– Tanyka, na, hagyd már abba ezt a színészkedést! – fakadt ki Oleg. – Te nem is dolgozol! Csak az irodádban ülsz és a nadrágodat koptatod! Bezzeg én…
– Tényleg? – mosolyodtam el gúnyosan.
– Hát persze! Miért, nem így van? A te úgynevezett munkád csak formalitás – folytatta a férjem –, hozd ide, vidd el, állj odébb, és ne zavarj.
– Komolyan?
– Igen! Te egy közönséges titkárnő vagy. Milyen értekezleteid, stratégiáid lehetnének? Nevetséges! Ugye, igazam van? – fordult az asztalnál ülő barátaihoz.
– Ne idegeskedj – súgta halkan Lena. – Oleg csak aggódik, mert sokáig bent maradtál a munkahelyeden. Már késő van…
Hallgathattam volna rá, és „nem idegeskedni”. De… elegem lett. Mert ezeket a lekezelő beszédeket már harmadik éve hallgattam.
Pedig minden teljesen ártatlanul kezdődött. Amikor elhelyezkedtem a cégnél, azt mondtam Olegnek, hogy vezetői asszisztensként fogok dolgozni. Ő akkor csak elhúzta a száját:
– Á, szóval titkárnő.
Nem javítottam ki. Pedig kellett volna…
Ezután egyre rosszabb lett. A férjem makacsul nem vette észre, hogy ugyanolyan mértékben járulok hozzá a családi költségvetéshez, mint ő. Nem vette észre az új autót sem, amit a cég biztosított nekem – azt hitte, hitelre vettem. Még akkor is, amikor kitüntettek és az egyik legjobb dolgozónak neveztek, továbbra is „a recepciós lánynak” tartott.
– Nézd csak, Gleb – Oleg, már teljesen belelendülve, egy másik vendég felé fordult –, az én drága feleségem azt hiszi, hogy ha a főnök megbízza a kávéfőzéssel, akkor már pótolhatatlan munkatárs! Tanyka, meséld el Glebnek, hogyan „vezettél fontos tárgyalásokat” a múlt héten!
Idézőjeleket rajzolt a levegőbe, Kostya, Lena férje pedig szélesen elvigyorodott.
– Azt mesélte nekem – folytatta Oleg –, hogy valami külföldi partnerekkel találkozott. Biztosan csak hordta nekik a kávét, amíg az igazi szakemberek tárgyaltak!
Gleb, Oleg egyik új ismerőse, akit egy közös hobbi kötött hozzá, lesütötte a szemét és a tányérját nézte. Láttam, ahogy megfeszül a válla. Ugyanis nemrég óta ugyanannál a cégnél dolgozott, ahol én is. Sőt, a beosztottam volt. Gleb ott volt azon a bizonyos találkozón, és pontosan tudta, mi volt az én feladatom…
És ekkor elszakadt nálam a cérna. Úgy döntöttem, elmondom a férjemnek, mivel is foglalkozom valójában.
– Ó, most jön az előadás a titkárnői munka fontosságáról! – vigyorgott Oleg. – Néha olyan komolynak tud lenni, igazi üzletasszony! Na, hajrá!
– Mindjárt – feleltem –, csak eltűnök öt másodpercre.
Elsőként bementem a hálószobába, elővettem a férjem sporttáskáját a szekrényből, és elkezdtem belepakolni a holmijait: farmereket, pólókat, zoknikat…
– Hé, Tanyka, mit csinálsz ott ilyen sokáig? – kiáltott Oleg a konyhából. – Gyere ide, ne duzzogj!
Visszatértem a táskával, és letettem a bejárati ajtó mellé. Ezután leültem az asztalhoz, és töltöttem magamnak egy pohár bort.
– Tehát a munkámról – kezdtem. – Valóban vezetői asszisztens vagyok. Csak nem titkárnő, hanem a cég vezérigazgató-helyettese, fejlesztési területen. Az az autó szolgálati. A múlt héten pedig nem kávét hordtam a külföldi partnereknek, hanem egy negyvenmilliós szerződést írtam alá.
Az asztalnál síri csend lett. Kostya abbahagyta a rágást, Lena tátott szájjal nézett rám.
– Tanya, hagyd már ezt a fantáziálást a vendégek előtt – próbált nevetni Oleg.
Gleb felé fordultam.
– Gleb – kértem –, mondja el a barátjának, mivel foglalkozom. Talán magának elhiszi.
Gleb felnézett, és Olegre nézett.
– Tatjana Szergejevna a cégünk vezérigazgató-helyettese. Három hónapja dolgozom a beosztottjaként. Tulajdonképpen ő hívott ide dolgozni.
– Micsoda?! – Oleg talpra ugrott.
– Hát igen – vont vállat Gleb. – Azt hittem, tudod. Tatjana Szergejevna igazán kiváló szakember. A fővárosba is csábították, de visszautasította.
Oleg úgy nézett rám, mintha idegen lennék. Az arca többször is megváltozott, mintha valaki egy régi tévén kapcsolgatta volna a csatornákat, jelet keresve.
– Miért… miért nem mondtad el?
– Elmondtam – mosolyodtam el. – Három évvel ezelőtt, amikor idekerültem. Te akkor csak annyit mondtál: „Á, titkárnő.” Azóta egyszer sem kérdezted meg, pontosan mivel foglalkozom. Viszont rendszeresen szórakoztattad a barátaidat a „business-lady játékomról” szóló történetekkel.
– De te megtehetted volna…
– Mit? Hogy bizonyítsam neked? Hozzak jövedelemigazolást? Megmutassam a munkakönyvemet? Nem láttad, mennyit keresek?
Oleg hallgatott.
– Vártam – sóhajtottam –, hogy egyszer magadtól érdeklődni kezdesz. Hogy végre nem csak egy „hozd ide–vidd el” emberként látsz majd. De hiába vártam…
Oleg dühösen Gleb felé nézett.
– És te miért nem mondtál nekem semmit?
– Mit is mondhatott volna? – feleltem Gleb helyett. – Hiszen, ahogy már mondtam, téged egyáltalán nem érdekelt a munkám. Még a cégünk nevét sem vetted a fáradságot, hogy megjegyezd.
Oleg nem talált szavakat. Az asztalnál ismét kínos csend telepedett meg. A feszültséget Kostya próbálta oldani.
– Na, akkor… izé… – kezdte élénken. – Akkor igyunk erre, jó? Tanyuska, ügyes vagy! Még nagyobb sikereket kívánok neked!
Felállt a poharával, de senki nem csatlakozott hozzá, így zavartan visszaült. Olegre néztem – elfordította a tekintetét.
– A dolgaid össze vannak pakolva, Oleg – mondtam halkan. – Lakhatnál Kostyánál vagy a szüleidnél. Ebbe már nem szólok bele.
– Tanja, te most komolyan beszélsz? – döbbent meg Oleg. – Egy hülye vicc miatt?
– Nem a vicc miatt. Hanem azért, mert három éven át megaláztál – feleltem szárazon, majd a csendben ülő vendégekhez fordultam. – Gleb, Lena, Kostya, bocsánat az elrontott estéért.
A vendégek készülődni kezdtek. Oleg még pár másodpercig némán ült, aztán előrehajolt.
– Tanja… – kezdte.
– Késő, Oleg – elhúzódtam. – Nem akarok veled beszélni. Sőt, többé látni sem akarlak. Tudod, mi a legkellemetlenebb ebben az egész történetben? Az, hogy valami furcsa sznobizmusban szenvedsz. Ha valóban titkárnő lennék, az is tisztességes munka volna. Tisztességes fizetéssel. De neked ez mindegy, igaz?
– Tanja… – hebegte a férjem. – Ta-nya!
– A táskád az ajtónál van – emlékeztettem.
Még egy darabig toporgott, aztán – nyilván rettentően ostobának érezve magát – ő is pakolni kezdett. Végül mind együtt mentek ki.
Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, töltöttem magamnak még egy pohár bort, leültem az ablakhoz, és kinéztem az udvarra. Csoportba verődve álltak ott, Oleg hevesen magyarázott Kostyának. Gleb mintha valamit tisztázott volna… Nem sokkal később beszálltak Kostya autójába, és elhajtottak.
Körülbelül negyven perc múlva Oleg felhívott.
– Tanja, ugyan már, mi ez az egész? – a hangja nyafogó volt. – Én csak… azt hittem, ez ilyen játék köztünk. A férj csipkelődik, a feleség forgatja a szemét…
– Játék az, amikor mindkettőnek vicces, Oleg. Amikor viszont csak neked és a barátaidnak az, annak más a neve – válaszoltam.
– Én… Most visszajövök, és megbeszéljük…
– Nem. Nem jössz vissza. Nem engedlek be.
– Milyen jogon?! – robbant fel. – Ez az én lakásom is!
– Ez a szüleim lakása – emlékeztettem –, te csak be vagy ide jelentve.
– Tanja, kérlek… ne légy már ilyen! – nyafogott tovább. – Ugyan, csak rossz vicc volt… te meg rögtön…
– Nem rögtön – sóhajtottam. – Három éven át tűrtem a csipkelődéseidet, vártam, hogy kinyisd a szemed, és végre észrevegyél… De nem vetted észre. Mert nem érdekelt. Mondd, miért éljünk tovább együtt, ha én nem vagyok igazán fontos neked, Oleg?
– Ez nem igaz! – kezdett tiltakozni, de én letettem a telefont.
Most a válást várjuk. Oleg próbál visszatérni hozzám, de én többé semmit sem akarok tőle.
