Agafját senki sem vette el. Hát kinek is kellett volna – ilyen „befejezetlen”? Az arca nem volt csúnya, sőt, sokan bájosnak tartották. De alacsony volt – alig haladta meg az egy métert. És ami a legfőbb: sovány volt, mint egy fűzfavessző. Soványka, szinte gyerekes alak – ugyan, milyen gazdasszony lehetett volna belőle?
A fiúk megnézték maguknak a szép arcát, de feleségül kérni nem merték: hátha éjjel ráfekszenek, aztán még a bíró előtt is felelni kell. Az idő elszállt, az évek messzire suhantak, akár a keskeny ösvények a nyírfák és fenyők között. Az öregek néha elgondolkodva nézték ezeket a fákat, és csodálkoztak: mennyit nőttek az évek során! Nekik már nincs hova nőni – ideje sírhelyet keresniük a temetőben. Így múlik el az élet – mint a homok pereg az ujjak között.
Agafja is így élte le az életét – egyedül. Megöregedett, megráncosodott, de olyan aprócska és törékeny maradt, mint volt. Az idő nem görnyesztette meg – egyenesen járt, könnyedén lépdelt, szinte futott. Néha, ha az ember hátulról pillantotta meg, tényleg azt hitte, egy lány szalad. De elég volt, hogy megforduljon – és az arca már ráncos volt, száraz, akár egy kicsavart rongy. De a szeme – jóságos, világos, valami gyermeki bizalom csillogott bennük. Mindig mosolygott, mindenkinek köszönt.
Még harmincéves sem volt, amikor elnevezték „bobyil-lánynak”. Nem bántásból, csak úgy ráragadt. Először a háta mögött mondták így, aztán a fiatalok megszokták, és már csak „Bobyilnének” hívták. Mert hát milyen lány volt ő már? Legfeljebb a járása meg az alakja volt lányos.
A falu szélén lakott egy kis házban, távol mindenkitől. Régebben csend volt arrafelé, de az évek múlásával a temető megnőtt, és már szinte a kerítéséig ért. Ritkán járt arra valaki – ki a kertbe, ki bogyót vagy gombát szedni. Bobyilné a félredőlt padon ült a kerítés mellett, mosolygott minden járókelőre.
– Nem félsz itt egyedül, nagyanyó? – kérdezték néha.
– Nem, lelkem, a halottakkal nyugodtabb. Ők nem bántanak senkit. A jöttmentek meg ide úgysem jönnek.
A ház együtt öregedett a gazdájával. Férfikéz híján – se tetőt megjavítani, se zsalut rendbe hozni. Az egész ház megdőlt, megfeketedett, mintha bármelyik pillanatban oldalra dőlne. Időskorában Bobyilné gyakran járt át a szomszédokhoz – hol ide, hol oda. Többet hallgatott, mint beszélt, de mindenki értette: csak emberek között akart lenni.
Szerette az esti összejöveteleket is. Odaállt annak a háznak az ajtajába, ahol a fiatalok mulattak, és ott állt egész este, mosolygott, örült, hogy nem zavarják el. A fiataloknak nem volt terhére – hadd örüljön az öreg.
De egy idő után észrevették az emberek: Agafja csak este mutatkozik. Nappal már senki sem látta. Az ablakában nem égett a fény, télen nem füstölt a kémény, az udvarát benőtte a fű – régen még ösvény vezetett hozzá, most már csak rét. Beszéltek róla, találgattak, aztán elfeledték – elég volt a saját dolguk.
Ugyanebben a faluban élt Jefimka is – jó kiállású legény. Szépfiú volt, vidám természet, mindig a középpontban. Ahol mulatság volt – ő volt az első, ahol tánc – ő vitte a prímet, ahol lányok – ő volt a fő udvarló. A kakasok elbújtak, ha kilépett az utcára, az asszonyok kuncogtak, a férfiak meg – bár morgolódtak – mégis elismerték: hóbortos fiú, de arany szíve van.
Ahogy táncra perdült – csak úgy fütyültek a lábai! Trofim, a harmonikás, kacsintott rá:
– Téged a cirkuszba kéne vinni – a medvét is a sírba táncolnád!
De Jefimka csak annál hevesebben ropta, a por felszállt, a lányok visítoztak, a férfiak a fejüket csóválták:
– Ez aztán mutatvány!
De ahol Jefimka, ott mindig történt valami. Hol kilöttyintette a kvaszt a bírónál, hol leugrott a kemencéről, máskor meg a vásárban összeverekedett a cigányokkal. Egyszer úgy rávágott az asztalra, hogy a káposztaleves felcsapott a mennyezetig, a kanalak meg szanaszét röpültek a szobában. Ahol zaj volt – ott volt ő is.
A lányok sem voltak tőle nyugodtak: hol az ablakuk alatt dalolászott, hol felborította a vödröket – aztán vihogva elszaladt. De titokban örültek neki – ilyen vagány legény, még ha bajkeverő is.
Így éldegélt Jefimka – táncban, verekedésben, udvarlásban. Egészen addig, míg egy nap nem találkozott Agafja Bobyilnéval – és ez a találkozás fenekestül felforgatta gondtalan életét.
Egyik este, amikor a Korovinéknál gyűltek össze, szóba kerültek a halottak. Az öreg Nikifor, ritkás fogú, hegyes szakállú öregember, rémisztő történeteket mesélt: hogy éjszakánként a holtak járnak, az ablakokat kopogtatják, a kéményekben üvöltenek. A lányok ijedten bújtak össze, a fiúk keresztet vetettek és hátraköptek – ki tudja, még valamit megidéznek…
Jefimka viszont egy cseppet sem ijedt meg, hanyagul elterült a padon, és fújtatott:
– Ugyan már, mi bajotok van? Miféle holtak? Akár most is kimegyek a temetőbe – egyáltalán nem félek!
Mindenki felhördült. Az asszonyok keresztet vetettek és suttogni kezdtek:
– Jaj, Jefimuska, ne légy gőgös, ez már bűn!
Nikifor bátyó pedig, hunyorogva, ravaszul rájátszott:
– Hát akkor bizonyítsd, legény. Szaladj el az öreg malomig, ott a temető mögött. Azt beszélik, éjszakánként egy fekete kutya járkál ott, lángoló szemekkel. Aki meglátja – három napnál tovább nem éli. Meg mered próbálni?
A férfiak fészkelődni kezdtek, egyikük idegesen köhintett. De Jefimka csak felhorkant, félrecsapta a sapkáját, és harsányan felkiáltott:
– Akár tíz ilyen kutyát is – összekötöm őket a farkuknál fogva! Várjatok csak, mindjárt visszajövök – nem is egyedül! Elkísérem Agafját is, hogy ne féljen!
A Bobyilnéhoz fordult, aki ott állt az ajtóban, mosolyogva ragyogott:
– Jön velem, Agafja néni?
Az öregasszony örömmel bólintott, a szeme felcsillant a váratlan figyelemtől.
Így indultak útnak – Jefimka, a hőst játszó, és Bobyilné, a sokredős kendős kis öreg. Jefimka vidáman lépkedett, a lábát magasra kapta, de fél szemmel állandóan a sötétséget fürkészte – nem csillan-e meg valahol egy pár lángoló szem? De minden csendes volt – csak tücskök ciripeltek, a szél zizegtette a lombokat.
– Na, öreganyám – szólt oda könnyedén –, látom, nem vagyok valami jó parti neked, mi? Ilyen vőlegény nem volt még a te idődben, ugye?
– Ó, volt, lelkem – susogta Agafja –, de nem voltak ilyen nagy bolondok, mint te.
Jefimka fújt egyet, de nem szólt vissza. Már látszott is az öregasszony háza – roskatag, féloldalas, az eresz és a zsalugáterek alig tartották magukat.
– Gyere csak be, galambom – suttogta Bobyilné –, ne tartsd szegényes házamat méltatlannak.
Jefimka nyelt egyet. A lába magától lassított. De megfutamodni – az már gyávaság lett volna.
– Hát akár a pokolba is bemegyek! – kiáltotta, inkább magának, mint neki.
Felrohant a lépcsőn – nyikorgás. Az ajtó nem volt bezárva, magától nyílt ki – megint nyikorgás. Átlépte a küszöböt…
— Ott, a pad mellett van gyújtós meg gyufa — szólt hátulról egy hang. — Gyújtsd meg, lelkem.
Jefimka megdermedt. A házban sötét volt, mint a pincében. Csak a gyújtós pattogott halkan, és a huzat süvített a réseken át. A kemencén pedig… ott feküdt maga Agafja — de már nem élve. Az arca száraz volt, akár a pergamen, a keze összetéve a mellkasán, teste csontos, mintha régen elporladt volna, de az idő mégsem nyúlt hozzá.
Hátrafordult — mögötte nem állt senki. Csak az árnyék suhant végig a falon a tűz fényétől.
„Na tessék, ilyen vőlegény…” — villant át az agyán, és életében először keresztet vetett remegő kézzel.
De Jefimka, bármilyen csélcsap is volt, jó lelkű ember maradt. Ott állt, fejét felvetette, gondolkodott:
„Nem véletlen, hogy ide hozott. Más már rég elszaladt volna, de én… én nem vagyok gyáva. Isten lelke ő, nyugalmat akar. Hát segíteni kell.”
Köpött egyet a válla fölött, megigazította az övét, és elszántan elindult a kemence felé.
„Na, Agafja néne — fordult gondolatban a holthoz —, ha már kellettem neked, mondd meg, mit kívánsz. Mert én, bár vagány vagyok, nem vagyok pap, nem tudok temetést celebrálni. Egyszerűen foglak eltemetni — bocsáss meg érte.”
Levette a szögről a régi pokrócot, óvatosan belecsavarta Bobyilnét – könnyű volt, mint a száraz gally! –, majd kivitte a tornácra. A hold fénye lágyan megvilágította ráncos arcát.
– Mindjárt igazi házat csinálok neked, öreganyám – motyogta halkan.
Feltűrte az ingujját, keresett pár deszkát az udvaron – akadt még néhány használható. Ügyesen bánt a fejszével – szálltak a forgácsok mindenfelé. Mire felkelt a nap, a koporsó készen állt – nem volt ékes, de erős és szívből készült.
Ahogy feljött a nap, a szomszédok előbújtak. Meglátták Jefimkát, csupa verejték, a kezében fejsze – nem hittek a szemüknek.
– Mit csinálsz, te ember? – kiáltották.
– Bobyilnét temetem – felelte egyszerűen. – Aki segít, jöhet, aki nem, az ne zavarjon.
A férfiak összenéztek – és már mentek is az ásókért. Délre kész volt a sír. A koporsót leengedték, valaki elkezdte a „Nyugodjék a szentekkel” éneket, mások csak keresztet vetettek.
Amikor a föld betakarta a sírt, Jefimka hangosan azt mondta:
– No, Agafja néne, most már nyugodj békében. Én meg elmegyek a templomba – gyertyát gyújtani, azt hiszem.
És életében először – el is ment gyertyát állítani.
Attól az éjszakától fogva mintha kicserélték volna Jefimkát. Ahol régen elsőként perdült táncra – ott most csak legyintett: „Munka van, gazdaság.” Ahol verekedett – ott most ő választja szét a dulakodókat: „Hagyjátok már, bolondok, bűn az ilyen!” A lányok? Régen úgy követték, mint a friss kenyeret, most meg közel sem mernek menni hozzá – úgy néz rájuk, mint a rokonaira.
A falu ámult, suttogott:
– Nem lehet más, csak Agafja néne intette őt rendre a túlvilágról!
Jefimka csak hallgatott, keresztet vetett, és egyre gyakrabban indult el a templom felé.
Egy évvel később, Agafja emléknapján, bejelentette a falugyűlésen:
– Testvérek, éljetek boldogul. Én a nikolszki kolostorba megyek – lelket menteni.
Ilyet senki sem tudott volna elképzelni! A férfiak tátott szájjal meredtek rá, az asszonyok felsikoltottak:
– Jaj, te Jefimka! Megbolondultál?
De ő, valahová a távolba nézve, halkan csak annyit mondott:
– A szüleim húsz évig tanítottak – nem tudtak megnevelni. De Agafja néne… egyetlen éjszaka alatt mindent megértetett.
És elment. Harmonika nélkül, dal nélkül – egyszerű vászoningben, batyuval a vállán.
A faluban még sokáig beszélték, hogy azon az éjjelen, mikor elindult, nem a fekete kutyát látták az öreg malomnál, lángoló szemekkel, hanem két árnyat: egy magasat, szerzetesi csuhában, bottal a kezében… és egy kicsi, törékeny öregasszonyt, aki utána bólintott, mintha azt mondaná:
– Úgy bizony, lelkem. Úgy bizony…
