– Anya, emlékszel, hogy ma szülői értekezlet van az iskolában? Eljössz? Már kétszer kihagytad.
Anja a húga szobájának ajtajában állt, és nézte, ahogy az anyja Szofija ruháit válogatja a szekrényben. Olena még csak meg sem fordult, folytatta a pulóverek rendezett halmokba rakását.
– Nem tudok, Anja. Szonyának ma szakköre van, el kell vinnem.
– A szakkör ötkor van, az értekezlet meg hatkor.
– Na és? – az anyja végre megfordult, de a tekintete elsuhant a lánya mellett, a fali órára. – Mire odaérek, mire elviszem Szofiját, amíg figyelek, hogy biztosan bemenjen… Hiszen ismered a húgodat. Ha egyedül hagyom, még valahol elkóborol, aztán kereshetem az egész városban.
Anna fáradtan felsóhajtott.
– Az osztálykirándulásról lesz szó. Meg az érettségi előkészítőkről.
– Ugyan, mit kell azon tárgyalni? – Olena előhúzott a fehérneműhalom alól egy összegyűrt papírdarabot, ráncolta a homlokát, és zsebre dugta a köntöse zsebébe. – Te amúgy is jól tanulsz. Nem dicsérnek, de nem is szidnak. Mit keressek én ott, üljek két órát csak a pipa kedvéért?
Anna azt akarta mondani, hogy más szülők időt szakítanak rá. Hogy az osztályfőnök már kétszer kérdezte, miért nem jön az anyja. Hogy már kínos folyamatosan kifogásokat kitalálnia. De ehelyett csak bólintott, lenyelve a torkában megrekedt gombócot.
– Rendben. Megyek tanulni.
Az anyja nem válaszolt, teljesen elmerült a következő fiók tartalmában. Valószínűleg megint valami tiltott dolgot keresett.
Anna átment a szobájába, bezárta az ajtót, és leült az asztalhoz. A történelemkönyv nyitva hevert a valamilyen történelmi eseményekről szóló fejezetnél, de a betűk összefolytak, értelmetlen masszává álltak össze…
Két éve, amikor az apjuk összepakolt és elköltözött ahhoz a könyvelő nőhöz, Szofija megváltozott. Talán mindig is ilyen volt, csak jól titkolta, vagy talán valami eltört benne a válás miatt. Anna nem tudta.
Csak azt tudta, hogy most az anyja minden reggel iskoláig kíséri a húgát, és órák után értemegy, ellenőrzi a zsebeit, a hátizsákját, az üzenetváltásait. Elviszi azokra a szakkörökre, amiket Szofija utál, mert felügyelet nélkül csak elkóborol, üres tekintetű barátokat talál, és érthetetlen dolgokat művel.
Anna pedig valahol ennek a káosznak a perifériáján létezett. Hasznos, de láthatatlan. Nem okoz problémát, tehát nem igényel figyelmet.
Becsukta a tankönyvet, és a homlokát a tenyerébe temette. Ostobaság haragudni a húgára, amiért problémás. Ostobaság haragudni az anyjára, amiért nem futja az erejéből kettőjükre. De belül minden égett a sértődöttségtől, és legszívesebben úgy ordított volna, hogy beleremegjenek a falak.
Az év végtelen versenyfutásban telt, de Anna egyedül futott benne. Esténként bezárkózott a szobájába, bekapcsolta az éppen aktuális videót az állami vizsga feladatairól, és hajnali kettőig ült a könyvek felett.
A szeme leragadt, a betűk úsztak, de Anna makacsul újraolvasta a fejezeteket, megoldotta a feladatsorokat, ellenőrizte magát a kulcskérdések alapján. Senki nem kérdezte, hogyan halad a felkészüléssel. Senki nem ajánlott fel segítséget.
Szofiját viszont az anyja hetente háromszor hordta magántanárokhoz. Elvitte vizsgaelőkészítő tanfolyamokra, beírta pszichológushoz, akinek az lett volna a feladata, hogy motiválja a lányt, hogy legalább valahogy rávegye magát a tanulásra.
Szofija megtagadta a tanulást, a falhoz vágta a tankönyveit, ordibált, hogy nem érdekli, mi lesz a kilencedik osztály után. Olena pedig kérlelt, könyörgött, fizette a különórákat.
A vizsgák alatt Anna elment az iskolába, megírta a dolgozatot, hazatért, és leült készülni a következő tantárgyra. Az anyja azokban a napokban a vizsgaterem ajtaja előtt várakozott, ahol Szofija vizsgázott, mert a lány már kétszer megpróbált elszökni közvetlenül a kezdés előtt.
És aztán megérkeztek az eredmények.
– Hogyhogy nem ment át? – Olena a konyhában ült, szorongatva a telefont. – Huszonnyolc pont? Matematikából huszonnyolc?
Szofija megrántotta a vállát, és a körmével kapargatta az asztallapot.
– Na és, nem ment át. Mi van akkor?
– Mi van akkor? – Az anyja felugrott. – Még egy rendes főiskolára sem fognak felvenni! Mit fogsz csinálni, Szofa? Sepregetni fogsz az utcán?
– Nem érdekel.
– Nem érdekli! – Olena a halántékához szorította a tenyerét. – Istenem, mivel érdemeltem én ezt ki? Mindent megtettem érted, magántanárok, tanfolyamok, éjszakákon át nem aludtam!
Anna a konyha bejáratánál állt, és nézte ezt a jelenetet. A zsebében ott lapult a telefonja a saját eredményeivel.
– Anya.
Olena tovább rohangált a konyhában, tördelte a kezét, és valamit mormogott Szofija elpuskázott jövőjéről. A kisebbik lány az asztalnál ült, teljesen üres tekintettel, és a lepattogzott fekete lakkú körmeit vizsgálgatta.
– Anya! – Anna egy lépést tett előre.
– Várj, Anja, most ne – az anyja elhárította. – Szofa, te legalább érted, mit tettél?
– Anya, én átmentem.
Olena elhallgatott, és lassan a nagyobbik lánya felé fordult.
– Mi?
– Átmentem az állami vizsgán. Nyolcvanhat pont ukránból, hetvenkilenc az emelt szintű matematikából. Nem rossz egy olyan embertől, aki egyetlen magántanár nélkül készült, igaz?
– Anja, ez jó – az anyja a homlokát dörzsölte –, de most nem ez a legfontosabb, meg kell oldanom, mit kezdjek Szofijával…
– És velem? – Anna még egy lépést tett. – Legalább egy pillanatra elgondolkodtál azon, mi lesz velem?
– Miről beszélsz?
– A pénzről, anya! Ha nem jutok be államilag támogatott képzésre – márpedig a verseny idén őrült –, akkor mi lesz? Hiszen te minden pénzt Szofira költöttél!
– Magántanárok, tanfolyamok, pszichológusok, ezek az értelmetlen motivációs tréningek. És ő megbukott! De rám félretettél egyetlen hrivnyát is?
Olena arca elszürkült.
– Anja, hát érted… Szofinak segítségre volt szüksége, ő egy nehéz gyerek…
– Vagy csak egyszerűen elhagytál? – Anna ökölbe szorította a kezét. – Három év, anya! Három évig magam ültem a tankönyvek felett, kerestem az anyagokat, próbáltam megérteni azokat a témákat, amiket az iskolában nem magyaráztak el rendesen.
– Egyszer is benéztél hozzám megkérdezni, hogy vagyok? Egyszer is érdeklődtél, hogy boldogulok-e?
– Boldogultál – Olena széttárta a kezét. – Mindig is önálló voltál, okos…
– Nekem egy anyára lett volna szükségem! – kiáltotta Anna. – Nem pénzre, nem magántanárokra! Csak arra, hogy néha eszedbe jusson, hogy két lányod van, nem csak egy!
Olena összeszűkítette a szemét, és a tekintetében megcsillant valami kemény, idegen dolog.
– Hasonlítgatod magad? Komolyan, Anja? Magadat hasonlítod Szofijához?
– Miért ne?
– Mert te normális vagy! – az anyja összecsapta a kezét. – Te mindig is normális voltál! Amikor apa elment, sírtál két napig, aztán visszatértél a tanuláshoz. De Szofija? Nézd meg, hogyan változott meg a húgod! Még mindig azon dolgozom, hogy magamhoz térítsem!
Anna egy lépést hátrált.
– Én csak nem mutattam, anya. Ez nem jelenti azt, hogy könnyű volt.
– Könnyebb dolgod volt, mint neki! – vágta rá Olena. – Ez tény! Szofi törékeny, sebezhető, nem tudja magát ellátni. De te igen!
– És te legalább egyszer megkérdeztél engem? – Anna felnevetett, és ez a nevetés keserű és ijesztő volt. – Legalább egyszer érdekelt, hogyan éltem meg, amikor apa elment? Hogy milyen dolgaim vannak az iskolában? Hogy vannak-e barátaim? Mire gondolok, mitől félek?
Olena hallgatott.
– Nem! – Anna a tenyerével törölte le a nedves arcát. – Te leragadtál Szofinál, engem pedig észre sem vettél! Három évig láthatatlan voltam a saját házamban!
– Azt tettem, amit kellett – az anyja felemelte az állát. – Szofija nélkülem elveszett volna. Te pedig… te erős vagy, Anja. Te megbirkóztál vele.
Anna sokáig nézte az anyját, azt a makacs, fáradt arcot, az összeszorított ajkakat. És megértette – semmi sem fog változni. Soha!
– Rendben – bólintott Anna. – Legyen így.
Megfordult, és a szobája felé indult.
Egy héttel később Anna elhelyezkedett pénztárosként egy metró melletti szupermarketben. Olena azt hitte, ez csak egy nyári diákmunka, sokan csinálják így az egyetem előtt. Anna nem próbálta meggyőzni az ellenkezőjéről.
Az első fizetéséből kivett egy szobát egy garzonlakásban, a város túlsó végén. Apró volt, kifeküdt ággyal és foltos falakkal, de legalább az övé volt.
Szombat reggel Anna kihúzta az ágy alól a régi sporttáskáját, és pakolni kezdett. Farmerek, pulóverek, fehérnemű, pár könyv, a laptopja.
– Hová készülsz?
Olena a szoba ajtajában dermedt meg, tágra nyílt szemekkel nézve a lányára.
– Elköltözöm.
Olena megmerevedett, mintha nem hinné el, amit hall.
– Mit jelent, hogy elköltözöl? Hová? Miért?
Anna módszeresen tovább pakolta a holmiját, anélkül, hogy az anyjára nézett volna. Belül mindene összerándult a fájdalomtól, de nem akarta kimutatni. Elég volt. Három év alatt már eleget sírt a párnájába, amíg az anyja a húgával volt elfoglalva.
– Kivettem egy szobát – Anna behúzta a táska cipzárját. – Külön fogok élni.
– Anja, várj – Olena egy lépést tett előre. – Ez valami ostobaság. Még felvételizned kell, milyen szoba?
Gombóc volt a torkában, de Anna rákényszerítette magát, hogy nyugodtan beszéljen. Lássa csak az anyja, milyen erős. Lássa csak, kit nevelt fel.
– Nem szükséges – vetette a táskáját a vállára Anna. – Egy évvel elhalasztom az egyetemet, dolgozom, gyűjtök. Aztán jelentkezem levelezőre, és magam fizetem a tandíjat.
– Anja!
Az anyja felkiáltásában rejlő kétségbeesés szúrt valamit a bordái alatt, de Anna nem engedte meg magának, hogy megálljon. Hányszor álmodozott arról, hogy ebben a házban kimondják a nevét ilyen hanglejtéssel? Hányszor várta, hogy az anyja észrevegye, figyeljen rá?
– Hiszen te magad mondtad, anya – nézett Anna az anyja szemébe. – Én erős vagyok! Boldogulok magamtól. Hát mostantól is boldogulni fogok. Te pedig teljesen Szofira koncentrálhatsz. Nem fogok útban lenni.
Olena arca eltorzult, a szája megrándult.
– Anja, lányom, várj. Beszéljük meg, én nem úgy akartam…
Három évvel ezelőtt ezek a szavak mindent megváltoztathattak volna. Egy évvel ezelőtt Anna talán hitt volna nekik. De most már túl késő volt, és mindketten tudták ezt.
– Hagyd abba, anya – kerülte ki Olenát Anna, és elindult a kijárat felé.
A taxiban Anna a homlokát a hideg üvegnek támasztotta, és nézte az elsuhanó szürke házakat. Elhalasztja az egyetemet egy évvel, dolgozik, gyűjt, jelentkezik levelezőre. Minden sikerülni fog. Sikerülnie kell. Az anyja bosszúságára! A húga bosszúságára! Mindenki bosszúságára, aki nem vette észre őt…
Szerintetek helyesen cselekedett Anna? Írjátok meg véleményeteket kommentben, lájkoljátok a bejegyzést, és kövessétek az oldalt, hogy új tartalmakat olvashassatok!
