– Alinka… Beszélnem kell veled őszintén. Érzem, hogy közeleg az időm. Tudnod kell az igazságot. Még akkor is, ha ezért utálni fogsz engem – suttogta Mária Viktorné, miközben szorosan szorította Alina kezét.
Alina megrezzent. „Alinka”? Amióta hozzáment a fiához, az anyós soha nem nevezte másként, csak „gyermektelen szajhának”, „alkalmatlan feleségnek” vagy „szakítóasszonynak”. Soha nem kedvesen. Most azonban kedves becenév, reszkető hang, könnyek a szemében. Talán a halál valóban arra készteti az embert, hogy szembenézzen az igazsággal? Lehetséges, hogy Mária Viktorné végre megbánta bűneit az utolsó órákban.
Alina ápolónőként dolgozott abban a kórházban, ahol az anyósát súlyos infarktussal ápolták. Az orvosok suttogva mondták, hogy a felépülés esélye minimális. Az exférjével, Andrejjel évek óta nem találkozott. Úgy tűnt, ő nem járt az anyjához, vagy egyszerűen nem találkoztak. Alinának mindegy volt. Miután elhagyta, összetörte a szívét és az életét, már hallani sem akarta a nevét.
Minden a terhességgel kezdődött. Alina gyereket szeretett volna, de a férje hideg volt. Morgott, hogy nincs pénzük, hogy a család teher, és most egyedül kell mindkettőjüket eltartania. Ígérte, hogy otthon dolgozik, nem lesz teher, de ő csak legyintett. Az anyósa… Mária Viktorné megvetően nézett rá, utalva rá, hogy Alina „provokálta ki a terhességet, hogy lekösse a fiát”.
Amikor eljött a szülés ideje, az orvosok hirtelen császármetszést rendeltek el – pedig semmilyen orvosi ok nem indokolta. Alina próbálta hívni az anyósát, hiszen ő volt a szülészeti osztály vezetője. Talán beavatkozott volna? De Mária Viktorné nem válaszolt. A műtét után azt mondták Alinának: „A baba meghalt a méhben.” Ez olyan volt, mintha késsel szúrtak volna bele. A lánya – akit már a fejében Katjuskának nevezett – eltűnt. Aznap Alina abbahagyta a hitet a világban, az igazságban és a szeretetben.
A házasság összeomlott. Andrej Alinát „gyenge egészséggel” és „anya szerepének képtelenségével” vádolta. Az anyósa támogatta őt, ezzel csak mélyítve Alina fájdalmát. Végül elváltak, és Alinát tették felelőssé. Egyedül maradt összetört szívvel és ürességgel a lelkében.
És most Mária Viktorné ugyanabban a kórházban feküdt, gondozásra szorulva. Sem fia, sem annak új felesége nem volt mellette. Úgy tűnik, az öregség miatt már a saját családjának is feleslegessé vált.
– Ne beszéljen így, Mária Viktorné! Biztosan meggyógyul! – próbálta megnyugtatni Alina, de ő csak gyengén intett a kezével.
– Nem… Minden véget ért. Te is érzed ezt. De te jó asszony vagy. Tévedtem, hogy nem álltam ki melletted. Hogy a fiam mellé álltam… Tudnod kell, Alinka… Nem véletlenül császármetszéssel szültél.
Alina szíve megállt. Mindig is sejtette, hogy valami nem stimmel. De most hallani ezt…
– A gyermeked… nem halt meg. Kicserélték. A lányodat… az unokámat… örökbefogadták egy gazdag családhoz.
A világ megpördült körülötte. Füle csengeni kezdett, térdei megrogytak. Alina megkapaszkodott az ágy szélébe, hogy ne essen össze. Előtte már nem egy beteg asszony állt – hanem egy olyan ember, aki ellopta tőle a legszentebbet.
– Miért?.. – nyögte ki, hangja remegett, mint egy túlfeszített húr.
– Andrej nem akart gyereket. Tudtad ezt… Éppen karrierje elején járt. Félt, hogy a gyermek útban lesz. Hogy te válás esetén tartásdíjat fogsz követelni. Hogy „lehúznád”. Meggyőzött engem… Nekem kellett mindent elintézni. Hogy elhidd, a kicsi meghalt. Beleegyeztem… a jövője érdekében. Azt akartam, hogy sikeres legyen. De most… a halál közelében… látom, mekkora bűnt követtem el. Meg tudsz nekem bocsátani?
— Hogy tehetted ezt?! — tört ki Alinából. Könnyek gördültek végig az arcán, de már alig érezte őket. — Hol van? Hol van a lányom? — kérdezte, alig tudva kimondani minden szót. A fájdalom szorította a mellkasát, mint egy satupofa.
— A kis éjjeliszekrényben… ott egy notesz… Az első oldalon cím van… — suttogta az anyósa. — De Alina… most már nagyon befolyásos ember. Nem fogja visszaadni neked a kislányt. Bármilyen áron megvédi a családját…
— Ezt még meglátjuk — fogta vissza dühét Alina fogai között a válaszát.
Kezei remegtek, amikor kinyitotta a szekrényt és megragadta a noteszt. Kitépett egy lapot a címmel, hirtelen megfordult, és majdnem kirohant a kórteremből.
— Alina… bocsáss meg… — hallatszott egy rekedt hang a háta mögül.
— Isten megbocsát — vetette oda anélkül, hogy hátranézett.
Nem tudott tovább maradni azzal az emberrel, aki elvette tőle a lelkének egy részét, aki tönkretette az életét. Csak egy gondolat zakatolt a fejében — látni a lányát. Öt és fél év! Már olyan nagy… Élő… Könnyek szöktek újra a szemébe, de Alina letörölte őket, és majdnem futva indult a főnökség irodája felé. Valamit mondott sürgős ügy miatt, de már nem is emlékezett, hogyan magyarázta el a távozását. Az út az adott címhez ködbe veszett. Most pedig ott állt egy hatalmas kúria kapujában, tudva, hogy nem fogja csak úgy egyszerűen beengedni őket, és elhozni a gyereket. Egyre inkább kezdte felfogni, hogy ez a kislánynak is sokk lesz. Már hozzászokott egy másik élethez, egy másik anyához… De legalább látni akarja… Egyetlen pillantást vetni rá…
A veranda előtt egy férfi várta. Karakteres, jóképű volt, de a szemében hideg üresség tükröződött. Valahonnan a kert mélyéről gyermeknevetés hallatszott, és Alina szíve összeszorult. Az a szív oda vágyott, a lányához…
– Bébiszitternek jött? — kérdezte a férfi felmérően rátekintve.
– Bébiszitter? — kérdezett vissza Alina, anélkül, hogy levenné tekintetét a kert felől, ahonnan a gyermeki hang szólt.
– Nem? — enyhén összehúzta a szemöldökét.
– Szergej? — halkan kérdezte Alina, és a férfi bólintott. — Nem bébiszitternek jöttem… A lányomért jöttem… — Szergej arcán hirtelen elsápadás futott át. Az arca megfeszült, állkapcsa megmozdult. Úgy nézett rá, mintha szét akarná zúzni, megsemmisíteni. De Alina nem hátrált meg. — Hosszú történet… Kérem, hallgasson meg… — kezdte mondani, miközben könnyek folytak az arcán, de nem állt meg. Elmesélte mindent: hogyan győzte meg a férje, a legközelebbi ember, hogy az anyja szabaduljon meg a gyerektől, hogyan csapták be, hogy elhiggye, a lánya meghalt. — Nem tudtam… Azt hittem, már nincs… Annyira féltem… De most…
– Nem adom vissza a lányodat — szakította félbe hirtelen Szergej. — Ő az egyetlen, ami nekem van. Katjuskám az életem.
Katjuska…
Alina még hangosabban sírt. Pont így akarta hívni a lányát. A lába megrogyott, de kitartott. Nem tudta, mit tegyen tovább. Szergej ki is rúghatta volna, hívhatta volna a biztonságiakat, a rendőrséget… De hallgatott, és figyelt.
– Gyerünk be a házba — mondta végül. — Megkínállak egy teával, és elmesélem a saját történetemet…
Alina bólintott, bár a szíve visszahúzta oda, ahol a lánya volt. Látni akarta őt, legalább egy pillanatra.
A ház belsejében eluralkodott rajta a szomorúság. Rájött, hogy soha nem tudja megadni a lányának ezt a fényűzést. Az ő otthona, az ő élete – mindez annyira távol állt ettől a világtól. Vajon boldoggá tudja-e tenni Katjuszkát? Természetesen mindent odaadna neki, de vajon elég lesz ez? Szemével észrevett babaházakat, pompás játékokat. Biztosan Katja játékszobája lehetett. A konyhában, egy csésze tea mellett Szergej mesélni kezdett.
– A feleségem meddő volt. Gyereket szerettünk volna, és egyszer csak hívtak a szülészetből. Azt mondták, van egy kislány, akit az édesanyja elhagyott. Nem is haboztunk. Azonnal elkezdtük az örökbefogadási papírokat intézni. A házunk megtelt boldogsággal. Szülők lettünk. Amikor Katjuszkának három éves lett, a feleségem meghalt. Szívinfarktus. Olyan volt, mint egy mennydörgés derült égből. Még most sem tudtam elfogadni, pedig már két és fél év telt el. Katja folyton kérdezi, mikor jön vissza az anyukája az égből. Ez fájdalmas… Ő az anyukáját várja, nem téged…
Alina szíve majd’ megszakadt. Letette a csészét, és felállt. A konyha matt üvegén át meglátta a kislányt. Ő volt az. A lánya. Az ő mása. Alina alig tudta visszatartani magát, hogy ne rohanjon hozzá, de nem lehetett. Nem szabad sokkolni a gyereket. Katja szereti az apját.
– Azt mondtad, bébiszittert kerestek — mondta határozottan Alina.
– Bébiszittert, de nem téged… — Szergej megcsóválta a fejét. — Nem tudsz uralkodni magadon. Nem bízom benned. Mi van, ha ellopod?
– Ellopni? Nem! Esküszöm, nem! — majdnem kiabált Alina. — Azért jöttem, hogy elhozzam őt, de most már értem, hogy neki saját élete van. Nem akarom összetörni a lelkét, de könyörgöm… Engedjék meg, hogy mellette legyek. Hadd legyek a bébiszittere!
– Két nap múlva válaszolok — mondta szárazon Szergej.
Az a két nap igazi gyötrelem volt Alina számára. Alig bírta visszatartani magát, hogy ne menjen a rendőrségre, ne kezdjen el követelni a lány visszaadását. De tudta, hogy ez nem megoldás. Bölcsebbnek kell lennie. Katjuszka érdekében.
Két nappal később Szergej felhívta Alinát. Hangja nyugodt volt, de enyhe feszültség érződött benne. Elmondta, hogy hajlandó engedményeket tenni, de csak bizonyos feltételek mellett. Alinának alá kellett írnia egy szerződést, amelyben vállalta, hogy soha nem fogja Katjának elárulni, hogy ő az anyja. Emellett pszichológusi konzultáción kellett részt vennie, és DNS-vizsgálatot kellett csináltatnia. Csak ezek után volt hajlandó Szergej alkalmazni őt bébiszitterként. Alina gondolkodás nélkül elfogadta mindezt. Nélküle is tudta, hogy Katja az ő lánya. A kislány a pontos mása volt. De Szergejnek bizonyítékokra, formalitásokra volt szüksége, hogy meggyőződjön arról, nem téved.
Amikor a vizsgálatok eredményei megerősítették a rokonságot, és a pszichológus megállapította, hogy Alina képes kontrollálni az érzelmeit, Szergej átadta neki a szerződést. Alina még el sem olvasta, gondolkodás nélkül aláírta. Ugyanazon a napon a férfi bemutatta Katjának az új bébiszittert. Ez a pillanat volt Alina életének legboldogabb perce. Először Szergej megengedte, hogy két napig dolgozzon, majd egy hónap múlva ragaszkodott hozzá, hogy hagyja ott a kórházat, és költözzön hozzájuk.
– Katjuszkának nagyon tetszel — mondta. — Vonzódik hozzád. Folyamatosan veled leszel. Ez neki a legjobb.
Alina még el is utasította a fizetést, de Szergej ragaszkodott hozzá, hivatkozva a szerződésre. Alina takarított a házban, főzött, mosott, és szinte minden idejét Katjával töltötte. Minden alkalommal, amikor a kislány rámosolygott, Alina úgy érezte, a szíve szétrobban a szeretettől. De visszafogta magát, nem engedett meg magának túl sokat. Nem nevezhette őt „kislányomnak”, nem ölelhette úgy, ahogy szeretett volna.
Nyolc hónap telt el. Szergej lassan kezdett felengedni. Látta, hogyan gondoskodik Alina Katjáról, milyen őszintén szereti, és megértette, hogy nem fogja elvenni tőle a gyereket. A szíve kezdett vonzódni ehhez a nőhöz, aki annyit átélt. Egyre gyakrabban beszélgettek, sétákra hívta a kertben. Közös témákat találtak, megosztották gondolataikat. Észrevétlenül Szergej meleg érzelmeket kezdett táplálni Alina iránt. De nem tudta, hogyan reagálna a vallomására.
Elérkezett Alina születésnapja. Egész nap Szergej úgy viselkedett, mintha semmit sem tudna az ünnepről. Ám este ő és Katja meglepetést szerveztek számára. Meghívták teázni tortával, és a kislány zavarban adta át Alinának a kis dobozkát masnival átkötve.
– Apa elmondta nekem az igazat – halkan mondta Katja, lehajtva a fejét. – Te vagy az anyukám, aki az égből lejött hozzánk.
Alina megdermedt. A szíve olyan erősen vert, hogy alig kapott levegőt. Könnyek gördültek végig az arcán. Szergejre nézett, aki csak mosolygott, enyhén felhúzva a szájának sarkát.
– De az anyukának és apukának házasoknak kell lenniük, igaz? – folytatta Katja, nagy szemét Alinára emelve. – Apa hozzá akar menni hozzád! El fogsz fogadni, anyu?
Alina nem tudta visszatartani a könnyeit. Magához szorította a lányát, beszívta a gyermek illatát, megcsókolta a haját, újra és újra átölelte. Katja volt számára a legdrágább kincs a világon.
– Szeretlek – suttogta a kislány mosolyogva. – Köszönöm, hogy lejöttél hozzánk. De még nem válaszoltál… Hozzámegyesz apához?
– Katja – mondta Szergej enyhe feddéssel –, mi gyakoroltuk, hogy „hozzámegyesz apához”, nem pedig „férjhez megyek”.
Alina nevetni kezdett. Nevetését Szergej és Katja is átvettem. Ebben a pillanatban érezte, hogy a szíve megtelt boldogsággal.
– Igen – mondta könnyes mosollyal. – Természetesen.
Szergej csatlakozott az öleléshez, magához szorítva mindkettőt – kis hercegnőjét és azt a nőt, aki számára már nem csupán bébiszitter, hanem a családjuk része lett. Ebben a pillanatban Alina megértette, hogy az élete végre értelmet nyert.
