– Mocsár? – Marina lassan elfordult a tűzhelytől, ahol vacsorára sült a krumpli.
– Ez a „mocsár” húsz éven át eltartotta az anyádat, amíg ő az orvosokat járta. Elfelejtetted?
– Mi köze ehhez anyámnak? Ne merészeld őt belekeverni!
– Az a köze, Vitya, hogy amíg te a fővárosban „nagy dolgokat” intéztél, én itt ültem a te lebénult anyáddal. Pelenkát cseréltem rajta, ha netán nem emlékszel.
Vitya ott állt a kétszobás hruscsovlakásuk ajtajában, új öltönyben, a lábánál a bőrönddel. Ilyen jóképűnek Marina már régen nem látta — feszes tartás, lebarnult bőr, drága parfüm illata. Nem úgy, mint régen, amikor a gyárból jött haza, csupa gépolajosan.
Emlékezett, hogyan ismerkedtek meg. Tánc a gyári klubban, ő — fiatal lakatos, Marina — a könyvelésről. Forgatta őt a „Millió rózsaszál” dallamára, ostobaságokat súgott a fülébe. Aztán szerény esküvő, harminc vendég, oliviersaláta és „Szovjetszkoje szampanszkoje”. Az anyós akkor sírt az örömtől, átölelte Marinát: „Köszönöm, lányom, hogy megszelídítetted a Vityuskámat.”
Megszelídítette. Huszonkét évet éltek együtt. Felnevelték a lányukat, Lenkát. Most az orvosi egyetemen tanul, ösztöndíjból és az anyja mellékes munkáiból. Vitya az utóbbi három évben már nem adott pénzt — mindent a „bizniszbe” fektetett. Miféle biznisz, Marina sosem értette meg. Hol autószervizt akart nyitni, hol fuvarozással próbálkozott. Mind befuccsolt.
– Te egyszerűen nem érted — gyújtott rá idegesen Vitya, ott a folyosón. – Szerjózsa felajánlotta, hogy költözzek Moszkvába. Ott autómosó hálózata van, felvenne üzletvezetőnek. Lakást is bérelne az elején.
– Egyedül mész? – törölte Marina a kezét a kötényébe. A keze remegett, de a hangját egyenesen tartotta.
– Nem egyedül. – Vitya elfordította a tekintetét. – Aljonával. Ő… ő megért engem. Hisz bennem.
Aljona. Marina már három hónapja tudott róla. Látta az üzeneteket a telefonban, amikor Vitya a zuhany alatt volt. „Cicuskám”, „nyuszika”, „hiányzol”. Huszonnyolc éves a „cicuska”. Menedzser egy autószalonban, ahol Vitya kocsit nézegetett. Hitelre nézegette, mellesleg, amit Marina még mindig a tanári fizetéséből törleszt.
– És mi lesz Lenkával? – kérdezte Marina. – A lányoddal. Jövőre védi a diplomáját.
– Felnő majd, megérti. Nem bírok így tovább élni. Negyvenöt vagyok, Marina. Még fiatal vagyok, még mindent megváltoztathatok.
Marina az ablakhoz lépett. Az udvaron a szomszéd, Zinaida teregette a ruhát. Meglátta Marinát az ablakban, és intett neki. Zinaida mindent tudott. Azt is tudta Aljonáról, meg azt is, hogy Vitya az utóbbi fél évben csak aludni járt haza. Szomszédi sajnálattal hozott neki pirogot: „Tarts ki, Marinka.”
– Emlékszel – szólalt meg halkan Marina –, amikor Lenka öt évesen megbetegedett? Tüdőgyulladás, az orvosok csak széttárták a karjukat. Te akkor megállás nélkül dolgoztál, hogy legyen pénz a gyógyszerekre. Én pedig éjjel-nappal az ágya mellett ültem. Akkor azt mondtad: „Mi család vagyunk, Marin. Mindent legyőzünk.”
– Régen volt az.
– Tizenöt éve mindössze. Vagy amikor anyádnak agyvérzése volt? Ki rohant vele kórházról kórházra? Ki virrasztott éjjelente, kétóránként megforgatva, hogy ne legyenek felfekvései? Én, Vitya. Te pedig mindig találtál kifogást – munka, ügyek. Miféle ügyek? Akkor már a te „bizniszed” után futkostál.
Vitya elnyomta a csikket a párkányon. Marina elhúzta a száját – új párkány, múlt hónapban rakatta fel. Saját maga spórolta rá a pénzt.
– Te mindig mindent felhánytorgatsz – vetette oda ingerülten. – Csak a rosszat emlegeted. Hát a jót? Hát azt, amikor tengerhez vittelek?
– Tíz éve vittelel. Anapába. Egy hétre.
– Neked soha semmi nem elég!
Marina felé fordult. Szemében könnyek gyűltek, de nem engedte kicsordulni. Nem adja meg neki ezt az örömöt.
– Tudod mit, Vitya? Menj. Menj az Aljonádhoz. De egyet mondok neked. Anyádat én ápoltam a végsőkig. Két évig feküdt nálunk, két évig én etettem kanállal, mostam, adtam be a gyógyszereit. Te hol voltál akkor? Kereset után? Miféle kereset után, Vitya? Az utóbbi öt évben rendes munkád sem volt. Csak álmodoztál arról, hogy meggazdagodsz.
– Próbálkoztam! A családért igyekeztem!
– A családért? – Marina gúnyosan elmosolyodott. – Lenka az utolsó évében éjszakai nővérként dolgozik, hogy teljen tankönyvekre. Mert az apja nagyvállalkozót játszik. Én két állást vállaltam az iskolában, és még különórákat is adok. Kiért igyekeztél te?
Vitya hallgatott, markolta a bőrönd fogantyúját.
– És tudod, mi a legnevetségesebb? – folytatta Marina. – A te anyád mondta nekem a halála előtt: „Bocsáss meg neki, lányom. Ő gyenge. Mindig is gyenge volt. Köszönöm, hogy tűrted.” Akkor nem értettem. Most már értem.
– Ne merészeld! – robbant ki Vitya. – Ne merészeld mondani, hogy gyenge vagyok! Csak megfulladok itt! Ebben a lakásban, ebben a városban, veled! A sírba viszel a magad „helyességével”!
– Az én helyességemmel? – Marina hirtelen felnevetett. Szárazon, keserűen. – Az utóbbi években csak hallgattam. Hallgattam, amikor részegen jöttél haza. Hallgattam, amikor eltűntek a pénzek a rejtekből – a te újabb „projektedre”. Hallgattam, amikor idegen parfüm szaga áradt rólad. Azt hittem – kinövi, észhez tér. Hiszen család vagyunk.
Odament a szekrényhez, elővett egy dossziét. Vitya megfeszült.
– Mi ez?
– Válási papírok. Egy hónapja előkészíttettem. Csak vártam, hogy mikor szánod rá magad. Vagy én. De te voltál az első, aki összepakolt – gratulálok. Írd alá.
Vitya döbbenten nézett a papírokra.
– Te… te tudtad?
– Nem vagyok ostoba, Vitya. Csak adtam neked egy esélyt. Magamnak is adtam – hátha tévedek. De nem tévedtem.
– A lakás… – kezdte ő.
– A lakás az enyém. Anyám nevére volt írva, tőle örököltem. Te be vagy jelentve, de jogod nincs hozzá. Megpróbálhatod bíróságon, csak hát van egy bökkenő – az utóbbi három évben hivatalosan sehol sem dolgoztál. Lenkának fizetni fogod a tartásdíjat?
– Ő nagykorú…
– Nappali tagozatos egyetemista. A tanulmányai végéig jár neki. A Családjogi kódex 85. cikke, ha netán nem tudnád.
Vitya felkapta a tollat, széles mozdulattal aláírta a papírokat. Aztán a dossziét a szekrényre vágta.
– Ennyi? Elégedett vagy? Huszonkét év a kukába?
Marina figyelmesen nézett rá. Ősz hajszálak a halántéknál, ráncok a szeme körül. Valaha szeretett ember volt. Valaha közeli. Most pedig – idegen. Teljesen idegen.
– Nem a kukába ment, Vitya. Van egy csodálatos lányunk. Okos, kedves, szorgalmas. Rám ütött – mosolyodott el szomorúan. – És köszönöm ezeket az éveket. Voltak jó pillanatok is. Csak te valahol rossz útra tértél. Vagy talán mindig is ilyen voltál, csak én nem láttam.
Vitya felemelte a bőröndöt. Megállt az ajtóban.
– Még meg fogod bánni. Egyedül maradsz.
– Nem maradok. Itt van nekem Lenka. A munkám. A barátnőim. Tudod mit? Beiratkozom végre táncra. Mindig is vágytam megtanulni tangózni. Te nevettél rajta – azt mondtad, a teheneknek nem való a tangó. Majd meglátjuk.
Vitya becsapta az ajtót. Marina állt egy kicsit a csendben, aztán a konyhába ment. A krumpli odakozmált. Belevágta a serpenyőt a mosogatóba, kinyitotta az ablakot – hadd szellőzzön.
Megszólalt a telefon. Lenka volt.
– Anya, hogy vagy? Zinaida Petrovna hívott, mondta, hogy apa bőrönddel ment el.
– Jól vagyok, kicsim. Vacsorázol?
– Anya… sírsz?
– Nem – és tényleg nem sírt Marina. – Hagymát vágok. Salátát csinálok.
– Azonnal megyek. Műszak után rögtön hozzád.
– Ne gyere, Len. Holnap vizsgád van.
– Anya, ne butáskodj. Már úton vagyok. És anya… szeretlek. Te vagy a legerősebb.
Marina letette a telefont. Elővette a hűtőből a bort – a tanárok napjára kapta ajándékba, különleges alkalomra tartogatta. Töltött egy fél pohárral, az ablakhoz emelte, ahol a lenyugvó nap bearanyozta a háztetőket.
– Az új életre – mondta magának.
Lent az udvaron csapódott egy taxi ajtaja. Vitya pakolta be a bőröndöt, a kocsiból pedig egy fiatal szőke integetett neki. Aljona. Marinа párszor látta már őt az autószalon előtt – semmi különös. Csak fiatal.
Zinaida kiáltott lentről:
– Marinka! Hoztam neked pirogot! Káposztával, ahogy szereted!
Marina elmosolyodott. Először az utóbbi hónapokban mosolygott őszintén. Az asztalon ott maradtak a válási papírok, mellettük a kulcscsomó, amit Vitya hagyott. Marina felvette a kulcsokat, megforgatta a tenyerében.
Holnap elmegy, és kicserélteti a zárakat. Beiratkozik táncra is. Talán a fodrászhoz is eljut végre – régóta szeretett volna frizurát váltani, karét vágatni.
Ma viszont bort fog inni Zinaidával, pirogot enni, és nem gondolni a holnapra. Mert a holnap – az élet. Az ő élete. Nélküle. Annak nélkül, aki elárulta.
Megint megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám.
– Marina Szergejevna? A medikus kar dékánátusából hívjuk. A lányát név szerinti ösztöndíjra jelölték. Gratulálunk! Lenulja a mi büszkeségünk!
Marina végül sírni kezdett. De ezek jó könnyek voltak.
