— Hiszen az életét is kockáztatta a kicsikért, milyen bátor! A lakók végül közbeléptek, a kiscicákat szétosztották a házak között, a Dühöngőt pedig állatorvoshoz vitték. Már alig élt, de még lélegzett…
Tánya gyerekkora óta hozzászokott a részvétteli pillantásokhoz és a hát mögötti suttogásokhoz. A sántaság, amellyel világra jött, mintha áthatolhatatlan falat emelt volna közte és a külvilág között.
Az iskolában ez különösen élesen érződött: a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni, és minden lépése, minden mozdulata számára próbatétel volt, egy állandó emlékeztető „tökéletlenségére”. Fogyatékossága ellenére Tánya határozottan elutasította, hogy felmentsék a testnevelés alól. Emiatt nemigen kedvelték a csapattársak, akik közé a tanár akarata szerint mindig beosztották.
Összeszorított fogakkal hajtotta végre a gyakorlatokat: lefutotta a kijelölt köröket, átugrotta a kecskét. A fájdalom éles tűként hasított a lábába, de elnyomta a sóhajt, és újra próbálta. Idővel a gúnyolódások elhallgattak, sőt néhány osztálytársa tisztelni kezdte a sovány, magas lányt, akinek kemény tekintete a szemöldöke alól villant.
De Tánya már kimondta saját ítéletét a világról: az kegyetlen és igazságtalan, különösen az olyanokkal, mint ő. Következtetése egyszerű volt — jobb, ha nem kötődik senkihez, mindig éberen figyel.
A magánélet szóba sem jöhetett. Soha nem volt barátja, és a kortársakkal is kerülte a társaságot. Tánya a könyvek és a csend zárt világában élt. Az iskola után sem változott semmi: könnyedén bejutott a vágyott egyetemre, érdeklődéssel tanult, de ott sem engedett közel magához senkit.
Volt egy kedvenc helye — egy pad a sétány végén, amelyet sűrű ágak részben eltakartak. Ott töltött órákat könyvvel a kezében, vagy egyszerűen élvezte a madarak énekét és a virágok szépségét. A hátizsákjában mindig volt egy termosz kávéval és néhány szendvics — így bármikor elvonulhatott, megteremtve saját, magányos világát.
Aznap minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlott: könyv, kávé, falatozás. De hirtelen megérezte, hogy valaki figyeli. Körbenézett — senki. Visszatért az olvasáshoz, de az érzés nem múlt el. És akkor meglátta: a fűből egy pár figyelmes, kerek, sárga szem szegeződött rá.
A bozótban egy állat rejtőzött, mohón figyelve a kezében tartott szendvicset. Tánya habozott, aztán felállt, letett a földre egy darab kolbászt, és azt mondta:
— Tessék, egyél!
Nem jött válasz. De amint hátrébb lépett, az étel nyomtalanul eltűnt. Tánya ismét leült a padra, és elismeréssel gondolta: az állat nem mutatkozott, megőrizte büszkeségét. Értette ezt a viselkedést — hiszen ő maga is ilyen volt.
Másnap több ételt hozott magával. A kíváncsisága győzött: ki rejtőzik a fűben? Kandúr? Nőstény? Tánya még jókedvű is lett, elhatározta, hogy mindenképp kicsalogatja titokzatos szomszédját. Úgy rakta le a falatokat, hogy az állatnak ki kellett jönnie a rejtekéből.
Végül igaza lett: a fű közül karmokkal ellátott mancs nyúlt elő, és ügyesen elkapta az első darabot. De a második kicsit messzebb feküdt. Kockáztatni kellett. Végül a sűrű bozótból előbukkant egy macska pofácskája. Tánya rögtön észrevette: sántít, kíméli a hátsó lábát. Ő is sántított.
A lányt hirtelen szégyen öntötte el: ahelyett, hogy egyszerűen megetette volna az éhes állatot, játékot csinált belőle. De a macska végül elvette az ételt, majd ismét eltűnt. Ettől a naptól kezdve rendszeresen találkoztak. Tánya megosztotta vele az ételét, a macska óvatosan előjött, néha egy ideig mellette maradt. Szürke-csíkos bundája, fehér „zoknijai” a mancsain és az a kecsesség, ami még a sántaság ellenére is megmaradt — mindez elbűvölte.
De egy nap az állat nem jött el. A kolbász érintetlenül maradt. A lány szívét aggodalom szorította össze. Körülnézett, hátha meglátja a macskát.
— Kit keresel, lányom? — hallotta a háta mögött.
A sétányon egy idős, rendezett asszony állt. Barátságos tekintetében nem volt semmi fenyegető, így Tánya végül megszólította:
— Nem látott itt egy macskát? Sántít a hátsó lábára.
— Dehogynem láttam — sóhajtott fel az öregasszony. — Szegénykének jól meg kellett szenvednie. Csak túlélje valahogy!
— Miért hívják Dühöngőnek? — kérdezte Tánya, és szíve összeszorult.
— Így ragadt rá a név — magyarázta az idős hölgy. — Régebben házimacska volt, Múszkának hívták. Egy asszonynál élt, bizonyos Sztepanovnánál. Amikor az meghalt, a macska senkinek sem kellett. A szomszédok etették, ki-ki egy kicsit.
És akkor megmutatta az igazi természetét. Elég volt, ha valakit bántottak a közelben — legyen az egy kismacska vagy egy gyerek —, már ugrott is, hogy megvédje. Talán az anyai ösztön tört ki belőle így, hiszen ivartalanított volt, és sosem lehetett kölyke.
— Aztán egyszer… — az öregasszony lehalkította a hangját. — A kutyások elengedték a kutyájukat póráz nélkül. Hatalmas, buta kölyök volt még. Rárontott a homokozóban játszó gyerekekre, fellökte az egyik kislányt. Az anyja sikított, a gazdának pedig se híre, se hamva…
— És aztán mi történt? — kérdezte Tánya, lélegzetét visszafojtva.
— Ne sürgess, lányka, elmondom én mindjárt! — szólt enyhe nehezteléssel az öregasszony. Úgy tűnt, hálás közönségre talált, és most élvezte, hogy mesélhet, ízlelgette minden szavát. — Szóval… A kutya a kislányra ugrott, mire a macska felé vetette magát, karmaival belekapaszkodott, fogaival egyenesen az orrába mart, és kezdte tépni!
A kutya úgy felvonyított, hogy majd megsüketült az ember, körbe-körbe rohant, próbálta lerázni a kicsi, de elszánt védelmezőt. A gazda odarohant, de pánikjában még egy bottal is rávágott a macskára, anélkül hogy egy pillanatra is felfogta volna, ki az agresszor és ki a megmentő. Mondhatom, ostobább volt a saját kutyájánál is… Szegény állatnak eltörte a lábát, az embertelen. Azóta sántít, és a gúnynevet is rajta hagyták — Dühöngő.
— Értem — mondta óvatosan Tánya, megpróbálva visszaterelni a beszélgetést a jelenbe. — De mi történt vele ma? Hol van most?
Az öregasszony elégedetlenül összehúzta a szemét. Épp csak belelendült az emlékezésbe, szívesen ecsetelte volna még a kutyásokat, a városi rendet… de ez a mai fiatalság mindig siet! Ej, türelmetlenek…
— Ott abban a házban — intett a kezével. — Vadmacskák telepedtek meg a pincében, jól elvoltak, egereket fogtak, senkit sem bántottak. De hát persze, a rend felborult. Jöttek a városi szolgálatok — befogni őket. A macskák szétszéledtek, de három kiscica ott maradt. Azokat kezdték el elkapni, és a Dühöngő a mellkasával védte őket! Úgy harcolt, mintha a saját kölykei lettek volna, míg a lakók közbe nem léptek. A kicsiket gyorsan széthordták a házba, őt pedig — alig élve — bevitték a klinikára. Alig lélegzett már…
— Hová vitték? — szakította félbe Tánya, képtelen volt tovább hallgatni.
Az öregasszony felsóhajtott, majd a szomszédos házak felé intett:
— Ott, a Szadovaja utcában, az állatorvoshoz. Nagy tábla van kint. De mondd csak, miért vagy így felindulva? Hiszen nem is a te macskád!
De Tánya már nem hallotta tovább. A szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasából, a lábai maguktól vitték a klinika felé. Egyetlen gondolat dobolt a halántékában: csak éljen!
— Hoztak ma be egy macskát? Sérültet, szürkét, csíkosat? A hátsó lába megsérült! — kiáltotta már az ajtóból.
A bajuszos, magas férfi gyanakvó pillantással mérte végig.
— Na, végre, hogy a gazdája is előkerült! Az öné, ugye? Alaposan megkapta a magáét, alig volt életben!
— Él?! — kérdezte Tánya, és a torka elszorult az izgalomtól.
— Éppen hogy — felelte komolyan az állatorvos. — Kegyetlenül megverték. A lába eltört, a régi seb újra felszakadt. Összeraktuk, begipszeltük. Most már minden az ápoláson és a nyugalmon múlik.
— Mindent kifizetek — mondta gyorsan Tánya. — Haza akarom vinni.
Az orvos kétkedve nézett rá, mintha fontolgatná, vajon rábízhatja-e az állatot egy ilyen fiatal nőre.
— Ma még itt marad megfigyelésre. Holnap jöjjön el hordozóval. A kezében nem viheti ebben az állapotban — mondta szigorúan.
Az éjszakát Tánya álmatlanul töltötte. Forgolódott, gyötörte a kétely: vajon képes lesz-e rá? Soha nem volt háziállata, és most ekkora felelősség… De a döntés megszületett. Hajnalban végre elszenderedett, és amint felébredt, első dolga volt, hogy mindent beszerezzen: hordozót, tálkákat, eledelt, puha fekhelyet.
A klinikán ugyanaz az állatorvos fogadta, és szigorúan kezdte:
— Miért hazudott nekem tegnap?
— Tessék? — lepődött meg Tánya.
— Ez nem az ön macskája! Láttam az interneten a történetét. Udvari macska, a kölykeit védte. Itt mindenki Dühöngőnek hívja!
Tánya felegyenesedett, és határozottan mondta:
— Ez az én macskám. És nem Dühöngő a neve, hanem Múszka. És hazaviszem.
Az orvos sokáig nézte, aztán elmosolyodott.
— Azt hiszem, megérdemlik egymást. Vigye csak. Itt a recept, ezek a gyógyszerei. Kezelje. De számítson rá — sántítani fog, örökre.
— Ezzel együtt lehet élni — válaszolta Tánya határozottan.
A macskát óvatosan áthelyezték a hordozóba. Gyenge volt, de kinyitotta a szemét és halkan nyávogott.
— Tarts ki, drágám — suttogta Tánya, megsimogatva a bundáját. — Soha többé nem leszel egyedül. Gondodat viselem. Megtanulok igazi gazdinak lenni. Csak élj, jó?
A macska hallgatta. Fájt neki, nehezen kapott levegőt, de tudta: még nem mehet el. Itt, ezen a világon dolga van. Most újra volt valakije. Már korábban kiszúrta ezt a magányos lányt, és tudta: együtt maradnak.
És ha Tánya azt hiszi is, hogy ő lesz a gazdája — hát legyen. Az emberek tévednek.
„Most már te vagy az én lányom, az én emberem” — gondolta a macska, és a szemében halk, alig észrevehető mosoly villant.
