– Tyoma! Artyom, nézz rám! Miért vagy egy szál pólóban a balkónon?! – Kira hangja rekedt sikollyá torzult, ahogy magára rántotta a balkónajtó szoros műanyag kilincsét.
Az ajtó nem engedett. A párás dupla üveg mögött, egy felfordított zománcozott vödrön ült a tizenkét éves fia. Ajkai jellegzetes kékes árnyalatot vettek fel, vékony vállai pedig rázkódtak a heves remegéstől. A novemberi huzat szabadon járt a régi Brezsnyev-kori lakás beüvegezetlen erkélyén, a hókristályokat egyenesen a kisfiú lábára fújva, amin egy elnyűtt nyári papucs volt. Artyom a kezében görcsösen szorított egy nehéz fém tokmányt egy matuzsálemi korú, szovjet fúrógépből.
Kira teljes erejéből dörömbölni kezdett az öklével az üvegen, nem törődve a fájdalommal.
– Gyenyisz! Gyenyisz, a kurva életbe, gyere ide azonnal! – üvöltötte.
A folyosóról, a kezét egy frottírtörölközőbe törölgetve, komótosan lépett ki a férje. Nyomában, nemezpapucsát csoszogtatva megjelent az apja, Valerij Sztyepanovics – egy vörös arcú, testes ember, akinek alsó ajkára elmaradhatatlanul odatapadt egy cigaretta. A levegőben nehezen terjengett a főtt káposzta, a nyers hús, a fokhagyma és az állott dohányfüst szaga.
– Mit ordibálsz már a küszöbről? – dörögte az apósa, a kék füstön át hunyorogva. – Előbb vedd le a cipőd. Összemocskoltad itt a padlót a sárral, Marina meg épp most mosott fel.
– Nyisd ki a balkónt! – Kira megragadta a férje flanelingjének gallérját, és teljes erejével az ablak felé lökte. – Megvakultatok?! A gyerek teljesen kék!
Gyenyisz kapkodva megrántotta a reteszt. Az ajtó feltárult, jéghideg szélvihart engedve a fülledt konyhába. Kira csizmástul rontott be az erkélyre, letépte magáról a pufidzsekijét, és betakarta vele a didergő fiát.
– Anya… én véletlenül csináltam – suttogta Artyom, miközben kocogtak a fogai.
Elgörbült, fagyott ujjaiból csörömpölve esett ki a fúró fém tokmánya, és végiggurult a kopott betonpadlón.
– Csak egy csavart akartam meghúzni, de leesett az asztalról…
– Csitt, kicsim, csitt – Kira dörzsölgetni kezdte a fagyos kezeit, miközben érezte, hogy odabent valami ősi, elemi düh forr fel benne. – Menjünk a szobába. Gyorsan.
Bevitte a fiát a meleg szobába. Gyenyisz megpróbálta elkapni a fiú karját, de Kira olyan erővel lökte el a kezét, hogy a férje megtántorodott.
– Kira, most miért támadsz? – mormogta Gyenyisz békítően, bűntudatos mosollyal. – Apa csak nevelési célzattal csinálta. A srác engedély nélkül nyúlt a nagyapa szerszámaihoz. Tönkretett egy holmit. Meg kell tanulnia a felelősséget. Nagy dolog, állt ott tíz percet…
– Tíz percet?! – Kira hirtelen megfordult. – Odakint mínusz nyolc fok van! Egy szál pólóban van! Teljesen elment a józan eszetek itt a „férfias” szabályaitokkal?!
A nappaliból előúszott a sógornője, Marina, a kezében egy tál ragacsos tésztával. Az olcsó krémtől fénylő arca fintorgó elégedetlenséget tükrözött.
– Ó, na, kezdődik a dráma – horkant fel, és lecsapta a tálat a liszttel beszórt asztalra. – Az ember azt hinné, hogy verték odaát. Ez normális férfinevelés. Ha rád hallgatnánk, egy nebáncsvirágot nevelnénk a srácból. Ez az Artyom egyébként sem ismeri a határokat. Tegnap apa csillagfejű csavarhúzóját hagyta el valahol, ma meg a fúrót törte össze. Egy IE-1035-öst, mellesleg! Szovjet gyártmány! Örök darab volt, amíg a te kétbalkezesed hozzá nem nyúlt.
Kira érezte, hogy elakad a lélegzete. Már a harmadik hónapja laktak ebben a háromszobás lakásban – arra vártak, hogy az újonnan vásárolt, hitelre vett lakásukban megszáradjon a beton aljzat, és befejeződjenek a durva munkálatok. Kira három hónapja némán nyelte le a piszkálódásokat, mosogatott mindenki után, vásárolt be hat emberre, és tűrte Valerij Sztyepanovics végtelen kiselőadásait arról, hogy „régen bezzeg éltek az emberek, és nem rinyáltak”.
– Artyomka, menj a fürdőszobába, engedj meleg vizet, melegítsd fel a lábad – parancsolta Kira halkan, de acélos hangon. – És zárd be magad mögött az ajtót.
A kisfiú hüpögve, anyja hatalmas pufidzsekijébe burkolózva osont végig a folyosón. Kattant a zár.
Kira lassan kigombolta a pulóvere nyakát. Úgy érezte, a konyhában a levegő sűrűvé vált, mint a kocsonya.
– Na, ide figyeljetek – könyökölt rá az asztalra, lesöpörve a földre egy csipetnyi lisztet. – Tűrtem a szokásaitokat. Tűrtem, amikor maga, Valerij Sztyepanovics, úgy pöfékel a WC-ben, hogy áll a füst az egész lakásban. Tűrtem, amikor te, Marina, elveszed a kétezer rubeles samponomat, és azzal mosod a macskádat. De azért, amit most a fiammal tettetek, egyszerűen el foglak titeket pusztítani.
– Nézd már, előkerült a parancsnokasszony! – ordított fel az apósa, nehezen támaszkodva ökleivel az asztallapra. A cigarettájáról a hamu egyenesen a darált húsos tálba hullott. – Kinek a házában vagy te, te kis senki?! Ezt a lakást én kaptam a gyárból, éjjel-nappal gürcöltem érte! Ti meg itt éltek a készben, és még az én tulajvonomat is rongáljátok! Ez a fúró idősebb nálad, a betont úgy vitte, mint a vajat!
– De hiszen ez a fúrótok egy darab veszélyes fémhulladék! – Kira egy lépést sem hátrált. – A vezetéke három helyen van szigetelőszalaggal körbetekerve, félelmetes bedugni a konnektorba!
– Kira, hallgass el, kérlek – sziszegte Gyenyisz, a bejárati ajtó felé pislogva, mintha a szomszédok meghallhatnák őket a vasbeton falakon át. – Apának igaza van. A szerszámokhoz nem szabad nyúlni. Majd veszek neki egy új fúrót, bármilyet választhat… Apa, mondd meg, milyen kell? Makita? Bosch? Megvesszük az előlegből. Az incidens le van zárva.
Kira olyan jéghideg megvetéssel nézett a férjére, hogy Gyenyisz elakadt, és lesütötte a szemét. Nem egy negyvenéves tervezőmérnök állt előtte, hanem egy megfélemlített kisfiú, aki a mai napig fél attól, hogy nadrágszíjjal kap ki a fenekére egy technikaórán kapott kettes miatt.
– Az incidens le van zárva? – Kira hangja ijesztő suttogássá halkult. – Vagyis te normálisnak tartod, hogy a saját apád kitette a gyerekedet a fagyba? Te meg itt ültél… – bökött az ujjával a fadeszkára, amin katonás rendben feküdtek a frissen gyúrt húsos derelyék, – ültél, gyúrtad ezt a szart… és nézted, ahogy a fiad elkékül az üveg mögött?!
– Nem néztem… A tévét hallgattam… És egyébként sincs ott olyan hideg! – próbált védekezni a férje, idegesen babrálva az inge gombját.
– Ujjnyi vastag rések vannak azon a balkónon!
– Jaj, mekkora tragédia! – avatkozott be ismét Marina, csípőre tett kézzel. – Gyenyisszel gyerekkorunkban nem ilyeneket kaptunk. Mégis normális emberek lettünk, és tiszteljük az idősebbeket. Ti, mai anyukák meg puhányt neveltek a fiúkból. A te Artyomodra ráférne egy jó kis nadrágszíj, megmondom én neked.
– Rád, Marina, egy normális férfi férne rá, nem pedig a társkereső oldalakról szalajtott tartásdíjasok – vágott vissza Kira, és a sógornője arca azonnal vörös foltokkal telt meg. – De most nem rólad van szó.
Kira megfordult, és határozott léptekkel a folyosó felé indult.
– Hé! Hová mész? Még nem fejeztem be veled! – ordított Valerij Sztyepanovics, nehézkesen dübörögve utána. – A szemembe nézz, amikor beszélek hozzád!
Válasz helyett Kira odalépett a régi, szovjet gyártmányú „Szputnyik” szekrénysorhoz, amely a szűk folyosó felét elfoglalta. Kinyitotta az alsó ajtót, ahol tudta, hogy az apósa a „különösen fontos” iratait, csavarhúzóit, néhány rozsdás csavart és blokkokat őrzött.
– Mit kutatsz ott?! Takarodj onnan! – ordított fel az öregember, megpróbálva eltolni a menyét.
Kira azonban a testalkatához képest meglepő erővel könyökkel lökte el magától az öreget, és a fényre rángatott egy vaskos, műanyag iratgyűjtő mappát.
Visszatért a konyhába, és lendületből az asztalra csapta a mappát, egyenesen a liszt és a húsos derelyék tetejére. A mappa kinyílt, a papírok pedig legyezőszerűen szétszóródtak belőle: sárga csekkek, fehér nyomtatványok és néhány vörös pecsétes formanyomtatvány.
– Ez meg mi? – ráncolta a szemöldökét Gyenyisz, miközben lefújta a lisztet az egyik lapról.
– Hát olvasd csak, Gyenyiszke! – Kira hangja pengetként feszült a feszültségtől. – Olvasd fel hangosan. Ha már egyszer az őszinteség és az idősebbek tiszteletének estéjét tartjuk.
Gyenyisz bizonytalanul a szeme elé emelte a lapot.
– Bírósági végzés… A négyes számú körzeti békebíró… Kötelezi… Kötelezi Valerij Sztyepanovicsot a „Gyors Készpénz” mikrohitel-intézet felé fennálló tartozás megfizetésére… Hatvannyolcezer rubel…
– Tessék?! – Marina kikapta a lapot a bátyja kezéből. – Apa, ez meg mi?
– Nem a te dolgod! – mordult fel az öreg, és vaskos, öregségi foltos kezeivel megpróbálta lesöpörni a papírokat az asztalról. Az arca vörösből hamuszürkévé sápadt. – Ez tévedés! Csalók vettek fel hitelt a nevemre!
– Ó, valójában? – Kira kikapott egy másik lapot a halomból. – És ez? Végrehajtói határozat. A számlák zárolva vannak, és itt a közüzemi tartozás ugyanezen lakás után. Maguk már négy éve nem fizetnek az áramért és a vízért, Valerij Sztyepanovics!
A konyhára síri csend telepedett. Csak a mosogatóban ritmikusan csöpögő csap el nem zárt vize hallatszott, meg a fürdőszobából a zuhany zúgása, ami alatt Artyom melegedett.
Gyenyisz döbbent tekintettel nézett a papírokra, majd az apjára.
– Apa… te azt mondtad, hogy a nyugdíjad egy… egy megtakarítási számlára megy. Hogy egy új autóra gyűjtesz…
– Nem tartozom neked elszámolással! – rázta meg magát az apósa, de a hangja elárulta: megremegett. – Ez az én dolgom! Kimászom belőle!
Kira keserűen elmosolyodott, és keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Már ki is mászott. Mikrohiteleket vesz fel csillagászati kamatokra, hogy mindenféle szemetet vásároljon az Avitóról! Rozsdás csónakmotorokat, elromlott szovjet fúrókat, láncfűrészeket, amik nem is működnek! Ezzel a hulladékkal pakolta tele az egész garázst, a balkónt és a kamrát! Játssza itt a nagy házigazdát meg az ezermestert, de valójában maga csak egy vén, felelőtlen gyűjtögető, aki adósságcsapdába sodorta a családját!
– Fogd be a szád! – Az öreg kezet emelt rá, de hirtelen megtorpant, és megingott. Nehezen támaszkodott az asztalra, kapkodva a levegőt.
– Apa! – Marina hozzá ugrott, és megtámasztotta a könyökénél. – Adj neki vizet, Gyenyisz! Nem látod, hogy rosszul van?! Idáig juttattad, te kígyó!
Gyenyisz a mosogatóhoz rohant, és felkapott egy poharat.
– Nem kell nekem víz! – Valerij Sztyepanovics elütötte a poharat. – Takarodjatok a házamból! A kétbalkezes kölykötökkel együtt! A lábatok se tegyétek be ide többet!
Kira meg sem moccant. Egyenesen állt, és az öreg ide-oda járó szemébe nézett.
– Örömmel. De mielőtt elmegyünk, Gyenyisznek meg kell tudnia a legérdekesebb részt.
– Kira, elég, kérlek – nyögte a férje, arcát a lisztes kezébe temetve. – Nem bírom ezt tovább hallgatni.
– Nem, ezt végighallgatod! – Kira a férjéhez lépett, és erővel elhúzta a kezét az arcáról. – Tudod, miért nem rúgták még be a behajtók ezt a rozoga bejárati ajtót? Tudod, miért nem vágták le az áramot ebben az elfekvőben?
Gyenyisz értetlenül pislogott.
– Mert az elmúlt fél évben a hátad mögött én fizettem ki ezeket a kurva adósságokat, Gyenyisz! A saját fizetésemből!
– Mi?… – Gyenyisz hátratántorodott. – Te… te odaadtad neki a mi pénzünket? Miért nem mondtad el nekem?
A nő megvető tekintettel nézett az apósára.
– Könnyek között könyörgött. Ma pedig ez a nagy nevelő, a férfias viselkedés mintaképe majdnem megfagyasztotta a gyerekemet egy darab szovjet műanyag miatt. Ennyi. Én most mosom kezeimet.
Kira megfordult, és a folyosó felé indult.
– Tyoma! – kiáltotta, miközben zörgetett a fürdőszobaajtón. – Gyere ki. Törölközz meg, öltözz a legmelegebb ruhádba. Elmegyünk.
A fürdőszobából kilépett Artyom. A haja nedves volt, az arca természetellenesen piroslott, de az ajkai már visszanyerték a normális színüket. Egy vastag polárpulóver volt rajta.
– Hová, anya? – kérdezte halkan, szipogva. – Haza hozzánk? De hát ott még csupasz a padló…
– Jobb a csupasz betonon aludni hálózsákban, mint az ilyen rokonokkal a dunt dunyhák alatt – vágta rá Kira, miközben előhúzott a szekrényből egy hatalmas sporttáskát. – Szedd össze a tankönyveid.
Lázasan kezdte lerángatni a kabátokat a fogasokról, és kiszórta a cipőiket az előszobaszekrényből.
A konyhából lassan kilépett Gyenyisz. Megállt az ajtókeretben, és nézte, ahogy a felesége dühödten tömködi a ruhákat a táskába. Az arcára mély, szinte gyermeki döbbenet kövült.
– Kira… hová megyünk az éjszaka közepén? Holnap vasárnap van…
– Mi a saját lakásunkba megyünk. Te pedig, Gyenyisz, maradhatsz. Holnap vasárnap van. Épp ideális időpont, hogy elmenj apáddal a bolhapiacra, és vegyetek még egy nem működő karburátort. Kérj kölcsön egypár ezrest a mikrohiteleknél, pont elég lesz rá.
A konyhából kirohant Marina.
– Gyenyisz, mondj már neki valamit! Most elmegy, és beadja a válópert! Elkezdi osztani a lakásotokat!
Gyenyisz a húgára nézett, majd az apjára, aki nehezen lélegzett a konyha mélyén egy széken ülve, a széttaposott liszt közepette. Az öreg már nem tűnt félelmetes családfőnek. Csak egy fáradt, beteg és nagyon dühös embernek látszott, aki belegabalyodott a saját hazugságaiba.
Aztán Gyenyisz Artyomra nézett. A kisfiú a folyosó sarkában állt, a tankönyves hátizsákját a mellkasához szorítva, és hatalmas, rémült szemekkel nézett az apjára. Gyenyisz ezekben a szemekben hirtelen önmagát látta – harminc évvel ezelőttről, amikor az apja bezárta őt három órára a sötét kamrába egy utcán elhagyott rubel miatt.
Gyenyisz szó nélkül a fogashoz lépett, és levette a télikabátját.
– Gyenyisz? Te hová készülsz? – az apja hangja már nem volt fenyegető, inkább szánalmasan csengő. – És ki fogja befejezni a derelyéket? Boldogult anyátok vezette be ezt a hagyományt… Vasárnap lesz holnap.
Gyenyisz az álláig felhúzta a kabátja cipzárját.
– A hagyományoknak vége, apa – mondta halkan, de teljesen határozottan. – És az én pénzemnek is vége. Intézd a végrehajtókat magad.
Kivette Kira kezéből a nehéz sporttáskát, és a vállára vette.
– Tyoma, vedd fel a sapkád. Hideg van odakint.
Hárman léptek ki a lakásból, búcsú nélkül. Amikor a nehéz fém ajtó csattanva bezárult mögöttük, elvágva a fokhagyma és az állott dohány szagát, Kira az egész este folyamán először lélegzett fel mélyen.
Eltelt fél év.
Az új lakásban, egy toronyház tizenkilencedik emeletén friss festék, faforgács és új laminált padló illata terjengett. A felújítást még nem fejezték be: a falakból helyenként vezetékek lógtak ki, a konyhában a konyhabútor helyett egy barkácsáruházból vett olcsó asztal állt, a hálószobában pedig egy felfújható matrac feküdt.
Artyom a szobája padlóján ült, összeszerelési útmutatókkal és apró alkatrészekkel körbevéve. Összpontosítva rakott össze egy programozható robotot abból a készletből, amit az apjától kapott a születésnapjára.
– Anya, apa! Gyertek ide! – kiáltotta boldogan. – Elindult! Nézzétek!
Kira kilépett a fürdőszobából, kezét a törölközőbe törölve. Gyenyisz felállt a könyvespolc összeszerelése mellől, és a fiához lépett. A műanyag robot a kis motorjait berregtetve ügyetlenül kelt át a padlón hagyott vezetéken.
– Szép volt, mérnök úr – borzolta meg Gyenyisz a fia haját. – Jó helyen van a kezed.
Kira odalépett a férjéhez, és a vállának dőlt. Gyenyisz átkarolta a derekát, és magához húzta.
– Felhívott ma – mondta halkan Gyenyisz, a robot villogó LED-jeit nézve.
Kira megfeszült, de nem szólt semmit.
– Megkért, hogy segítsek átvinni a dolgait a nyaralóba. Azt mondja, a végrehajtók lefoglalták a tévét és a mosógépet az adósság fejében. Marina összeveszett vele, és elköltözött egy albérletbe. Nem bírta a szigorú spórolást.
– És mit válaszoltál? – kérdezte Kira egyenletes hangon.
– Mondtam, hogy nincs időm. Hogy éppen polcot szerelek a fiamnak – vonta meg a vállát Gyenyisz. – Utaltam neki ötezer rubelt ételre. És ennyi. Többé nem oldom meg az ő problémáit.
Kira lágyan megcsókolta a férje borostás arcát. Tudta, milyen nehezen született meg ez a döntés. Gyökerestül kitépni magából az apjától való félelmet nehezebbnek bizonyult, mint kiegyenlíteni a falakat ebben a lakásban.
– Tudod… – Kira kinézett az ablakon, ami mögött az éjszakai város fényei pislákoltak. – Néha azon gondolkodom, mi lett volna, ha Artyom akkor nem ejti le azt a nyomorult fúrót? Akkor mindent ugyanúgy tűrtünk volna tovább?
– Nem – rázta meg a fejét Gyenyisz. – A tályog így is, úgy is kifakadt volna. Csak… néha szükség van egy nagy fagyra ahhoz, hogy felébredj, és megértsd: éppen halálra fagysz.
Lehajolt, felemelte a padlóról a műanyag robotot, és átadta a fiának.
– Tartsd óvatosabban, Tyoma. Ha eltörik, semmi baj. Együtt megjavítjuk. Majd nyomtatunk egy új alkatrészt azon a nyomtatón, amit megveszünk.
Artyom elmosolyodott, és újra a tervrajzokba temetkezett.
Az otthonukban nem voltak drága étkészletek, nem volt tökéletes rend és hagyományos vasárnapi ebédek derelyével. Cserébe viszont nem volt félelem sem. És senki sem fagyoskodott többé a balkónon, megfizetve mások ambícióinak és hibáinak az árát.
