— Úgy döntöttem, hogy magam veszem kézbe az ügyet. Pálra semmi remény nincs. Csak hiteget tovább, ígérget holnapot. Én meg már harminc fölött vagyok! Még öt év, és leírhatnak. Egyetlen férfi sem néz majd rám, — panaszkodott a barátnőjének Emma.
— Figyelj, minek neked egy nős pasas? Csupa macera az egész! Értem én, Pál az igazgató a cégeteknél, csinos, udvarias, és a korához képest még aktív is. De minek neked a feleségével meg a gyerekeivel járó gond? Ez sosem ér véget. Valahogy mindig ott lesznek az életében. És csak az idegeidet őrlik majd. Inkább bemutatlak az unokatestvéremnek. Maxim jóképű, fiatal, most töltötte a huszonötöt. Pont hozzád való! – győzködte Emmát a barátnő.
— Nem, Lenka, te ezt nem érted! Pál nem csak egy pasi. Ő befutott férfi, akinek mindene megvan – pozíció, pénz, ingatlan. Elküldi a feleségét, és a ház a miénk lesz. A gyerekek már felnőttek, élik a saját életüket. Nekünk meg családunk lesz. Még gyerekeket is szülök neki, — vitatkozott Emma.
— Nem tudom, a te dolgod. De nekem például semmi pénzért nem kellene más férje, — zárta le a beszélgetést a barátnő.
— Akkor élj csak tovább a nyomorult Szlavikoddal az albérletben. Mikor fog ő egy saját garzonra valaha is összekaparni! De legalább a tiéd, meg az a nagy szerelem, — vágta oda cinikusan Emma, és ezzel be is fejezte a csevegést az irodai dohányzóban.
— Emma Viktorovna, a főnök magához hívja, — csipogott a belső telefon, alig hogy a lány visszatért a munkahelyére.
— Jaj, máris megyek! — mosolygott Emma a kedvesével való kellemes találkozás reményében.
Az igazgatói irodában minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Semmi új. Néhány perc múlva, miközben megigazította a ruháját és kissé kócos haját, Emma ismét a lényegre terelte a szót.
— Pashenka, hát mi ez így? Téged semmi sem zavar? Meddig fogunk még tinédzserek módjára az irodádban enyelegni? Ez így nem helyes. Itt emberek dolgoznak, — mondta nyafogva a szerető, miközben a főnöke tekintélyes kopasz fejét simogatta.
— Miért? Szerintem kifejezetten romantikus. A helyzet engem felvillanyoz. Legközelebb hozz magaddal nővérke-jelmezt, vagy öltözz tigrisnek, — nevetett fel Pál, majd hirtelen komoly arcot vágva folytatta. — Na, elég, Novikova, menj dolgozni, ne lógj itt. Munkaidő van, te meg valami butasággal foglalkozol. És a főnökséget is elvonod a fontos ügyektől.
— De Pashaaa!
— Menj csak, menj. Hamarosan mindent megoldunk, — hitegette már sokadszorra a ravasz főnök a szeretőjét.
„Nem, ebből elég. Nekem kell lépnem, hogy Pashával együtt lehessünk. Szeret engem, látom rajta. Csak nem meri elhagyni a családját, ennyi az egész. Fél a botránytól, meg a rokonok és ismerősök ítélkezésétől” — gondolkodott Emma.
A ravasz nő már rég megszerezte a férfi címét és Anna, a feleség telefonszámát is. Igyekezett minél többet megtudni róla. Már csak az időpontot kellett kiválasztani, mikor menjen el Pál házához, és mindent elmondjon a feleségnek.
Először arra gondolt, hogy akkor kellene mennie, amikor Pál otthon van. Megérkezik Emma, ő kijön elé, és rögtön megmondja a feleségének, hogy nélküle nem tud élni.
De kis gondolkodás után meggondolta magát. Inkább akkor megy, amikor Pál nincs otthon. Megpróbálja rávenni a feleséget, hogy maga mondjon le arról a férfiról, aki már rég nem szereti.
És ma, miután felhívta a munkahelyét, hogy pár órát késni fog, Emma rászánta magát. Elindult a jól ismert címre, előtte telefonon egyeztetett Pál feleségével, és figyelmeztette, hogy komoly beszélgetés vár rájuk.
A feleség – Emma legnagyobb meglepetésére – nyugodtan válaszolt, hogy tíz percet tud szánni a vendégre.
Ahogy Emma a kovácsoltvas kapu mögötti nagy, gyönyörű házhoz közeledett, hirtelen izgalom fogta el.
Először is lenyűgözte Pál hatalmas otthonának pompája és szinte királyi méltósága. Sejtette persze, hogy gazdag háza van, de hogy ennyire! Tényleg lehetséges, hogy hamarosan ő maga fog itt élni?
Emma fejét az is nyugtalanította, hogy mindjárt találkozik a riválisával. Tulajdonképpen most az ellenségével ment szembe, és ezt a csatát meg kellett nyernie.
— Jó napot, — szólalt meg valahogy idegen hangon, amikor a személyzet egyik tagja végigvezette a gondozott kerten, és bevezette a házba.
— Hallgatom, — mondta egy negyvenöt év körüli, gyönyörű asszony, anélkül hogy viszonozta volna a köszönést.
Egy drága kanapén ült a hatalmas, világos nappaliban, amelynek mennyezete messze felfelé nyúlt, elveszve a lenyűgöző stukkók és a szivárvány minden színében csillogó kristálycsillárok között.
— Ö… Emma a nevem. És szeretném közölni önnel, hogy a férjével, Pállal szeretjük egymást, — kezdte bátortalanul, érezve, hogy a szája azonnal kiszáradt, és kellemetlen íz lett benne.
— Emma? Milyen ritka név. Engedje csak meg… maga talán az értékesítési osztályon dolgozik a férjem vállalatánál, igaz? Erről a névről emlékeztem magára, — a háziasszony megvetően mérte végig a hívatlan vendéget, mintha egy tetűt vizsgálna mikroszkóp alatt.
— Igen, ott dolgozom. De honnan tudja? — csodálkozott Emma, aki egyáltalán nem számított ilyen fordulatra.
— Én, kedvesem, mindent tudok a férjemről és a cégéről is. Rendszeresen ellenőrzöm a pénzügyi dokumentumokat, az értékesítési jelentéseket. Tudom, mekkora a havi nyeresége a közös vállalkozásunknak. Azt is pontosan ismerem, mennyi az adó. Sőt, szinte minden alkalmazottat név szerint ismerek, hiszen én döntök arról is, ki kap év végi prémiumot, — folytatta magabiztos hangon Pál felesége.
— Mi… mi szeretjük egymást a férjével, — emlékeztette Emma a háziasszonyt, mert a beszélgetés kissé elkanyarodott attól a céltól, amiért idejött.
— Maga szereti a férjemet? Milyen bájos! Hadd találjam ki. Néha elszórakozik magával az irodájában, ugye? És maga azt hitte, ez szerelem? — kérdezte Anna enyhe gúnnyal Emma szemébe nézve.
— Nem elszórakozik! Ő is… Pasha szeret engem! Érti? Szeret!
— Emma, válaszoljon egy nem túl illedelmes kérdésre: hány éves maga? Harminc? Harmincöt? Rég felnőtt nő, nem ostoba gyerek, hogy ne értse a nyilvánvalót. A férjem egyszerűen kihasználja magát. Maga neki csak pillanatnyi szórakozás, pár perces élvezet. Valami olyasmi, mint egy cigaretta vagy egy pohár drága whisky, semmi több. Tényleg elhitte, hogy Pavel Andrejevicsnek komoly tervei vannak magával?
— Ezt csak azért mondja, mert érzi, hogy vesztett. A férje már nem szereti magát. Én fiatalabb vagyok, Pashának velem nagyon jó, és megígérte, hogy hamarosan együtt leszünk, — felelte Emma már kevésbé magabiztosan.
Be kell vallani, teljesen összezavarodott. Az a taktika, amellyel ideindult, most haszontalannak bizonyult. Egyetlen előre kigondolt, csiszolt mondata sem hangzik majd el Annával szemben. Már semmi jelentőségük nem maradt.
— Megígérte! — nevetett fel hangosan Anna. — A férfiak néha még a Holdat is megígérik csomagolópapírban. Vannak pillanataik, amikor melegen lehet őket elkapni. Emma, tényleg nem esett még le magának, miért kerül néha a férjem irodájába?
— Ne merészelje! Ne célozgasson arra, hogy csak játékszer vagyok Pál számára. Mondjon le róla, ő az enyém! — kiáltott fel hirtelen Emma, mert rájött, hogy teljesen vesztésre áll ebben az összecsapásban.
— El akarja venni a férjemet magának? Komolyan? Biztosan már a képzeletében ebben a házban él, és az ő pénzében fürdik, igaz? — nevetett fel Anna…
— Igen, akarom! És maga ezzel semmit sem tud tenni! Hagyja el Pált, és mi boldogok leszünk, — erősködött Emma.
— De vajon mindent tud a férjemről, kedvesem, hogy ennyire akarja őt? — kérdezte a háziasszony szarkazmussal, meglepően nyugodt hangon.
— És mit kellene még tudnom róla? Meg akar lepni? Ugyan mivel? — Emma már majdnem sírt. A gazdag életről szőtt álmai úgy olvadtak el, mint a hó a tavaszi napsütésben.
— Pashának semmije sincs. Minden, amink van, az az enyém, — mondta elégedetten Anna.
— Nem, maga hazudik! Pál azt mondta, hogy ez az ő cége. A ház is az övé, sőt van egy lakása Szocsiban, és a drága autók is mind az ő tulajdonai! Mert Pashának szerencséje volt, amikor létrehozta ezt a céget, ami most rendkívül sikeres és nyereséges.
— Igen, igaza van, Emma. Valóban szerencséje volt valamikor. Ó, Pavlusha, mennyire ismerem ezt a szokását, hogy kérkedik a mi vagyonunkkal! A férjem szeret port hinteni az emberek szemébe. Az volt a szerencséje, hogy találkozott velem. És még nagyobb szerencséje, hogy az apám – aki annak idején igen befolyásos ember volt a városunkban – megadta neki az esélyt, hogy sikeres legyen. És gazdag is, igen, de az én költségemen. Az ő „vagyona” csak egy szappanbuborék, ami abban a pillanatban kipukkan, amint egy lépést is tenne tőlem távol. Elég világosan fogalmaztam?
— Nem, ez nem igaz! — sírta majdnem Emma, felidézve szeretője ígéreteit a szenvedélyes találkozások alatt, a biztosítékait, hogy hamarosan együtt lesznek.
— Ez a színtiszta igazság. Nem volt könnyű elfogadnom, de rég megbékéltem azzal, hogy a férjem néha megenged magának apró kilengéseket. Maga messze nem az első nála, Emmácska! Eleinte válni akartam, de aztán rájöttem egy egyszerű igazságra: a helyére azonnal jönne egy másik, aki ugyanúgy a más vagyonára pályázik. És ki garantálja, hogy az a másik hűséges lenne hozzám? Pashával viszont már rengeteg közös dolgunk van – szokások, életmód. És a gyerekek is. Ez nagyon erős kötelék, higgye el. Arról nem is beszélve, hogy a vagyonunk gyarapításában a férjem igencsak sikeresnek bizonyult. Fájó lenne neki mindezt elveszíteni maga miatt.
Emma hallgatta, és nem hitt a fülének. Tényleg ilyen arcátlanul hazudott neki Pasha? Valóban csak kihasználta őt? Hogy tehette? Hiszen ő őszintén, szívből-lelkéből beleszeretett!
Most hirtelen eszébe jutott, hogyan került ide dolgozni. Amikor először meglátta őt a folyosón, Pál szinte fel is füttyentett a csodálkozástól. Jól esett neki ez a figyelem a vezető részéről. Akkor elbűvölte a szépséges Emma, és pár nap múlva már az irodájában találta magát.
— Na, miért hallgat? Meglepődött? Persze, én sem vagyok szent, de ilyen férj mellett másképp nem megy, — mosolygott ismét Anna. — Ezért vagyunk mi egymáshoz valók, és mindkettőnknek megfelel ez a helyzet. Éppen ezért Pál nem megy sehová tőlem. Bár nem zárom ki, hogy öregkorára tényleg valami komoly érzés ébredt benne, és mindent hátrahagyva maga után megy – nincstelenül és mezítláb.
— Nem fog elmenni, — mondta Emma lemondóan.
Összeszedte magát, indulni készült, nagyon rosszul érezte magát. Megkapta a méltó leckét, és úgy döntött, ideje beismerni a vereséget.
— Egy tanács, Emma: ne pazarolja az idejét. Keressen a státuszához illő férjet, és szüljön gyerekeket. Különben késő lesz. A végén ott marad a széttört álmaival a romok között, — mondta búcsúzóul a háziasszony.
Emma szinte gépiesen ment végig az utcán, senkit sem látva maga körül. Könnyek álltak a szemében, Anna szavai pedig ott csengtek a fülében.
Persze meg fogja kérdezni Pált, hazudott-e neki. Mindenképpen megkérdezi! De valami azt súgta, hogy a válasz számára lesújtó lesz. Valószínűleg a feleségnek igaza van, és Pálnak tényleg semmije sincs. Ez pedig azt jelenti, hogy soha nem fogja elhagyni Annát.
Aznap úgy döntött, nem megy vissza dolgozni: felhívta egy kolléganőjét, és rosszullétre hivatkozott.
Másnap reggel azonban, amikor megjelent a cégnél, döbbenten tudta meg, hogy ott többé nem dolgozik.
— A belépőkártyáját kérem, — szólította fel a biztonsági őr a bejáratnál.
— Tessék? — nem értette Emma, megakadva a lezárt forgókapu előtt.
— Úgy értem, hogy a mai nappal elbocsátották. Itt a határozat, olvassa el. És adja le a kártyáját, többé nem lesz rá szüksége.
— Mi? Ez meg micsoda? — döbbent meg Emma, aki semmi ilyesmire nem számított. — Ez valami tévedés. Nekem… most azonnal telefonálnom kell, mindent tisztázok. Várjon, egy pillanat…
Remegő kézzel tárcsázta Pavel Andrejevics számát. De a hívás nem ment át. Emma megértette, hogy a főnök feketelistára tette a számát.
— Hogy lehet ez… — zavarodott össze még jobban. — És az elszámolás? A könyvelésnek ki kellene fizetnie az elszámolást, — kapaszkodott ebbe a mentő gondolatba, és megpróbált bejutni az épületbe.
— Mindent átutaltak a kártyájára, magát pedig nem utasították beengedni, — felelte közömbösen az őr.
Kilépve az épületből, ahol Emma az elmúlt két évet ledolgozta, a nő szomorúan arra gondolt, hogy mindent elölről kell kezdenie.
