az asztalfiók mélyére, és kifújta a levegőt. Ennyi. Ez a fejezet lezárult.
Egy hónappal a válás után Oleszjának előléptetést ajánlottak. Az osztályvezető szülési szabadságra ment, és a vezetőség úgy döntött, Oleszja az ideális jelölt a posztra.
— Régóta figyeljük önt — mondta az igazgató. — Felelősségteljes, kezdeményező munkatárs. Az utóbbi hónapokban ugyan voltak nehézségei, de most kiváló formában van.
Oleszja gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot. Az új pozíció több felelősséggel, de több pénzzel is járt. És ami a legfontosabb: ez a szakmai rátermettségének elismerése volt.
Este felhívta az anyját.
— Anya, előléptettek!
— Kislányom, úgy örülök! Akkor minden rendeződött?
— Igen. Újra önmagam vagyok. Tudod, rájöttem valamire. Ha toxikus kapcsolatban élsz, darabonként veszíted el magad. Aztán kiderül, hogy szinte semmi sem maradt belőled. És rengeteg erő kell ahhoz, hogy újra összerakd magad.
— De te megcsináltad.
— Megcsináltam. Mert időben léptem. Ha még egy hónapot ott maradok, nem tudom, mi lett volna…
Galina Szergejevna hallgatott egy kicsit.
— Andrij felől hallani valamit?
— Nem. Írt néhányszor, de nem válaszoltam. Nincs miről beszélnünk.
— Jól is teszed. Az az ember nem tudott megvédeni téged. Ez azt jelenti, hogy nem hozzád való.
Oleszja letette a telefont, és végigsétált a lakáson. Kis egyszobás, minimális bútorral, de ez az ő birodalma volt. Itt senki nem kritizálta, nem kötött bele, nem parancsolgatott. Itt végre mély levegőt vehetett.
Fél év telt el a válás óta. Oleszja egy kávézóban ült a kollégáival. Egy sikeres nagy projekt lezárását ünnepelték. Szvitlana hozott egy üveg pezsgőt, és mindenki koccintott.
— Oleszjára! — kiáltott fel Szvitlana. — A legjobb osztályvezetőre!
Mindenki nevetett és ivott. Oleszja mosolygott, és boldognak érezte magát. Igazán, mélyen boldognak.
A kávézó ablakán túl tavaszi napsütés ragyogott. A város életre kelt a tél után, a fák friss levelekbe öltöztek, az emberek levetették a nehéz kabátokat. Minden újrakezdődött.
Oleszja Andrijra gondolt. Vajon hogy élhet? Maradt az anyjával, vagy végül elköltözött? Talált új feleséget, aki eltűri Nyina Petrovnát? De ezek a gondolatok már mentesek voltak a keserűségtől. Csak kíváncsiság volt, semmi több.
— Min gondolkodsz? — kérdezte Szvitlana, mellé ülve.
— Csak eszembe jutott valami.
— Az exed?
— Eltaláltad.
— És? Megbántad?
Oleszja megrázta a fejét.
— Egy másodpercre sem. Tudod, elhagyni őt volt életem legjobb döntése. Visszakaptam magam. Visszanyertem az irányítást az életem felett. Ez pedig megfizethetetlen.
Szvitlana átkarolta a barátnője vállát.
— Büszke vagyok rád. Nem mindenki képes időben kilépni egy mérgező kapcsolatból.
— Köszönöm. Nekem sem volt könnyű. De sikerült.
Oleszja kinézett az ablakon. Tavaszi város, új élet, új lehetőségek. Végre szabad volt. Szabad mások elvárásaitól, a mérgező anyóstól, a gyenge férfitól. Újra a saját maga ura volt.
És ez volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele.
Az ön véleménye nagyon fontos számunkra! Írja meg kommentben, mit gondol erről a témáról — minden hozzászólást elolvasunk és figyelembe vesszük az ötleteit!
