– Elegem van belőled, Lídi! Nincs több erőm. Rémisztő rád nézni. Minden beszélgetésed a gyerekekről meg a pénzről szól. Mire kellesz te nekem így? – mordult rá Péter ingerülten a feleségére. Sovány volt, a haja lenőtt, és már itt-ott ritkás ősz hajszálak is megjelentek benne. Huszonöt évesen! – Csak adj, adj és adj!
– Mit tehetnék, ha ennyi a kiadás? Nem magamnak kérem, a lányaimnak – magyarázta visszafojtott könnyekkel a fiatal nő.
Magáról nem beszélt, mert pontosan tudta: másfél éves ikreket nevelni valóban nem olcsó. Ráadásul a kislányok nyugtalanok voltak, alig lehetett velük aludni. Különösen fájt, hogy éjszakánként felváltva ébredtek, és mindegyikük figyelmet követelt. A férj már régóta külön szobában aludt, a feleségét pedig a gyerekszobába „költöztette”. Neki ki kellett pihennie magát – felelősségteljes munkája volt. Lídának, aki fordítóként dolgozott, a gyerekek mellett korábban nemigen volt lehetősége mellékállásra. Itt nemhogy dolgozni volt nehéz, aludni is alig lehetett.
– Elegem van belőled, Lídi! Nincs több erőm – mondta a férfi, miután az asszony megkérte, hogy vigyázzon egy kicsit az ikrekre, amíg ő rendet rak. – Rémisztő rád nézni. Minden beszélgetésed a gyerekekről meg a pénzről szól. Mire kellesz te nekem így?
– Teljesen megzavarodtál? Ha segítenél a lányokkal, jobb állapotban lennék! Talán mást is észrevennék már az életemben, nem csak a gyerekeket – mondta nyugodtan Lída.
– Na nézd csak! Még panaszkodik is! A szüleimhez segíteni se jársz, még festeni is abbahagytad magad! – folytatta Péter.
– Elváljunk? – nézett rá figyelmesen Lída, majd váratlanul kimondta:
– Rendben. Váljunk el.
A lányok akkorra másfél évesek voltak, közeledett az óvoda ideje, és ami a legfontosabb: nyugodtabbak lettek. Játszottak egymással, rendeződött az alvásuk, és Lída végre egy kicsit dolgozni is tudott. Ezért már nem aggódott annyira. Minek is? A szülési szabadság alatt úgyis idegenekké váltak egymás számára.
Etetni a lányokat nem tudta – hogyan is? Hiszen összekenhetik, ő meg tisztaságmániás. Játszani? Babázni? Ugyan már! Segíteni a feleségének? Hiszen otthon van! Akkor mindent meg kell oldania. És különben is! Ő férfi. Nem királyi foglalatosság tányérokat mosni vagy porszívóval rohangálni! Az pedig, hogy kevés pénzt ad, teljesen normális. A lányok úgyis otthon vannak! Ő dolgozik, neki kell a pénz: enni, öltözködni, az autóra…
Összességében Péternek semmi haszna nem volt. Mintha lett volna férje Lídának, de valójában sosem volt jelen: mindig fáradt volt vagy elfoglalt – hol a szüleinél, hol a barátainál, hol „második műszakban”, azaz a kanapét őrizte. Valószínűleg ezért egyezett bele Lída gondolkodás nélkül a válásba.
– Tehát beleegyezel? – nézett rá megdöbbenve Péter.
– Igen – erősítette meg Lída, miközben teregetett. A lányok épp aludtak.
– Nélkülem nem fogod bírni! – vigyorgott önelégülten a férfi.
– Mivel pontosan? – csodálkozott őszintén a fiatal nő, kezében egy pólóval megdermedve.
– Hát… – kezdte Péter. – Pénzt sem adok majd!
– Inkább idézd fel, mikor adtál utoljára – mondta Lída, és tovább teregetett. – Három hónapja?
– Még visszajössz könyörögni! – sértetten felpattant a férfi, felkapta a telefonját és az iratait, majd elment. Valószínűleg az anyjához.
Lída pedig albérletet kezdett keresni magának és a lányoknak. Aligha hagyja meg Péter nekik ezt a közösen szerzett lakást. Mindent el fog osztani, még az edényeket is.
– Lídi, mit csinálsz te? – korholta az anyja, miután a lánya röviden elmesélte a helyzetet. – Gyertek ide a lányokkal! Aztán majd meglátjuk.
– Nem, anya. A lányok hamarosan óvodába mennek, várom az értesítést a felvételről. Itt maradunk – utasította vissza hálásan Lída.
Az élet ment tovább a maga útján. Eleinte tényleg csak „valahogy”. A lányok egy kicsi, otthonos egyszobás lakásba költöztek, Lída beadta a válókeresetet, és több időt szentelt a munkának. Aztán eljött az óvoda ideje is. Kicsit könnyebb lett, de az alkalmazkodás és a könnyek senkit sem kíméltek. Nehéz volt. Nagyon.
Ahogy Lída várta, Péter a válásnál még a kanalakat is osztotta. A lakás eladásából kapott pénzt Lída külön számlára tette, és igyekezett havonta legalább ezer forintot félretenni. Később az óvoda örömet szerzett a lányoknak, Lída pedig teljes munkaidőben visszatért a munkához.
Péter időről időre felbukkant volt felesége és lányai életében. Hol ellenőrizni, hol körülnézni, hol saját magát igazolni általuk. Ismét a szüleinél élt, a lakásrészéből kapott pénzből pedig megvette álmai autóját. Lída már nem próbálta megérteni, mi zajlik volt férje fejében. Mindig váratlanul jelent meg.
– Szia! A lányaimhoz jöttem – mondta fölényesen.
– Nincsenek itt, és ezt te is tudtad – állta el az útját Lída. – Menj el.
– Istenem, így beszélsz a lányaid apjával? – mosolygott gúnyosan. – Itt megvárom őket.
– Nem érdemes. Ha ennyire hiányoznak, elmehetsz értük korábban az óvodába, és sétálhatsz velük.
Lída pontosan tudta, hogy Péternek legfeljebb húsz perce lenne elég a lányokkal való foglalkozásra, ezért nyugodtan figyelte, ahogy volt férje arca az elégedett kifejezésből lassan ingerültté válik.
– Nem tudom. Elfoglalt ember vagyok! – mondta fennhéjázó hangsúllyal a férfi.
– Akkor húzz el innen, elfoglalt ember – nevetett Lída, és becsukta az ajtót a meglepett volt férje orra előtt.
Legközelebb a férfi igazán „jókor” érkezett.
– Ezek kinek a cipői? – kérdezte idegesen Péter.
– Neked mi közöd hozzá? Egyedülálló nő vagyok, folyik a csap a fürdőben, kénytelen vagyok férfiakat hívni a lakásba – vont vállat Lída. – Te meg mit akarsz?
– Beszélgetni jöttem a lányaimmal – mondta rosszindulatúan a férfi.
– Beszélgess – mosolygott a fiatal nő, és beengedte volt férjét.
– Asszonyom, kész a munka! – ebben a pillanatban egy idős vízvezeték-szerelő lépett ki a fürdőből, Lída pedig sietve ment ellenőrizni a munkáját.
Miután kifizette a szerelőt, vacsorát kezdett készíteni.
– És gyakran segítenek neked idegen férfiak? – lépett oda hozzá Péter.
– Amikor szükség van rá, igen. De mi közöd hozzá?
– Nekem? Semmi. Nősülni készülök. Egy rendes lánnyal – nem úgy, mint te – mondta Péter, büszkén végigmérve volt feleségét.
– Gratulálok – felelte Lída közömbösen. – Csak nem értem, miért kellene erről tudnom.
– Csak nézd, milyen érdekes az élet… – mosolygott Péter. – Kiderült, hogy téged senkinek sem kellesz, ellentétben velem.
– Ááá! Hát akkor rendben – nevetett fel a nő. – Legyen így.
Volt férje azonban érezhetően nem tudta elviselni Lída közönyét.
– Amíg ti itt tengődtök ebben a bérelt lyukban, és próbáltok túlélni, én teljes életet élek! Drága autóval járok, gyönyörű nőkkel találkozom, külföldre utazom pihenni – nevetett Péter. – Megmondtam, hogy így lesz. Én vagyok a jómódú férfi ereje teljében, és te? Egy elvált nő csomaggal?
– Ide jöttél, hogy magadat fényezd? Takarodj innen! – dühödött fel Lída.
– Ugye mondtam? Na mi van, az igazság idegesít? – hahotázott a férfi.
Lída örömmel gondolt arra, hogy négy évvel korábban volt ereje elválni ettől az embertől.
Péter elégedetten távozott, miután sikerült érzelmileg kibillentenie volt feleségét. A lányaival még el is felejtett elköszönni az örömtől.
Ezután egész két és fél évre eltűnt Lída életéből.
Ez idő alatt Lída keresett szakemberré vált, megvásárolt egy tágas, háromszobás lakást még az építkezés alatt, kivárta az átadást, felújíttatta, majd be is költözött.
A lányok iskolába mentek, jó jegyeikkel örömet szerezve az anyjuknak, Lída pedig végre megnyugodott. A kapkodás bármilyen munkáért, a gyakori betegszabadságok és a kőkemény spórolás időszaka a múlté lett.
Nyáron, amikor az ikrek az első osztály befejezése után Lída szüleinél nyaraltak, Péter ismét megjelent az életében.
– Szia! – kopogott be egyszerűen egy este az ajtón.
A fiatal nő nemrég érkezett haza a munkából, és éppen egy randevúra készült.
– Nahát! Milyen szél hozott? – csodálkozott el, amikor meglátta volt férjét a lakás ajtajában. – Egyáltalán hogyan találtál meg minket?
– Kapcsolatok révén – mosolygott a férfi. – Engedj be.
– Ugyan miért?
– A lányaimhoz jöttem – mondta Péter, miközben elégedetten szemlélte volt feleségét, aki szemmel láthatóan megszépült: elegáns estélyi ruhában, sminkben és frizurával állt előtte.
– Akkor miért nem tudtad meg „kapcsolatok révén”, hogy vidéken vannak? – mosolygott Lída.
– Úgy döntöttem, visszatérek hozzátok. Na, most aztán igazán jó életünk lesz, Lídi! – vigyorgott Péter elégedetten, és észre sem vette volt felesége megdöbbent tekintetét.
Nem is nagyon volt rá ideje: a folyosó felújítását nézegette, fejben már saccolta a lakás alapterületét – ha ekkora a folyosó, milyen lehet akkor a többi helyiség? –, közben pedig a fiatal nőt bámulta, aki inkább emlékeztetett egy magazin címlapjáról ismert szupersztárra, mint egy egykori feleségre.
– Miért gondolod, hogy örülünk neked? – kérdezte Lída, miután úrrá lett az érzelmein.
Felvette elegáns cipőjét, és határozott mozdulatokkal kifelé kezdte terelni volt férjét.
– De hát hogyhogy? – lepődött meg Péter, miközben engedelmesen hátrált.
– Gondolkodj csak el – mondta Lída. – Nem érdeklődtél a lányaid iránt, gúnyolódtál rajtunk, amikor abban a bérelt lakásban próbáltunk túlélni, minimális tartásdíjat fizettél, még a kanalakat is megosztottad velem, a gyerekek pedig egyáltalán nem érdekeltek. Most pedig, amikor mindezt egyedül is megoldottuk, hirtelen visszatértél. – Lída becsukta az ajtót, majd mosolyogva nézett a férfira. – Mondd, mire kellenél most nekünk? Nekem? Az „elvált nőnek csomaggal”?
– De hát vannak gyerekeink! – nézett rá tanácstalanul Péter.
– Még csak nem is emlegetnek téged, apuci – nevetett fel Lída. – Úgyhogy ülj csak be a menő autódba, és menj vissza a feleségedhez, a szépségeidhez, a csillogó, színes életedhez!
– Hogy érted ezt? És mi lesz veled? Velünk? Ez nem helyes! Elváltam! Te vagy a legjobb! Ő a nyomodba sem érhet!
Péter követte Lídát a lépcsőházból kifelé.
– Én meg majd sírok egyet, és folytatom a nyomorúságos kis életemet – mosolygott Lídia, majd odalépett ahhoz a magas, tekintélyt parancsoló férfihoz, aki az új terepjáró mellett várta.
Péter pedig…
Éljen boldogan, színesen, szépen – csak valahol nagyon messze!
– Lídi, mikor voltatok utoljára a tengernél? – kérdezte Alekszandr, miközben ránézett.
– Régen. A lányaim pedig még soha nem látták – mosolygott a nő.
– Akkor talán megmutatjuk nekik? Még az iskola előtt? Miért is ne? Szerintem teljesen megérdemlik!
– Csináljuk! – egyezett bele váratlanul a fiatal nő.
Valóban! Miért is ne?
Most már megengedhették maguknak.
💬 Barátaink, ha szívesen olvasnátok még több történetet tőlünk, írjatok hozzászólásokat, és ne feledkezzetek meg a lájkokról sem! Ez inspirál bennünket arra, hogy tovább írjunk.
