Mindig is gyanítottam, hogy az emberi pofátlanság olyan, mint a gáz. Nincs formája, nincs színe, mégis villámgyorsan kitölti az összes rendelkezésére álló teret, míg végül egy apró szikrától fel nem robban. Az ő mondata lett az a bizonyos utolsó csepp — még aznap beadta a válókeresetet. De kezdjük az elején.
A még férjem, Eduárd, egy idézetekből élő ember volt. Kisegítő kapocsmenedzserként dolgozott, de otthon úgy járt-kelt, mint egy római patrícius, aki éppen Karthágót készül felgyújtani. Én viszont egyszerűen csak szerettem a csendet, a saját, hangulatos háromszobás lakásomat, amelyet még öt évvel azelőtt vettem, hogy megismerkedtem ezzel a „gondolkodóval”, és a rendet.
A házasságunk akkor repedt meg, amikor az anyósa, Eleonóra Genrihovna megjelent a lakásom ajtajában egy bőrönddel és egy ketreccel, benne egy ideges papagájjal.
— A család egy monolit alap, amelyen a férfi tekintély tornya emelkedik! — jelentette ki ünnepélyesen Eduárd, miközben anyukáját fogadta az előszobámban. — Mama velünk fog lakni. Gondoskodásra és horizontbővítésre van szüksége!
— Annuska — az anyós a mellkasához szorította a kezét, csilingelve a sok karkötőtől. — Ennek az otthonnak hiányzik a gyökércsakrája. Elhoztam a teremtő energiámat, hogy megtöltsem létetek üres edényét. Itt új családi gyökereket eresztünk!
Nekidőltem az ajtófélfának, karba tett kézzel.
— Eleonóra Genrihovna, a fizika törvényei szerint, ha egy már teli edénybe idegen gyökereket próbálunk beletuszkolni, a víz egyszerűen kifolyik a laminátumra. Az pedig, mellesleg, háromezres négyzetméteráron volt. A gyökereket inkább cserepekben kell tartani.
Az anyós felháborodottan felsóhajtott, és drámai mozdulattal próbálta átdobni hatalmas stóláját a vállán, de a rojtos széle beleakadt a bejárati ajtó kilincsébe. Megrántotta egyszer, kétszer, majd belegabalyodott saját kendőjébe, mint egy túltáplált moly, amely a pókhálóba ragadt.
— Óvatosan az aurával, mama — jegyeztem meg kedvesen, miközben kiszabadítottam.
Így kezdődött a rémálmom első napja. Eleonóra Genrihovna nekiállt „harmonizálni a teret”: az antik lámpámat átpakolta a vécébe („ott van a pénz kiáramlásának zónája”), az étkezőasztalra pedig egy üvegpiramist állított. Eduárd pedig napról napra egyre inkább beleélte magát a birtok ura szerepébe.
Két hét után, amelyeket napi előadások töltöttek ki arról, hogy a nőnek „engedelmes folyóként kell körülölelnie a férfi nagyságának szikláját”, Eduárd támadásba lendült. Vacsoránál ültünk.
— Az igazi uralkodó nem lehet vendég a saját birtokán! — Eduárd úgy emelte fel a villát, mint Poszeidón szigonyát. — Mama egy szűk vendégszobában szorong, és bizonytalannak érzi magát. Energetikai áramlatai blokkolva vannak a státusz hiánya miatt. Holnap megyünk a közjegyzőhöz, és a lakás felét a nevemre íratod. Ez a legmagasabb rendű történelmi igazságtétel! Férj és feleség egy test és lélek — tehát a négyzetméterek is közösek!
Az anyós helyeslően bólogatott, lehunyt szemmel:
— A nő csak akkor találja meg önmagát, ha feloldódik a férjében…
— Edik — mondtam nyugodtan. — Az Orosz Föderáció családjogi törvénykönyvének 36. cikke kimondja, hogy a házasságkötés előtt szerzett vagyon a házastárs külön, oszthatatlan tulajdona marad. A te „történelmi igazságtételed” darabokra törik a polgári törvénykönyvön. Nem lesz semmiféle részesedés.
Eduárd elvörösödött. Dühösen az asztalra csapott, mintha Zeusz haragját akarná demonstrálni, de eltévesztette, és telibe találta a forró borscsos tányér szélét. A vörös lé látványosan ráfröccsent az otthoni nadrágjára. Felugrott, és ugrálni kezdett a konyhában, felborogatva a székeket, mint egy leforrázott pávián násztánc közben.
— Te… te kapzsi, lelketlen nő! — visította, miközben a céklát törölgette az ágyékáról. — Az a feleség, aki nem adja át a vagyonát a férjének, olyan, mint a terméketlen fa! Ez az utolsó csepp! Ha holnap estére nem lesz ajándékozási szerződés, radikális lépéseket teszek!
Pont ez a mondat lett számomra a jel a cselekvésre.
Reggel, amíg a család délig aludt, „helyreállítva az auráját” az esti stressz után, elmentem a bíróságra, és beadta a válókeresetet.
Amikor visszatértem, bájos jelenet fogadott: Eleonóra és Eduárd a nappaliban ültek, és az én gyűjteményes teámat iszogatták.
— Igazuk volt — sóhajtottam szomorúan, tökéletesen eljátszva a teljes alázatot és megbánást. — Rájöttem a hibámra. A férfinak dominálnia kell. És megértettem, hogy a szűk vendégszoba sérti az önök nagyságát és blokkolja mama csakráit.
— Csak nem megérettél a közjegyzőre? — vigyorgott győztesen Eduárd, lábát keresztbe téve.
— Több annál! — csaptam össze örömmel a kezem. — Úgy döntöttem, meglepetést készítek önöknek. Mostantól önök itt a főnökök, tehát a környezetnek is ehhez kell igazodnia! Elkezdjük a nappali felújítását, hogy kifejezetten az önök kényelmes jövőbeni életére rendezzük be. Minden feng shui szerint!
Az anyós gyanakodva nyújtotta ki a nyakát:
— Miféle felújítás?
— A legjobb! — suttogtam bizalmasan. — De a munkások már ma kezdenének. Hogy az építési por ne zavarja meg az aurájukat és ne tegye tönkre a holmijukat, azonnal pakolni kell. Mindent: ruhákat, fikuszokat, a papagájt. Dobozokba, és ki az előszobába. Amint a nappali teljesen üres lesz, jön a brigád, és elkezdi leszedni a tapétát. Mi pedig, Edik, utána rögtön megyünk a közjegyzőhöz!
Az anyós szeme mohón felcsillant.
— Edik, fiam, ő felújítást csinál nekünk! — suttogta izgatottan. — Mondtam én, hogy a piramisom működik! A saját pénzét fekteti a mi státuszunkba!
Kitört a nagy sürgés-forgás. Az elit felújítás reményében elképesztő mohósággal hordták ki a holmijukat a szobából. Rohangáltak a folyosón, összeütköztek, összekeverték a dobozokat. Eleonóra Genrihovna személyesen és különös alapossággal csomagolta be a ruháit és az üvegcséit, félve, hogy meggondolom magam és lefújom a munkát. Eduárd boldogan cipelte a leragasztott dobozokat az előszobába, izzadva és lihegve. Az arca ragyogott az abszolút diadal előérzetétől.
Hat órára az előszobában hatalmas hegy tornyosult táskákból, dobozokból és cserepekből. Minden vagyonukat gondosan saját maguk csomagolták össze.
— Készen állunk a kozmetikai felújításra! — jelentette ki pátosszal Eduárd, miközben letörölte a homlokáról az izzadságot. — Engedd be a munkásaidat, mi pedig addig megbeszéljük a részleteket a közjegyzőnél!
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Két erős, overálos férfi állt az ajtóban.
— Teherfuvar-taxis rendelés? — kérdezte mély hangon az egyikük.
— Miféle taxi? Miféle rakodók? — hökkent meg Eduárd. — Miért ez a sürgés? Mi a mesteremberek brigádját várjuk!
Előreléptem, kezemben egy elegáns mappával.
— A nagy elmék, Edik, törvényeket olvasnak — mosolyogtam kedvesen. — És a felújítást is maguk fizetik. A ti aurátok most egyenesen egy bérelt garzon felé fog tágulni Birjuljovóban. Az autó két órára ki van fizetve. Pakoljanak.
— Ez mit jelent?! Hova pakoljanak?! — sikított Eleonóra Genrihovna, miközben a mellkasához szorította az eszelősen verdeső papagáj ketrecét.
— Azt jelenti, kedveseim, hogy önök az imént önként és rendkívüli alapossággal becsomagolták minden holmijukat, megspórolva nekem rengeteg időt és ideget a kilakoltatásnál — elővettem a mappából a papírokat. — Itt a válókereset másolata. Itt pedig az értesítés a helyiség elhagyására azon személyek részére, akiknek sem bejelentett lakcímük, sem tulajdonjoguk nincs itt. A zárakat ki fogom cserélni.
Eduárd megpróbált fenyegető pózt felvenni, kidüllesztette a mellkasát, hogy újabb idézettel rukkoljon elő. Lépett egyet előre, de egyenesen az anyja kedvenc kaktuszaival teli nyitott dobozba lépett.
Fájdalmas üvöltést hallatott, majd a földre rogyott, a lábát fogva, mint egy kiszúrt lufi, amelyből sípolva távozik minden olcsó pátosz.
— Kisfiam! — jajveszékelt az anyós, felé rohanva, de ismét belegabalyodott hatalmas stólájába, és mellé zuhant, közben nagy csörömpöléssel felborítva egy fikuszt.
A rakodók összenéztek, elmosolyodtak, és szó nélkül elkezdték kihordani a bőröndöket.
Fél óra múlva a lépcsőház kiürült. Az ajtóban álltam, a csendes, tiszta lakásomban, és hallgattam, ahogy odalent elhalkul a volt férjem veszekedése, aki az anyját hibáztatta az energetikai piramisok helytelen elrendezéséért.
Lányok, jegyezzetek meg egy egyszerű igazságot: az egyetlen „ingatlan”, amit érdemes megosztani a pofátlanokkal, az a hely a bejárati ajtótoknál. Természetesen kizárólag kívülről. A szerelem szerelem, de a tulajdoni lap a legjobb védelem mindenféle rontás és élősködő ellen!
