– Elnézést a tehenemért! Már megint mértéktelenül zabál! – Viktor hangja, mint egy lövés, szétrobbantotta az ünnepi hangulatot.
Olena megdermedt, villával a kezében. Az orosz hússaláta nem jutott el a tányérig. Sovány, törékeny volt – legfeljebb ötven kiló –, ott ült a férjével szemben, és érezte, ahogy minden tekintet belé fúródik.
Andrij félrenyelte a pezsgőt. A felesége, Katya tátva hagyta a száját, de végül egy szót sem szólt. Az asztal fölött kínos csend ült meg – az a fajta, amikor még levegőt venni is kellemetlen.
– Viktor, miket beszélsz? – Andrij találta meg elsőként a hangját.
– Mi van? Az igazat már nem szabad kimondani? – Viktor hátradőlt a széken, elégedetten élvezve a hatást. – A hülye nőm megint felszedett pár kilót, szégyen vele mutatkozni!
Olena arca lángolt. Nem is a szégyentől – a fájdalomtól. Könnyek gyűltek a szemébe, de megszokásból visszatartotta őket. Három év házasság alatt megtanulta. Eleinte sírt, aztán abbahagyta. Mi értelme?
– Na, ugyan már, Vitya… – próbálta bizonytalanul oldani a feszültséget Szerjóga az asztal másik végéről. – Hiszen Olena gyönyörű.
– Gyönyörű? – nevetett fel Viktor. – Láttad már smink nélkül? Rémisztő! Néha reggel felébredek, és azt gondolom: ki fekszik mellettem? Honnan került ide?
Valaki idegesen felkuncogott. Valaki a tányérjába meredt.
Olena felállt. Lassan, óvatosan, mintha attól félt volna, hogy darabokra hullik.
– Kimegyek a mosdóba – mondta halkan, és kilépett a szobából.
– Megsértődött! – dörmögte elégedetten Viktor. – Mindjárt visszajön, és reggelig hallgatni fog. A nőket kordában kell tartani!
Andrij a barátjára nézett, és nem ismert rá. Iskola óta barátok voltak – tizenöt éve. Viktor mindig a társaság lelke volt, jókedvű, vidám. Amikor feleségül vette Olenát, mindenki örült – olyan szép pár voltak.
Olena gyengéd, csendes, hatalmas barna szemekkel. Viktor magabiztos, sikeres.
De valami félresiklott. Először csak „tréfák” voltak. Viktor mások előtt nevezte a feleségét „az én hülyémnek”, „ostobának”, „eszetlennek”.
Mindenki feszengve nevetett – családi humor, mit lehet tenni. Aztán egyre rosszabb lett.
– A tehenem megint felfalta a tortát! – ordította az egész étteremben, amikor Olena desszertet rendelt.
– Elnézést az enyém miatt, nem tud főzni! – kért bocsánatot a vendégektől a kiváló vacsora után.
– Mit várhatunk tőle? Valahogy elvégezte az egyetemet, fillérekért dolgozik! – ezt egy vörös diplomás lányról mondta, aki alsó tagozatos tanítóként dolgozott.
Katya oldalba bökte a férjét:
– Csinálj már valamit.
Andrij felállt:
– Kimegyek rágyújtani.
A fürdőszobában találta meg Olenát. A mosdókagylóba kapaszkodva állt, és hangtalanul sírt. A szempillafesték elfolyt, a rúzs elkenődött. Tényleg csúnyává vált – pont olyanná, amilyennek Viktor akarta látni.
– Olena, jól vagy?
Összerezzent, gyorsan megtörölte a szemét.
– Jól. Mindjárt megmosakszom, és kimegyek.
– Miért tűröd ezt?
– Hová mennék? – fordult felé. – Semmim sincs. A lakás az övé, az autó az övé. Tanítónő vagyok, aprópénzt keresek.
– A szüleim falun élnek, alig jönnek ki a pénzből. Ha visszamegyek hozzájuk – szégyen az egész környék előtt.
– Ez nem szégyen.
– Nekik az. Városi, tehetős férjhez adtak. Anyám mindenkinek dicsekedett, milyen aranyember a férjem. Mit mondjak most? Hogy tehenének nevez?
– Mindig ilyen volt?
Olena megrázta a fejét:
– Az első év mese volt. Virágok, ajándékok, bókok. A tenyerén hordozott. Aztán… Először azt mondta, rosszul főzöm a borscsot.
– Aztán, hogy úgy öltözöm, mint egy falusi lány. Aztán, hogy buta vagyok. És így tovább. Most már idegenek előtt aláz meg, otthon pedig…
Elhallgatott.
– Otthon mi? Megüt?
– Nem. Rosszabb. Hallgat. Van, hogy egy hétig nem szól hozzám. Mintha nem is léteznék. Aztán hirtelen rám ordít valami ostobaság miatt – nem úgy mostam el az edényeket, nem oda tettem a papucsát.
– Azt mondja, semmirekellő vagyok, hogy senkinek sem kellek, és csak szánalomból tart meg.
– Olena, ez képtelenség! Szép vagy, okos…
– Már én sem tudom, milyen vagyok. Belanézek a tükörbe, és azt látom, amit ő mond – egy tehenet, egy ügyefogyott, ronda lényt. Lehet, hogy igaza van?
A nappaliból Viktor harsány nevetése hallatszott:
– Az ágyban is olyan nálam, mint egy farönk! Fekszik, és a plafonon számolja a bárányokat!
Olena elsápadt. Andrij ökölbe szorította a kezét.
– Elég. Kész. Öltözz, elviszlek.
– Hová?
– Ahová akarod. A szüleidhez, egy barátnőhöz, szállodába. Ahová mondod.
– Nem fog elengedni.
– Ez nem az ő döntése.
Visszamentek a nappaliba. Viktor már rendesen felöntött a garatra, és a következő „vicces” történetet mesélte a feleségéről:
– Képzeljétek, tegnap kereste a szemüvegét! És a fején volt! Micsoda szerencsétlen!
– Mi elmegyünk – mondta Andrij.
– Hová mentek? – ráncolta a homlokát Viktor.
– Elviszem Olenát.
– Sehova nem megy. Olena, ülj le!
Automatikusan lépett egyet az asztal felé. Andrij megfogta a kezét:
– Menjünk.
– Hé, mit képzelsz magadról? – ugrott fel Viktor. – Ő az én feleségem!
– Akit te megalázol!
– Ezek a mi családi dolgaink! Olena, azt mondtam, ülj le! Azonnal!
Megállt. Az engedelmesség megszokása erősebb volt. Három év idomítás.
– Olena – lépett oda hozzá Katya –, gyere velem. Nálunk alszol ma éjjel.
– Megőrültetek mind? – vörösödött el Viktor. – Ez az én házam, az én feleségem! Olena sehova nem megy!
– Elmegyek – mondta halkan Olena.
Mindenki megdermedt. Felemelte a fejét, a férjére nézett:
– Elmegyek, Viktor!
– Mi? Te? Hová mennél, te hülye? Semmid sincs!
– Van önmagam. Ez elég!
– Kinek kellenél? Harmincéves vagy, meghíztál, megöregedtél! Csak szánalomból tűrlek el!
– Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem.
A bejárat felé indult. Viktor utána.
– Állj! Komolyan beszélsz? Néhány hülye vicc miatt?
– Ezek nem viccek, Vitya! Ez megalázás!
– Na, ugyan már! Hiszen szeretlek!
– Nem! Te azt szereted, ha megalázhatsz. Ez két külön dolog.
– Hová mész majd? Mi? Anyukádhoz falura? Teheneket fejni?
– Oda megyek. A tehenek legalább nem bántanak.
Felvette a kabátját. A keze remegett, de sikerült felhúznia a cipzárt.
– Olena, ne ess túlzásba! – Viktor hirtelen megijedt. – Beszéljük meg. Többé nem csinálom.
– De igen. Te másképp nem tudsz.
– Megtanulok!
– Nem. Viszlát, Viktor.
Kilépett. Andrij és Katya követték. Viktor a folyosón maradt állva. Először dühösen, aztán tanácstalanul. Visszafordult a vendégekhez. Ők némán ültek, nem tudva, hová nézzenek.
– Visszajön – mondta magabiztosan. – Hová is menne? Egy éjszakát eltölt egy barátnőnél, aztán visszakúszik. Minden nő ilyen.
De Olena nem jött vissza. Sem egy nap múlva, sem egy hét, sem egy hónap után.
Viktor először dühöngött. Telefonált, követelte, hogy térjen vissza. Aztán könyörögni kezdett. Megígérte, hogy megváltozik. Virágokat küldött a munkahelyére. Elment az iskolába is. Olena szó nélkül ment el mellette.
Három hónap múlva beadta a válókeresetet. Először Katyánál és Andrijnál lakott, aztán kibérelt egy szobát. Kicsi volt, egy régi házban, de a sajátja. Ahol senki sem nevezte őt tehénnek.
– Hogy vagy? – kérdezte Andrij, amikor fél év múlva összefutottak.
– Tanulok újra élni. Tanulok belenézni a tükörbe, és nem szörnyet látni benne. Tanulok enni, anélkül hogy azt gondolnám, tehén vagyok. Nehéz. De megy.
– Viktor érdeklődött felőled.
– Nem kell. Nem akarok róla tudni.
– Megváltozott.
– Lehet. De én is megváltoztam. És nem megyek vissza.
Elmosolyodott – hosszú idő után először őszintén –, és továbbment. Soványan, törékenyen, szépen. Az a nő, akit három éven át tehénnek és hülyének neveztek. Az a nő, aki talált magában erőt elmenni.
Viktor pedig maradt. A nagy lakásban, ahol most csend volt. Nem volt kit megalázni. Nem volt kit „nevelni”. Nem volt kinek bizonyítani a fölényét.
Talált magának mást. Egy fiatalat, vidámat, pimaszat. Az első hónapban nevetett a viccein. A másodikban azt mondta, hogy egy bunkó. A harmadikban becsapta maga mögött az ajtót, és elment.
Aztán jött egy másik. Majd még egy. Mind elmentek. Amint elkezdte őket „nevelni”.
– Mi történt a nőkkel? – panaszkodott Andrijnak. – Minden szón megsértődnek! Már viccelni sem lehet!
Andrij hallgatott. Mit is mondhatott volna? Hogy Viktor saját maga tette tönkre az életét? Hogy a megalázás nem szeretet? Hogy nem lehet kapcsolatot sértésekre építeni?
Viktor ezt úgysem értette volna meg. Számára ezek csak viccek voltak. Az önigazolás eszközei. Annak bizonyítéka, ki az úr a háznál. Nem értette, hogy minden egyes „hülye”, minden egyes „tehén” egy újabb szög volt a házasságuk koporsójába.
Olena ezt nem azonnal értette meg – de időben. Amíg még el tudott menni. Amíg még hitt abban, hogy többet érdemel annál, mint hogy „viccek” céltáblája legyen.
És igaza volt. Egy évvel később megismerkedett egy férfival, aki „napocskámnak” szólította. Aki csodálta, ahogyan megtalálja a hangot a gyerekekkel. Aki azt mondta neki, hogy szép – reggel és este, sminkkel és smink nélkül is.
Összeházasodtak. Csendesen, nagy lakodalom nélkül. Csak a legközelebbi hozzátartozók voltak jelen. Andrij volt a tanú.
– Boldog vagy? – kérdezte tőle.
– Tudod, mi a legkülönösebb? Elfelejtettem, milyen félni attól, hogy rosszat mondok. Elfelejtettem, milyen várni a következő megalázást. Kiderült, hogy lehet másképp is élni. Egyszerűen csak élni.
Viktor pedig egyedül maradt. A „vicceivel”, amelyeken senki sem nevetett. A meggyőződésével, hogy a nőket kordában kell tartani. A hitével, hogy a megalázás normális.
Néha eszébe jutott Olena. A csendes, engedelmes, türelmes. Az ideális feleség – legalábbis szerinte. Aki főzött, mosott, takarított. Aki hallgatott, amikor megsértette. Aki csendben sírt, hogy ne zavarjon.
Csak most, amikor már nem volt mellette, értette meg, hogy Olena nem engedelmes volt. Hanem erőt gyűjtött. Hogy egyszer kimondhassa: „elég”, és elmehessen. Örökre.
De már késő volt. A „tehénről” kiderült, hogy ember. A „hülyéről”, hogy okos nő. Az pedig, aki azt hitte, ő az úr a helyzetben, végül semmivel sem maradt.
Talán ez az a bumeráng, amely visszatér – és végül utoléri az embert…
És ti mit gondoltok erről? Írjátok meg a véleményeteket kommentben, és nyomjatok egy lájkot.
