– Akarja, hogy lepingáljam a kerítést és figyeljek is rá? Nem kérek érte sokat, viszont nyugodt lehet – lesz, aki szemmel tartja a helyet.
Sándor felnézett, és maga előtt látott egy fiatal fiút, úgy tizenöt éves lehetett, rajta egy nyilvánvalóan nem rá szabott, de még mindig erős posztókabát, és egy fekete sapka, mélyen a homlokába húzva. A tavasz már javában tartott, így az öltözet kicsit furcsán hatott – túl meleg volt az évszakhoz képest. Sándor felállt, zsebre dugta a kezét, és eltűnődött: vajon nem dobta-e ki véletlenül a régi, szürke, könnyű kabátját? Már rég szűk volt, de a kocsiban tartotta – hátha jó lesz valamikor alátétnek szereléskor. Még nem került rá sor.
– Valóban, a festék már lepattogzott, ideje lenne felújítani – bólintott. – Igazad van.
A fiú figyelmesen végigmérte az emlékművet, majd egyenesen rákérdezett:
– A húga?
– Az első feleségem – felelte Sándor, majd kis hallgatás után hozzátette: – Gyere, adok neked valamit.
Az út nem volt rövid, de a fiú nem faggatózott, csendben lépdelt mellette.
– Hűha, ez az ön kocsija? – kérdezte nyílt érdeklődéssel, amikor meglátta a teherautót.
– Nem az enyém, de már öt éve ezen dolgozom, úgyhogy majdnem olyan, mintha az lenne. És téged hogy hívnak?
– Grisa.
A fiú körbejárta a hatalmas vasmonstrumot, nem tudta leplezni a csodálatát.
– Nagyon menő kocsi.
Sándor elmosolyodott:
– Akarsz felmászni?
– Ez MAN? – csodálkozott Grisa, amikor meglátta a hűtőrácson a logót.
– Hát te még sosem láttál ilyen teherautót? – nevetett fel a sofőr. – Nahát, te aztán adsz!
– Nálunk a faluban ilyenek nem voltak. Az országútra persze kiszaladtunk, láttunk kamionosokat, de ilyen gépet most először.
– Na, figyelj, Grisa! Nyugodtan megfoghatod – engedte meg Sándor.
A fiú még fél órán át mászkált a fülkében, benézett a motorháztető alá, kíváncsian bökdöste az ujjával mindent, ami érdekesnek tűnt számára. Aztán, amikor megértette, hogy a sofőrnek indulnia kell, udvariasan elköszönt.
– Öt nap múlva visszajövök – mondta Sándor –, hozom a pénzt. Gyere ide ugyanide.
– Megállapodtunk! – nyújtotta a kezét Grisa, és Sándor szorosan megfogta.
Egész úton a célállomásig Sándor gondolatai visszatértek ehhez a fiúhoz. Időben érkezett, kirakodott, összeszedte magát a visszaútra – és hirtelen várakozás: papírok, mellékrakomány, bürokrácia. Úgy döntött, hogy nem szalad az éjszakai járat után a fárasztó nap végén, korán indult másnap reggel. És megint, egész úton Grisa képe lebegett a szeme előtt. Megígérte…
Ahogy a város felé közeledett, az ég beborult, és esni kezdett. Besötétedett, az út csillogott a fényszórók alatt. Sándor lassított, és bekanyarodott a megszokott parkolóba, nem messze a temetőtől. Az eső szakadatlanul esett, a függőleges vízsugarak úgy hullottak az égből, mintha valaki egy vödör vizet borított volna ki.
Miután a csikket kidobta a szemetesbe, Sándor összébb húzta magát. Tudta, hogy elkésett, és nem hibáztathatta a fiút, ha nem várt rá. Se a kávézóban, se a teraszon nem látta a megszokott arcot.
A kamionok ötven méterre a parkolótól fordultak vissza – ott, ahol legutóbb az ő teherautója állt.
Ideje volt indulni. Sándor még egyszer körbenézett. Nem, Grisa sehol sem volt.
– Nem jött be az elmúlt pár napban egy tizenöt év körüli fiú? – kérdezte a kávézó eladójától. Az csak vállat vont.
Lassan fordult meg a felázott úton – amikor a fényszórók egyszer csak kiragadtak a sötétből egy alakot az út szélén. Az esőben, dideregve ott állt Grisa.
– Griska! – kiáltotta Sándor, kinyitva az ajtót. – Teljesen megőrültél, hogy az özönvízben állsz? Gyere be!
Kezébe nyomott egy törülközőt és egy száraz pólót.
– Nem kell, múltkor már adtál kabátot is.
– Fogadd el, régóta kicsi nekem. Mindig viszek valamit magammal – hátha jól jön. Hát most jól jött.
– Tudtam, hogy visszajössz. Megígérted.
– Megígértem, de… elcsúszott a dolog.
– Én is így gondoltam. Az olyanok, mint te, nem ígérgetnek hiába.
– Milyen olyanok? – csodálkozott Sándor, hunyorogva.
– Hát… őszinték – felelte egyszerűen Grisa.
Sándor előhúzta a termoszt, teát töltött a bögrébe, és átadta a fiúnak.
– Gyere, elviszlek haza. Hol laksz?
– Hát itt, a temetőben.
– Hogy-hogy itt? – Sándor fejében sötét képek suhantak át.
– Van itt egy őr, dolgozik. Van egy kis háza – kicsi, de meleg, kályhával. Nála lakom. Segítek a ház körül.
– Ááá – sóhajtott Sándor, elképzelve a kényelmes fekhelyet és a füstöt a kéményből.
– Apám ott van eltemetve, egy mélyedésben. Anyám… elvették a jogait. Elissza magát. Azt hiszem, apához akar menni. Amikor elvitték a kisebb testvéreimet, elszöktek. Majdnem tizenhat vagyok. Még két év – és szabad leszek.
– Szóval két évig így fogsz élni?
– És merre kóboroljak? Ki keresné az elszököttet a temetőben? Az állomásokon, elhagyatott házakban – igen. De itt csend van, nyugalom. Kicsit dolgozom, őr nem árul el.
– És a testvéreid?
Grigorij lehajtotta a fejét.
– Hiányoznak… nagyon. De nem akarok gyerekházba menni. Amint betöltöm a tizennyolcat, elhozom őket magamhoz.
– Lakás és munka nélkül nem adják oda őket. A gyerekházban legalább kapsz egy sarkot a kirepülés után, te meg egyedül vagy.
Grisa elhallgatott. Látszott, hogy nem gondolkodott ezen. Úgy döntött: felnőtt, testvér – és minden rendben lesz. A szeme elszürkült.
– Semmi baj – préselte ki magából. – Lesz időm munkát találni és lakást szerezni.
Az eső még mindig szemerkélt, de a fiú már készült távozni.
– Ne siess, száradj meg egy kicsit. Nekem még fél órát kell állnom – hazudott Sándor. – Mesélj valamit. Egyedül unalmas utazni.
Grisát nem kellett győzködni. Egyértelműen társaságra vágyott, szünet nélkül beszélni kezdett. Mesélt a temetői eseményekről, az őr történeteiről, a helyi legendákról. Élénken, kifejezően beszélt, gesztikulált, változtatta a hangszínét – mintha előadást tartana.
Fokozatosan a beszélgetés más irányt vett – a szülőkről, az életről, a nehézségekről. Látszott, hogy a fiú nem elkényeztetett, helyenként naiv, még majdnem gyerek. Ugyanakkor átment bánaton, de nem tört meg, nem lett keserű, nem fordult a sötét oldalra. Sándornak ez mélyen imponált.
Grisa beszéde egyre nyugodtabbá, halkabbá vált. Az eső is elcsendesedett. Mintha együtt öntötték volna ki magukból az esőt és az összegyűlt fájdalmat – a fiú, aki be volt bugyolálva a törölközőbe, most csendben ült, kiürült, de valamivel könnyebbnek érezte magát.
– Megyek – szólalt meg végre Grisa, megtörve a hosszan tartó csendet.
– Tedd a kabátot a zacskóba, ki kell szárítani.
– Rendben. Nagyon köszönöm – óvatosan összehajtogatta a nedves posztókabátot a mellette lévő zacskóba, majd lassan kimászott a fülkéből.
Sándor még sokáig nézte utána. Tekintete visszatekintett a múltba – a saját gyerekkorába, ifjúságába. Eszébe jutott, hogy az ő idejében sem volt sem kedve dolgozni, sem tanulni, inkább a barátokkal lófrált, az udvarokon mászkált, részeg férfiaktól cigarettát kéregetett. A mellkasában újra fellobbant az ismerős égető érzés – szégyen a gondtalan időszak miatt. Most pedig, amikor Grisát nézte, különösen erősen érezte azt az ürességet, hogy sem az első, sem a második feleségével nem sikerült gyerekei legyenek. Az évek múltak, közeledve az ötvenhez, és ez egyre jobban nyomasztotta.
A következő benzinkútnál Sándor a táskája után nyúlt, hogy kifizesse a tankolást, de sehol sem találta. A szíve összeszorult. Az agyában egy kép villant fel: ahogy a pénzt átrakja Grisa zacskójába… és a fiú pont azt a zacskót vitte el a kabáttal együtt. Sándor erősen belecsapott a kormányba. „Na, ez remek… Viszlát, pénz.” Tudta, hogy az ilyen összeget senki sem adja vissza csak úgy. Tulajdonképpen ajándékba adta.
Egész hazafelé tartó úton Sándor újra és újra átgondolta a helyzetet, szidta magát. Az út nem volt túl jövedelmező, most meg még egy szép összeget is elveszített. Otthon sokáig nem tudott megnyugodni, ide-oda járt. A felesége észrevette az állapotát.
– Történt valami? Pedig korábban megígérted, hogy hamarabb jössz haza.
– Muszáj volt felvenni egy mellékrakományt, és eltűnt a pénz a tankolásra. Saját pénzből tankoltam – válaszolt csak később, mintha mentegetőzne.
– Sebaj, nem fogunk éhen halni. Túléljük – sóhajtott Anna. – Engem más aggaszt. Olga mesélte, hogy a férje három nappal később jött haza. Lefúrták a kerekeit a parkolóban.
Azt mondja, mert nem fizetett valakinek az úton. Most ijesztő idők vannak, Sanya. Talán hagynád ezt a munkát?
– Nem, nálam minden rendben. Nyugodt az útvonalam, jól fizetnek. Tudod jól, most nem olyan egyszerű munkát találni.
Anna csendben odament az asztalhoz, és elkezdte megteríteni az ebédet.
– Ülj le, megetetlek. Aztán mehetsz dolgozni. Ne aggódj a pénz miatt. Megoldjuk valahogy.
Eltelt egy hét. Az a kellemetlen pénzügyi incidens lassan kezdett kimenni a feledésbe. Sándor ismét elindult egy háromnapos útra, este kellett volna visszaérnie. Anna munka után elment fodrászhoz, hogy levágassa a haját.
– Anya, figyelj – kezdte a fodrász –, ma a hajvágás közben Jurka Pronjkin azt mondta, hogy a férjed fiát keresik. A temetőben találkoztak. Sándor elment, a fiú pedig stoppal eljutott hozzátok.
A székben ülő nő hirtelen elsápadt.
– Anya? – kérdezte a férfi fodrász, aki az átjáróban állt vállat vonva. – Azt hittem, tudod.
– Inkább hallgattál volna, ki kérte erre? Menj dolgozni – morgott a fodrász. – Anya, hogy vágjam a hajad? Lejjebb?
– Zsénya, majd később benézek – mondta Anna, majd majdnem kiugrott a székből és hazament.
Most minden a helyére került. Így hát ezért jött haza a férje olyan levert hangulatban. Van neki egy fia. Egy fia, fia… – zakatolt a fejében.
Futott, nem vett észre semmit a környezetéből. Olyan érzése volt, mintha az egész város már tudná, ő pedig lenne az utolsó, aki értesült róla.
– Elnézést, ön melyik lakásból való? A harmincötösből? – állította meg az épület előtt egy fiú, aki bizonytalanul egyik lábáról a másikra lépkedett. Anya csendben maradt.
– A harmincötösből? – ismételte meg a fiú.
– Az Sanyikának a felesége – bukkant ki az ablakból az első emeleti szomszédasszony.
– Gyere be – mondta Anna, és kinyitotta az ajtót.
– Csak egy zacskót szeretnék átadni – nyújtotta Grisa a kezét egy fekete zacskóval.
– Gyere be – mondta határozottan.
Csend telepedett a lakásra. Anna nem tudta, hogyan kezdjen neki. Grisa is hallgatott, zavarban volt a feszült légkör miatt.
– Éhes vagy?
– Nagyon – válaszolta majdnem azonnal. – Stoppal jöttem.
– Mosd meg a kezed, ülj le.
– Én…
– Egyél először, aztán beszélünk – szakította félbe, elodázva azt a pillanatot, amitől félt.
Grisa gyorsan evett, mintha attól tartana, bármelyik pillanatban elküldik.
– Mikor jön haza Sanya bácsi? Csak ne hidd, hogy a zacskóból egy fillért is elvettem…
– Bácsi? Milyen zacskó? Milyen pénz? – zúdította rá Anna a kérdéseket, alig tudva felfogni.
– Hát igen, Sanya bácsi. Sándor. A MAN teherautón. Ő így mutatkozott be. Vagy…
Grisa hirtelen felugrott:
– Nem itt lakik?
– Lakik. Nyugodj meg. Este kell hazaérnie. Remélem, vársz rá. Fejezd be az evést, aztán mindent elmesélsz.
De Grisa nem várt tovább. Újra beszélni kezdett — gyorsan, élénken, gesztikulálva, mintha egy régóta nyomasztó terhet rántana le a lelkéről. Anna leült vele szemben, hallgatta, rövid, pontosító kérdéseket tett fel, de főként csendben maradt, magába szívva minden szót.
– Szóval nem jársz iskolába? Van bizonyítványod?
– A tizedik osztályba nem mentem, pedig ajánlották. Azt mondták, van bennem potenciál. Jártam színjátszó körbe is.
– Ááá — mondta Anna, miközben nézte az élénk gesztusait, és már fejben elképzelte, hogyan fog majd mint igazgatóhelyettes beszélni az igazgatóval Grisa felvételéről a felsőbb osztályokba.
– Csak ha mentem volna, azonnal elvittek volna a gyerekházba.
Ekkorra Anna már rájött: Grisa nem Sándor fia. És furcsa módon egy kicsit bántotta is ez a felismerés. Tíz év házasság gyerek nélkül. Eleinte kétségbeesetten próbálkoztak – orvosok, gyógynövények, szent helyek. Aztán belenyugodtak. Most pedig, ahogy ezt a fiút nézte, egyszerre elképzelte: hárman ülnek az asztalnál, együtt vacsoráznak. Egy család. A képzelete elszabadult, és a kép annyira meleggé vált, hogy meg akarta őrizni.
A ajtó csöngött — röviden, örömmel. A valóság arcába csapott.
– Szia – ölelte meg Sándor a feleségét, megcsókolta.
– Vendégünk van – mondta halkan, bólintva a konyha irányába.
Az ajtóban Grisa állt, mosolygott, miközben befejezte a kenyérdarabot. Odament, és szorosan kezet fogott Sándorral.
– Kinyitottam a zacskót… benne volt a pénz.
– Őszintén? – nézett rá meglepődve Sándor. – Nem számítottam rá.
– Hogyne adnám vissza? Nagy összeg, és te úton vagy. Én meg megálltam és eljöttem. Itt van – átadtam. Egyébként nagyon finomat ettem. Most már mehetek is.
– Ugyan már, ne siess elköszönni. Még teát sem ittunk. Hoztam néhány finomságot, ülj le.
A beszélgetés közben észrevétlenül telt az idő. Sándor többször is a feleségére nézett, aki enyhén bólintott Grisa felé.
– Maradj nálunk éjszakára. Holnap megnézzük, mi legyen.
– Nem tudom… Nem akarok útban lenni.
– Nem vagy útban. Van szabad szobánk. Maradj.
Éjszaka Anna sokáig nem tudott elaludni. Az óra mutatói már a második órát jelölték. Sándor is nyitott szemmel feküdt, a plafont bámulva.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Grisa… jó srác. De nehéz a helyzete.
– Elmesélt mindent. Azt gondoltam, felhívom Ljubov Andrejevnát, hogy konzultáljak vele. Talán tudna őt hivatalosan magához venni, hogy a gyerekházban szerepeljen, de ne ott lakjon?
– Kétlem. Minden ellenőrzés kiderítené, hogy nincs ott, ő meg kapná a támogatást. Egy idős nő nem vállalna ilyet. Vagy talán… magunkhoz vennénk? Persze őrültségnek hangzik, de hivatalosan örökbefogadnánk. Kérdezd meg a barátnődet, mit mond.
Anya megdermedt. Nem várta Sanyától ezt a felvetést. Ő maga is régóta félt javasolni — attól tartott, hogy Sanya durván reagál majd.
– Kellene valamilyen dokumentum, bármi. Nélkülük a beszélgetés értelmetlen.
– Megoldjuk. Menjünk aludni — sóhajtott Sándor.
Reggel minden egyszerűbbnek tűnt. Sándor kiváló hangulatban ébredt. Anna elment dolgozni, és reggelit hagyott a férfiaknak.
– Eljössz velem a parkolóba? Új rádiót kell vennünk és felszerelnünk — kérdezte.
Grisa természetesen habozás nélkül igent mondott.
A teherautónál sokáig dolgoztak. Amikor Sándor észrevette, hogy a fiú kíváncsian nézi a jármű minden sarkát, elkezdett mesélni — megmutatta, hogyan van felépítve a fülke, elmagyarázta, miben különbözik ez a teherautó a többitől, mik a sajátosságai, hogyan működik a fékrendszer, hol van a pótkerék. Grisa hallgatta, kérdéseket tett fel, szeme lángolt — minden szót magába szívott, mint egy szivacs.
Délután négy órára már mindkettőjük hasában korogni kezdett — a éhség jelentkezett. Elkezdtek készülődni hazafelé. Sándor átadta Grigorijnak az üres flakont:
– Fuss el vízért. Ott, azon a bal oldali téglaház mögött van egy csap. Tölts, mossunk kezet — különben Anna nem enged be a házba, és nem etet vacsorával. Utálja, amikor korommal és olajjal a kezemen jövök haza — mosolygott.
Grisa bólintott, és elindult. Amikor visszatért, megmerevedett a helyén.
A teherautó mellett hárman álltak. Ketten ugyanolyan bőrdzsekiben fogták Alekszandrt, akihez hátrahúzták a kezét. A harmadik – egy vékony, ideges férfi ökölbe szorított kézzel – valamit hadart, mutogatva, mintha bizonyítani akarná az erejét.
Gondolatok cikáztak Grisa fejében, de nem értek össze. Ledobta a flakont a földre, felkapott két vasdarabot, amelyek ott hevertek mellette, és előrerohant.
– Engedjék el őt! – kiáltotta, igyekezve határozottan hangzani.
– Nyugi, kölyök, nyugi – mondta az egyik fickó –, beszélünk, aztán elmegyünk.
– Menjetek el! Most rögtön! – kiabálta Grigorij, lobogtatva a vasdarabokat, a kezében rejlő remegést dühvel takarva. – Engedjétek el Sanyát!
Sándor próbált kiszabadulni:
– Mondtam már, a teherautó nem az enyém! Menjetek a tulajhoz! Nincs nálam pénz! Grisa, ne szállj bele, minden magától megoldódik!
– Szerencséd, hogy nem a tiéd a kocsi – sziszegte a vékony fickó, a lába elé köpött, majd intett társainak. – Gyerünk.
Elmentek, maguk után feszültséggel teli csendet hagyva. Grisa még mindig szorította a vasdarabokat, reszketve az adrenalin és a félelem hatására.
– Tedd le, elmúlt – lépett oda Sándor, elvette tőle a vasakat, és erősen átölelte a fiút. – Én is megijedtem. Csak Annának egy szót se, megegyeztünk?
Grisa bólintott, nem bírva hangot adni.
– Nagyszerű. Menjünk a csaphoz, mossuk meg magunkat – mondta Sándor, vállánál fogva. – Egyébként, vannak papírjaid?
– Van útlevelem. Nemrég kaptam újat.
– Ez jó! Nagyon jó! Holnap Anna elmegy a barátnőjéhez a gyerekházba, intézni fogjuk a papírokat. Mit szólsz, jössz hozzánk fiúnak?
Megállt a csapnál, Grisa szemébe nézett egyenesen. A fiú megrettent, mintha megkövült volna az út közepén, nem hitte a fülének.
– Na, miért állsz ott? Gyere ide, mossál meg. Mert most még jobban megéhezel.
Este az asztalnál Sándor nyugodt volt, mint mindig, Grisa pedig gondterhelt. Anna teát töltött, amikor halkan megszólalt:
– Minek vagy nekünk? Talán jobb lenne, ha elmennék?
– Elmehetsz, persze – felelte lágyan. – De ha gondozásunkba veszünk, kinyílnak előtted az ajtók. Nem kell majd elbújnod. Nem kell félned. És még valami – tőlünk semmit nem várunk el. Csak mesélj még egy történetet. A temetőről. Azt, ami Sándornak tetszett.
Grigorij elmosolyodott, kortyolt egyet a meleg teából – és beszélni kezdett. Hangja ismét élénk, képszerű lett, mint akkor, a teherautó fülkéjében.
Másnap Anya találkozót beszélt meg Ljubov Andrejevnával, és elkérte Grisa útlevelét.
– Van még valami… Két testvérem van. Valami gyerekházban vannak. Nem tudom, hol, féltem utánuk kutatni.
– Mindenről tájékozódom – mondta Anya. – Ne aggódj.
Ljubov Andrejevna az irodája ablakánál állt, nézte, ahogy a gyerekek szaladgálnak az udvaron. Az asszony idős volt, de egyenes tartású, ősz haja szoros kontyba fogva. Az arca szigorú, de jóindulatú volt.
– Anya, neked nincs gyereked, a férjednek sincs. Miért akarjátok magatokhoz venni azt a három fiút egy olyan családból, ahol az anyát megfosztották a szülői jogaitól? – fordult meg. – Ez nemcsak gondozás, hanem sors, egész életre szóló felelősség.
– Tudom – felelte Anya. – De Grigorij most kóborol, a temetőnél él. Tehetséges – színjátszó körbe járt, verseket tud kívülről. Ha nem segítünk, könnyen letérhet a jó útról. És ha már elkezdtük, miért ne próbálnánk megkeresni a testvéreit is?
– Rendben, Grigorij még érthető. De azokat a másik kettőt te még nem is láttad.
– Megkeressük, megszeretjük, felneveljük. Van tapasztalatom a gyerekekkel! – nem adta fel Anya.
– Ó, Anya… Most biztos vagy magadban, de amikor elkezdődnek a nehézségek, a kiabálások, a lázadások, a betegségek – nem tudod, mi vár rád.
– Kérem, segítsenek. Most ez a legfontosabb.
Ljubov Andrejevna sóhajtott:
– Bennetek, Sanyában és benned, rengeteg kiadatlan szeretet van… Mintha csak vártátok volna a lehetőséget, hogy odaadjátok. Látom ezt — a lelkesedéseteket, a lendületeteket. De átgondolom. Ha megegyezünk Grigorijjal — először nálunk kell élni, alkalmazkodni kell. Nélkülözhetetlen.
– Köszönöm, Ljubov Andrejevna — suttogta Anya.
– Ne köszönj. Még nem döntöttem semmit. Gyere vissza három nap múlva.
Ljubov Andrejevna hálás ember volt. Egyszer Anya segített a lányának egy nehéz helyzetben — és most a nő jósággal viszonozta a jóságot.
Grigorijjal fokozatosan minden rendeződött. A testvérek viszont, mint kiderült, már örökbefogadó családhoz kerültek. De a találkozás joga megmaradt. Januári szünetben Grisa, Sanya és Anya elmentek hozzájuk látogatóba. A fiúk rohantak a bátyjukhoz, ölelték, sírtak. Anya sem tudta visszatartani a könnyeit.
Egy évvel később, ősszel, azon a napon, amikor Sándor első felesége sírjához ment, sokáig állt a síremlék előtt, kezében csokorral. A szél susogta a leveleket, ő pedig halkan beszélt:
– Köszönöm neked. Hogy talán nem közvetlenül, de mégis megajándékoztál egy fiával. Bár nem gyerekkoromban, hanem felnőttként — de végre megéreztem, mit jelent apa lenni. Amit egész életemben hiányoltam.
