Uljana döbbenten megdermedt.
Boris és Inna már az iskolában szerették egymást, és magától értetődő volt, hogy összeházasodnak.
Ugyanabba az egyetemre kerültek, igaz, különböző évfolyamokra.
Ott is hamar ismert pár lettek.
Az egyetlen ember, akinek ez nem tetszett, Boris évfolyamtársa, Katalin volt.
Katya az egyetem legszebb lánya volt, ráadásul gazdag szülők gyermeke.
Szinte minden második fiú rajongott a bájos, vörös hajú, zöldesbarna szemű szépségért.
De neki Boris kellett, és kész!
Szép választás… csak éppen Boris egyszerű családból származott, ami különösen nem tetszett Katyának.
– Mit képzel magáról?! – mondta egyszer Olenának, a közös barátnőjüknek. – Se kanál, se tányér, de akkora büszkeség!
– Katya, most akkor szereted őt, vagy csak azt akarod, hogy utánad fusson? – nevetett Olena.
– Ez az én kis női titkom – mosolygott Katya. – Majd meglátod, az enyém lesz!
A harmadik év kezdetére kollégiumi bulit szerveztek. Katya így szólt Olenához:
– Na, ma minden eldől!
– Ugyan, biztos Innával lesz!
– Pontosan! – kacsintott Katya.
Aznap este Andrej kezdett udvarolni Innának, aki egy évfolyammal felette járt. Boris udvariasan próbálta megmagyarázni neki, hogy Inna az ő barátnője.
– Értem, értem! – mondta Andrej.
Kis idő múlva Boris és néhány fiú kiment a balkonra.
– Mi volt közted és Andrej között? – kérdezte Szergej.
– Miért udvarol a barátnőmnek? – felelte Boris.
Ekkor hirtelen megjelent Katya.
– A te Innád maga adott rá okot, ráadásul már régóta! – mondta. – Flörtölt vele, amikor te nem voltál ott.
– Mit beszélsz? – válaszolta Boris kétkedve.
– Én beszélek? – nevetett Katya. – Fogadjunk, hogy amíg itt állsz, ők már ott turbékolnak!
Közben Inna nyugodtan mondta Andrejnek:
– Nem unod még?
– Ugyan már… – felelte zavartan a fiú. – Tetszel nekem. Bocsáss meg!
– Elfogadom a bocsánatkérést – mosolygott Inna.
Ekkor léptek be a fiúk a szobába.
– Szép kis dolog! – szólt Boris Innához. – Én meg bíztam benned! Te meg itt flörtölsz!
– De mi semmi… – kezdte Inna.
Boris azonban kiviharzott, és hangosan becsapta az ajtót. Inna utána akart menni, de a lányok visszatartották.
– Hagyd! – mondta Katya. – Le kell higgadnia!
…A fiatalok végül nem békültek ki. Nem sokkal később Borist Katyával látták.
Nem sokkal ezután Inna rájött, hogy terhes…
– Mit fogsz csinálni? – kérdezte barátnője, Vera.
– Kiveszem az akadémiai szabadságot, és megszülöm…
– És… Boris?
– Mit Boris? A gyerek az övé is, de ő már döntött…
– Hogy teheted ezt, Inna? – csóválta a fejét Vera. – Nem látod, hogy Katya szándékosan tette? Régóta tetszett neki Boris! Azt ígérgeti neki, hogy az apja jó gyakorlati helyet és állást szerez neki… közben meg rólad mindenfélét mond neki. Katya harcol a boldogságáért, te meg csak így…
– Én nem fogok könyörögni! – villant fel Inna szeme. – Ha Katya így harcol, hát legyen. És Boris… nekem nem kell egy ilyen jellemtelen ember. Nem egy úton járunk.
Inna kivette az akadémiai szabadságot, és hazament a falujába.
– Itt valami nem stimmel – mondta az anyja. – Ez az egész meg van rendezve…
– Lehet – felelte makacsul Inna. – De ha neki Katya fontosabb volt, mint én, akkor ennyit ért a szerelme.
Inna kislányt szült, és Uljanának nevezte el. Később megtudta, hogy Boris feleségül vette Katyát…
– Hogyhogy nem jössz a fogadásra?! – kérdezte Katya, miközben megigazította finom gyémánt- és rubinnyakláncát.
Haját aranybarna színűre festette, és ragyogóan nézett ki. Bordó selyemruhát viselt, amely kiemelte alakját. A bunda hanyagul a szék támláján hevert.
– Azt jelenti, hogy nem megyek – mondta Boris. – Biztosan lesz elég kísérőd.
– Mire célzol?! – háborodott fel Katya.
– Mire céloznék? – mosolygott Boris. – Pontosan azt mondtam, amit akartam.
Katya próbált hízelegni:
– Boriszka, gyere már! Miért öltöztem volna ki?
– Ki kérte? – kérdezte Boris. – És ne hívj így!
– Jól van… de akkor is jönnöd kell!
– Kell? Mert a családod így akarja?
– Igen! – emelte fel a hangját Katya. – A családunk mindent megadott neked! Mi lennél nélkülünk? Még mindig Innával lennél?
– Tudod mit? Menjen a családod a fenébe!
Boris felkapta a kabátját, és kiviharzott.
Az éjszakába… Azóta, hogy összeházasodott Katyával, három év telt el. És mi lett belőle? Semmi! Csak a folytonos fennhéjázás, hogy mennyit tett érte ez a család…
Az utóbbi időben Boris gyakran gondolt Innára. Hallotta, hogy lánya született. Biztos férjhez ment… Nos, legyen boldog…
Boris egy éjszakát a szállodában töltött. Másnap felmondott. Egy héttel később új cégnél helyezkedett el. Nem sokkal később pedig Amerikába költözött, ahol munkát ajánlottak neki…
Inna a lányával a városba költözött. Egy iskolában dolgozott, és időnként alkalmi munkákat is vállalt. Azt akarta, hogy Uljanának mindene meglegyen…
A lánya gyönyörű és okos lett. Látva, milyen nehéz az anyjának, Uljana is néha dolgozott. Anya és lánya nagy szeretetben éltek, és nem volt számukra fontosabb egymásnál…
Uljana soha nem kérdezte meg az anyját, ki az apja. Inna pedig kezdettől úgy döntött: ha megkérdezi, elmondja, ha nem – hát nem.
Így telt el tizenöt év…
Aztán Inna súlyosan megbetegedett… és meghalt…
Az anyja halotti torán Uljana sírt, és szemrehányást tett magának:
– Szegény anyu! Hiszen miattam dolgozott annyit…
– Ne hibáztasd magad – ölelte át unokáját Olena Vlagyimirovna, és ő is sírt. – Makacs volt… nem élte meg a negyvenet sem…
…Boris felébredt. Aznap Innával álmodott. Még fiatal volt, és a karjában egy kislányt tartott. A kislány szeme pont olyan volt, mint az övé. Lehetséges? Ugyan már…
De a keze már nyúlt a telefonért. Boris kiszámolta, hogy otthon most körülbelül reggel nyolc lehet.
– Anya, szia. Hogy vagytok? – szólt bele a telefonba.
– Történt valami? – kérdezte aggódva Ljubov Fjodorovna.
– Miért kérdezed? – lepődött meg a fia.
– Hiszen nálatok most éjszaka van…
– Anya… Lehet, furcsa kérdés, de… Innával… minden rendben van?
– Jaj, fiam… Nem is tudom, hogyan mondjam…
Boris megdermedt.
– Inna már nincs többé – mondta az anya, és sírva fakadt.
– Mi történt vele? – kérdezte Boris döbbenten.
– Megbetegedett… és… így történt… Szegénykém dolgozott a városban, az iskolában, és még mellékállásokat is vállalt. Egyedül nevelte a kislányt…
– Hogy egyedül? És a férje?!
– Nem volt neki férje… Boris, most valami nagyon fontosat mondok… Innának van egy lánya – Uljana. És te vagy az apja…
– Mi?! – Boris szinte leült. – De miért nem mondta ezt nekem senki korábban?!
– Ki mondta volna? Inna nem tartotta szükségesnek. Olena? Nem az ő titka volt. Én is csak a temetés után tudtam meg. Amikor megláttam a kislányt, rögtön megértettem mindent… Inna a városban élt vele, én alig láttam… Mondd el inkább, mi történt köztetek akkor?
És Boris hirtelen sírni kezdett…
Még pár percig beszélgettek. Miután elköszönt az anyjától, mélyen elgondolkodott. Bár mit is lehetne ezen gondolkodni? Gondoskodnia kell a lányáról!
Boris utoljára hét éve volt otthon. A szülőfalu nagyon megváltozott, és ez örömmel töltötte el.
Miután megcsókolta a szüleit, a temetőbe ment.
Könnyen megtalálta Inna sírját. Hogyan is ne találta volna meg, amikor ott állt egy fiatal lány, és sírt?!
– Anyu! Hogy fogok én itt egyedül nélküled élni? – suttogta.
A lány gondosan megigazította a koszorút, majd megsimogatta az anyja fényképét.
Ekkor valaki megszólította:
– Uljana?
Megfordult. Egy idegennek tűnő férfi állt ott.
– Maga kicsoda? – kérdezte meglepetten.
– Én… – válaszolta a férfi. – Az apád vagyok.
Uljana döbbenten megdermedt.
– Menjen el! – mondta hirtelen. – Hol volt maga tizennyolc évig?!
– Kislányom, értem az érzéseidet, de… én csak pár napja tudtam meg rólad…
Uljana bizalmatlanul nézett rá.
– Tudom, nehéz elhinni… üljünk le – mondta a férfi.
Leültek egy padra.
– Így történt… fiatal voltam, heves… és ostoba – mondta Boris.
– Akkor Ljuba nagymama az én igazi nagymamám?!
Boris bólintott.
A temetőből már együtt mentek vissza.
…Eltelt fél év.
Amerikába indulásuk előtt Boris és Uljana meglátogatták Inna sírját, és két gyönyörű rózsacsokrot helyeztek el rajta. Az egész falu kikísérte őket: idősek és néhány falubeli.
– Apa, ugye még visszajövünk ide? – kérdezte Uljana.
– Persze, hogy visszajövünk! Hiszen itt vannak a gyökereink és a szeretteink! – válaszolta Boris.
– És anya emléke… – suttogta a lány.
– Anyád emléke mindig velünk van, mindenhol… Mit számít neki egy óceán?…
